Csontváry lovas szobra

„Tényekből és legendákból, kimerevített pillanatokból egybeálló „kis” történelem, mely azonban talán a világon sehol nem kapcsolódik annyi szállal a másik, a nagy történelemhez, mint ezen a tájon.” (Parti Nagy Lajos: Egy kiállítás elé)

Zsidó családban született fotóművész. Előbb még építész, és újságíró. Képeivel megmutatja nekünk, hogy mit nem veszünk észre nap-mint nap. Hogy annyi csúf mellett mennyi szépség és emlék között élünk. És ez még nem minden. Fényképezőgépe a mai közéletünkről Karinthy Frigyes, Rejtő Jenő és Hofi Géza tükre, egyszerre viccesen komoly és komolyan vicces. Nemzetközi kiállítások nagydíjait nyerte Pécsett, Malmőben, Zágrábban, Torinóban, képei megtalálhatók a New York-i Fotográfiai Központ gyűjteményében. Saját digitális technikát fejlesztett ki fény és árnyék, kiáltó szín megjelenítésére. Gyönyörködtet, politizál, nevettet és elgondolkodtat. Őrzője a kultúrának és kiemelten is a zsidó emlékezetnek.

Akivel beszélgetek:

Cseri László

 

Különleges fényképe Csontváry lovas szobra. Miért adott lovat Csontváry alá?

Mert a magyar lovas nemzet.

Vicces gyerek volt? Vicces felnőtt lett?

Nem voltam sem gyerekként, sem felnőttként vicces. Komolyságom megkérdőjelezhetetlen.

Gyermek és tanulóéveiről, iskoláiról?

Rémlik, hogy voltam gyermek én is valamikor, de már a homályba vész. Iskolába is jártam, mindenfélébe, nincs jelentősége fotográfiai tevékenységem szempontjából.

Hogyan lett újságíró?

1977-ben jelentkeztem a Dunántúli Naplónál, hogy szeretnék fotóriporter lenni, miután akkor már néhány éve fotóztam. Felvettek, majd a Helyzet című, első baranyai független lapnak lettem a fotósa. Fényképeztem az NDK-sok átengedését a magyar-osztrák határon éjfélkor, a Berlini fal bontását, kétszázezres tömeg szétverését Prágában a Vencel téren, üldözött a Securitate Erdélyben stb.

Hogyan lett fotós?

Miután elméletben felkészültnek éreztem magam, megvettem az első fényképezőgépemet, egy kétaknás Yashicát, és elmentem az Ormánságba cigánytelepeket fényképezni. Az első tekercsekből nagyítottam néhány képet, amelyekkel mindjárt, jelentkezésemkor megnyertem a Mecseki Fotóklub házi pályázatát. Így kezdődött.

Nyolc magyar mellett,- közöttük André Kertész vagy Korniss Péter- beválogatták az Ön képeit is Dubaiban, a fotóművészeti világkiállításra. Milyen képekkel és milyen sikerrel?

Nyolc képemet válogatták be a magyar anyagba. A képeket Londonban nagyították, majd Dubaiban, a Picasso Galériában keretezték a londoni zsűri útmutatásai alapján. Örülök, hogy olyan világnagyságok képeivel voltak közös térben képeim, mint például Cartier-Bresson, Nadar, August Sander. Sander az elmúlt század német társadalmának legkülönbözőbb embereit fényképezte saját környezetükben, nem műteremben. Munkást, koldust, bokszolót, náci tisztet. Végül a náci hatalom betiltotta, a fiát koncentrációs táborban meggyilkolták. 2018-ban megjelent fotó albumának címe: „A XX. század embere.”

Milyen képei találhatók a New York-i Fotográfiai Központ gyűjteményében és hogyan jutottak oda?

A központ egyik munkatársa, Judith Mara Gutman, aki a kelet- és közép-európai fotóművészetnek volt a szakértője, Magyarországra jött, hogy képeket válogasson a múzeum számára. Pécsett két embert keresett meg, Gellér B. Istvánt és engem, tőlünk kért képeket. Írt is egy képekkel illusztrált tanulmányt „Új magyar fotográfia” címmel a Formations című lap 1986. évi tavaszi számában, amelyben például olyan magyar szerzők írásai is megjelentek, mint Konrád György, Csoóri Sándor, Esterházy Péter, Radnóti Sándor, de voltak benne Noël Carroll, Gombrowicz és Arthur Miller írások is.

Egy fotó- vagy képzőművész nem lehet kiállítás nélkül, meg akarja mutatni a művészetét az embereknek. Hány kiállítása volt és hol?

Nem tudom összeszámlálni. Néhány helyen biztosan volt: Pécsett, Budapesten, Szegeden, Prágában, Linzben. Utóbbi helyen 40 képem volt kiállítva, s az egész anyag eltűnt. Talán hat éve készítek a Jelenkor országos irodalmi folyóirat számára fotóesszéket Pécs kulturális, történelmi helyszíneiről, eseményeiről.

Meg lehet élni a művészi fotózásból?

Elképzelhető, hogy meg lehetne belőle élni, de belőlem nagyon hiányzik a kereskedői véna, képtelen vagyok eladásra képeket termelni és azokkal házalni.

Képei iróniáról, sőt öniróniáról tanúskodnak. Ez segít?

Fogalmam sincs, hogy segít-e, mivel nem tudom, milyen az irónia nélküli lét.

Közéleti fotómontázsaival humorosan aktuál-politizál. Sokan jól szórakoznak a képein és a hozzájuk fűzött megjegyzésein. Bántani nem bántják?

Többnyire nem. Néha egy-egy politikus nemtetszését fejezi ki, de azt nem tekintem bántásnak, ha bárkinek is ellenvéleménye van. Időnként egy-egy számomra ismeretlen figura kifejti, hogy zsidó liberál-bolsevik vagyok, de ez inkább szórakoztat.

Kell politizálnia egy fotóművésznek?

Nem kell. Semmiféle jogszabály nem írja elő. Ezért aztán a fotóművészek nagy része nem is politizál. Én politizálok, de nem fotóművészi minőségemben.

Hogyan jelenik meg a zsidó emlékezetpolitika az Ön művészetében?

Már említettem a Jelenkor folyóiratban megjelenő fotóesszé sorozatomat. Itt mutattam be a Pécsi Zsidó Hitközség épületét és az ott lévő értékes tárgyakat, emlékeket, valamint a Pécsi Zsinagógát. Valkó László Munkácsy díjas, Pécsett élő, zsidó képzőművész történelmi emlékező és identitáskereső képeit a műtermében fényképeztem, az ugyancsak városunkban élt zsidó Gellér B. István Műcsarnok-beli posztumusz kiállítását és műtermét is bemutattam. Készült fotóesszém a zsidó Schaár Erzsébet, Pécsett látható Utca című szoboregyütteséről. Képsorozatot készítettem a szabadkai zsinagógáról, a pécsi zsidó temetőről, saját, nagyrészt elpusztított családtagjaimról. Érdekes, hogy a magyar holokauszt 70. évfordulójára az én Gyűrődések című fotókiállításommal emlékeztek a békásmegyeri evangélikus templomban.

Beszélhetünk az Auschwitz képsorozatáról? Aktuális ez ma Magyarországon?

A holokauszt ma is aktuális számos ok miatt, a képsorozat Auschwitzról viszont nem. Általában a holokauszt ábrázolása a különböző művészeti szférákban kudarcra van ítélve. Nagyon kevés olyan mű született a holokausztról, amelynek művészi értéke maradandónak bizonyul, többnyire giccsparádéknak vagyunk tanúi filmen, regényben, képzőművészeti alkotásokban, fotóban is. Képsorozat alkalmatlan Auschwitz lényegének ábrázolására. Fényképeztem ugyan Auschwitzban, de ezek csupán emlékképek egy kirándulásról, hiszen Auschwitz ma múzeum, amely csak homályosan emlékeztet arra, mi is zajlott ott 1944-ben.

Malmőben Gyűrődések I-IV. című képeivel nemzetközi fotókiállításon elnyerte a Svéd Fotóművészek Szövetségének ezüstérmét és a legjobb kollekcióért járó díjat. „Bizarr, groteszkbe hajló képei a mai valóság kérdései: az elmagányosodás, az ember elhasználódása, a környezetszennyezés, a pusztuló műemlékek. Mindez egy sajátos, torz szűrőn keresztül.” − írták. Az élet szépségét nem fényképezi?

De igen.

Fotóalbumai? Könyvei?

Önálló fotóalbumom nem jelent meg, nem is fog, kellene rá legalább hárommillió forint. Kincses Károly írt egy remek könyvet a Focus csoportról, abban vannak képeim, továbbá szerkesztettem egy vaskos kötetet Pécs címmel, amelyben Méhes Károly írásai mellett a Focus fekete-fehér képei jelentek meg a városról, és szerkesztettem egy kötetet a Zsolnay Kulturális Negyedről, amelyben sok képem látható.

Megtudhatunk valamit a családjáról? Művészek a gyerekei között?

Négy lányom van, egyikük állt művészi pályára, Hanna. Ő bábrendező diplomát szerzett. Éppen januárban kerül újra színre rendezésében a Gólem Színházban Ladislav Fuks kortárs cseh író holokauszt regényadaptációja, egy félresikerült meneküléstörténet 1944-ből. A címe: “Mundstock úr”. Ennek 2022 áprilisában volt a bemutatója. Idén január végén ugyanitt egy kortárs izraeli író gyerekdarabjának bemutatója is lesz Cseri Hanna lányom rendezésében.

Elárul valamit a további terveiről?

Szeretnék még élni egy keveset.

Ön szerint mi ma az értelmiség szerepe országunk jobbításában?

Bibó Istvánt idézném: „Az úr hűbéri-rendi jelenség, a középosztály kapitalista-osztálytársadalmi jelenség, az értelmiség örök emberi szerep.”