Debreczeni József: Hideg krematórium

Debreczeni József regénye alig néhány évvel a második világháború vége után, 1950-ben jelent meg első alkalommal. Riportszerű leírásai miatt az irodalomtörténészek az egyik legautentikusabb táborregénynek nevezték. A Hideg krematórium cím azoknak az embereknek a halálára utal, akik nem a táborok krematóriumaiban égtek el, hanem az út, az erőltetett menet, a kényszermunka, az éhség és a betegség következtében vesztették életüket.

A regény most újra megjelent, magyar és szerb nyelven is.

Részlet a könyvből

Késő délután szögesdrót mögé kanyarodunk. Hosszú, düledező kőépület mögött karcsú kémények állnak őrt.

Kémény – ez egyezik várakozásunkkal, de maga a ház inkább gyárfélére emlékeztet, mint krematóriumra. Annyi bizonyos, hogy nem Birkenauban vagyunk, de mit tesz az? A lágerbirodalmat keleten és nyugaton, északon és délen kisebb-nagyobb Birkenauk szegélyezik.

Elhagyatottnak látszik a kétemeletes építmény. Kéményei nem füstölnek, csak a tágas udvar mélyén sorakozó zöld barakkok kéményréseiből siet az égnek vékony füstcsík. A motorberregésre egyetlen szál häftling baktat ki lassan a középső kapun. – Hol vagyunk? – viharzik száz szájról. A bennszülött egykedvű vonásain mosolyféle illan át. Jiddisül felel: – A kéményektől ne ijedjetek meg. Nem krematórium. – Hát? – Dörnhau, lágerkórház. Nem hallottatok még rólunk? Zűrzavaros kiáltozások. Hogyne. Hallottunk róla, hogy vannak úgynevezett kórházlágerek, de ez volt minden. Szóval légüres térbe pazarlódott a részvét, mely Fürstensteinban körülvett és kikísért. Illetéktelenül rágcsálom el Róth Sanyi búcsúkáposztáját. Vajon mit szólna a 28-as a fordulathoz? – Milyen a helyzet? – először ez iránt érdeklődünk. A häftling, akiről később kiderül, hogy fejes, a dörnhaui lágerírnokság tagja, egyszerre megmerevedik. Bizalmaskodó kérdések nem egyeztethetők össze állásával. – Nem kérdezünk annyit! Pofát be, és sorakozó! Átvesznek, és máris indulunk befelé. Földszinten és két emeleten egymás fölött hatalmas termek. Egy gyár elhagyatott, leszerelt gépcsarnokai. Most emeletes priccsek hosszú sorai állnak bennük. A szorosan egymás mellé sajtolt vackok mindegyikén két, sőt három félig vagy egészen meztelen ember nyúlik el, áll, ül vagy kuporog. Takarója csak néhánynak van.

Itt azután már nincs csend. A tört ablakon november hidege zuhog be, a bűz mégis elviselhetetlen. A falak fojtó büdösséget izzadnak. A priccssorok közeiben több centiméter magasan undok, sárga trágyalé kúszik. Az orrfacsaró folyóban pucér csontvázak gázolnak tocsogva.

Az első benyomás: dühöngő őrültek közé kerültünk. Jajszavak, hörgés, rikácsolás, gajdolás, eszelős, vicsorgó hangok kábító összevisszasága. Tombol az alvilági csarnok.

Egyszerre húszan rikoltják: – Kübli! Kübli! Csorba vödör a kübli, melybe a felkelni nem tudók szükségletüket végzik. Ha ugyan hozzájutnak idejére. A küblihordók rendszerint süketek a jajveszékelő sürgetések iránt. A vödör majdnem mindig elkésik, és a fekvő maga alá vagy még többször a priccs elé piszkít. Mindenkinek hasmenése van. Így erednek szörnyű sárga patakok az ágysorok mentén.

Mindegyik vödörhordozó szitkozódik, üt, vicsorít. Köztük és a fekvő között szüntelen kézitusa dúl. Eleinte meg sem értem, hogyan vállalhatja még magunkfajta is az undorító beosztást. Később tudom meg, hogy a vödrösök ugyancsak betegek. A dolgozó járóbetegeket, úgynevezett schonungosokat megillető nagyobb kenyérdarabért botorkálnak reggeltől estig az embersártengerben.

Egy órába sem telik, már nem tudok örülni Birkenau elmaradásának. Később, a hideg krematórium gyötrelmei közepette sokszor visszajárt az első dörnhaui percek kísértete, emlékezetem gyakran futott az első képre, mely sokára vált megszokottá. Amikor magam is része voltam, beiktatódtam a rikoltozó, pucér vázemberek közé. Hideg krematórium… Haarpuder doktor úrtól hallom először e találó megjelölést, amikor végigjárja az újon jötteket. Haarpuder doktor úr valamikor jó nevű szívspecialista volt Erdélyben vagy Biharban. Itt nem nagyon előkelő egyede a népes orvosi hierarchiának.

Szövevényes, kórosan burjánzó a dörnhaui lágerarisztokrácia. A hideg krematóriumban ötezer ember lehet, amikor odaérkezünk. Ebből legalább ötszáz valamiféle tisztséget visel, és ehhez képest ebben vagy abban a formában basáskodik. A nemesi rend tekintélyes ága a hatvan–hetven főnyi orvosi kar. Feje Párdány főorvos úr a Felvidékről, egyébként a nagy lágerkórház egyik legfőbb hatalmassága. Haarpuder doktor úr ennek a csoportnak az egyik altisztje. Párdány alvezérei és segédtisztjei: a mogorva, kövér Auer doktor, Grau, a botcsinálta sebész, aki gyalulatlan faasztalon amputál asztalosfűrésszel – hogy milyen „eredménnyel”, az előre látható; Warschauer doktor úr és Erzberger, a fogász. Utóbbi hatáskörébe főleg az aranyfogak tartoznak. A halottvivők neki kötelesek elszámolni a kitördelt aranyfogakkal. Ő azután beszolgáltatja a lagerältestének. Ez leadja a sápot a táborparancsnoknak meg a német főszanitécnek, a maradékot pedig a legfőbb fejesek osztják el egymás között. Testvériesen. Hozzávetőleges becslés szerint már érkezésünkkor több mint húsz kiló arany került felosztásra ilyen módon.

Mindenki tud erről, és mindenki természetesnek találja. Nagyban divatozik, hogy élők is értékesítik a szájüregekben rejlő kincset. Egész sereg häftling kizárólag arra specializálta magát, hogy szerény ellenérték fejében eltávolítja a jelentkezők fogát. A fogaranyat főleg konyhások vásárolják. Levesért. Egy aranykoronáért egy héten át mindennap különleves – ez az átlagos árfolyam.

Párdány és környezete vezérli az orvossereget. Természetesen kisebb rangot viselő orvosok is kiváltságos helyzetben vannak. A kaszt korántsem fogad be minden orvost. Újon jöttek már közkatonákká vedlenek; járó- és fekvőbetegek, közönséges munkások. Száz orvos és orvostanhallgató is akad, aki kívül rekedt az édenen. A lágerarisztokrácia másik ága a szanitécek nemesi rendje. Nagyrészt atyafiság, cimboraság révén kerülnek a zsírosbödön mellé, eredeti foglalkozásuknak nincs köze a betegápoláshoz. Uralkodójuk egy Nagy Miklós nevű ügyvéd. Regélik, hogy odahaza kétezer holdja volt. Izgékony, vékonypénzű fiatalember abból a típusból, amely pökhendiséggel kompenzálja a fizikai jelentéktelenséget. A pökhendiség itt érthetően szadizmusba vált át. Már régen nem épelméjű, legalábbis a legnagyobb mértékben egzaltált. Őrült, de hatalom. Specialista: meztelen talpak ütlegelése és indián harci tánc az áldozat meztelen hasán. Láttam egy ízben, amint a könnyű ember gumilabdaként ugrott egy beteg mellére, és vérben forgo szemmel, üvöltözve taposta, míg belefáradt. Az áldozat bűne: fondorlattal próbált második leveshez jutni.

Nagy főszanitéc urat segédtisztek környezik. A maga szemetjén – és itt igazán helyén van a szó – korlátlan úr mindegyik. Minden blokk felett a blockältestével egyetértően blokkszanitéc trónol. A három, egymás feletti terem mindegyike külön blokkot alkot. Ezenkívül sok kisebb-nagyobb betegszoba van az épület minden részében. Ezek is blokkokra oszlanak. A gyár minden helyiségét, kivéve a fejesek kisebb és kényelmesebb szobáit, priccsek töltik meg.

A középső emeleten mintegy kétszáz főnyi „egészséges” osztag is lakik. Ezek naponta rendszeresen munkára vonulnak; a szomszéd, kaltwasseri tábor fegyenceivel dolgoznak közösen. Építik a nácik föld alatti országát. Minden priccssor közvetlen parancsnoka a csoportszanitéc két helyettessel, valamint leveshordók, kenyérosztók, söprögetők, vödrösök, hullavetkeztetők és halottvivők seregével. Utóbbiak a schonungosok közül kerülnek ki. Minden csoport alá száz–százötven fekvő tartozik. Közvetlen mindenhatói a csoportszanitéc és helyettesei. Az orvosi és egészségügyi hierarchia csak másodika az égbe nyúló ranglajtorjáknak. A mágnásrend harmadik, dús lombú ága az ältesték, hullakápók, revierkápók, gazdasági kápók és írnokok siserehada, a furcsa nevű Grosz Mukyval, a lagerältestével az élen. „Muky” – ez korántsem szeretet, bizalom vagy meghittség becézőneve. A lagerälteste így – Mukynak, ipszilonnal – írja alá magát a blokkok falára aggatott rideg szavú parancshirdetményeken.

Negyedik kiváltságos osztály is van. A konyhások. Szakácsok, kukták, kenyérszeletelők, kazántisztítók, krumplihámozók. Kápók és közemberek. És mindeme címek, rangok, beosztások korántsem üres fikciók. Tényleges hatalom valamennyi. Egyrészt a kiváltságos munkahely és a levesesfazék közelsége révén, több, változatosabb ennivalóban, másrészt, a többi felett gyakorolható felelőtlen önkényben, parancsolásban, brutalizálásban, büntetésben, illetve ezek lehetőségében nagyon is megnyilvánul. A tisztségviselő botozhat, halálra rugdalhat, ételt vonhat meg, úgy és olyan formában zsákmányolhat ki vagy terrorizálhat, aminőben éppen kedve tartja. Mindnyájuk felett pedig ott tündöklik a két, ritkán látható szuverén: a lagerälteste meg a főorvos. Mindkettő kitaszított, mint mi többiek, de őket karjára vette a szerencsétlenségben a szerencse.

Ha szvitjükkel megjelennek a blokkban, éppen úgy felharsan a vigyázz, mintha egy szürke tűnne fel. Tragikomikus kép. A csíkos ruhás fegyenc, nyomában alázatosan kullogó alvezérekkel, ellép a priccsek sora előtt, utasításokat és fenyítést oszt. Muky, a szögletes állú, alacsony pozsonyi kereskedősegéd szemének rebbenésével, kézlegyintéssel villámot sújt és kegyet oszt, felemel és elejt. Mellette az eulei Max vagy a fürstensteini Berkovits szerény tekintélynek számítanak.

SS-őreink külön laknak a kisebb irodaépületben. Ritkán mutatkoznak, minden häftlinghajcsárokon keresztül és akarata szerint történik. Hatezer ember élete és halála, kínja és enyhülése függ a két lágerkirálytól.

Harmadik napja vagyok a földszinti A blokkban. Elhelyezkedésünkkel a kutya se törődik. Magunkra hagyva kell kiküzdeni helyünket a zsúfolt priccseken. Meztelen rémek rugdosó tiltakozása, bőszült átkozódása közben bepréselődni nem könnyű, de sikerül.

Én éppenséggel külön priccshez jutok. Szerencsém van, idejében lecsaphatok egy alsó fekhelyre az első utca vége felé, szemben az egyik élelemosztó bódéval. Két hullavivő éppen leemel róla egy meztelen testet. A pokróc még az ágyon hever, gyűrődései még az imént eltávolított test körvonalait rajzolják. A vacok párolog a ki sem hűlt tetem melegétől. Ám nem finnyáskodom; undorodni már nemigen tud közülünk senki.

Meztelen vagyok, mint a többi. Rongyaimat elvették. Haarpuder doktor magyarázata szerint fekvőknek nincs szükségük ruhára, minden öltözet a járóknak kell. Didergőn búvok a pokróc alá, mely pár pillanattal előbb ismeretlen halott bajtárs fölött púposodott. Birkenaura gondolok, mely lám, mégsem adatott meg.

Egyelőre valószínűtlen minden. Nehéz felocsúdni az önkívületszerű káprázatból, kiemelkedni a zsibbasztó rémületből, melybe belesüllyed mindenki, ha belép ide. A látottaknak egyszerűen nem hiszek. Elhatározom, hogy ijesztő látomások állandósulnak zaklatott énemben. Fejemre húzom a halott tetvektől nyüzsgő pokrócát, órák hosszat így maradok. A sötétségben keresem a világosságot, lehunyt pilláim mögött az elvesztett valóságot építem.

Égek a hideg krematóriumban.