Csókolom a kezét

Weiss Manfréd és Kornfeld Zsigmond lányunokájának története a dédunoka lejegyzésében

A napokban jelent meg Szegedy-Maszák Marianne szülei történetét feldolgozó dokumentumkötete, amely az amerikai újságírónő első könyve.

Szegedy-Maszák Marianne szülei, Hanna és Aladár Budapesten szerettek egymásba 1940-ben. Apja pályája felfelé ívelt a külügyminisztériumban harcos antifasisztaként éppen tárgyalásokat folytatott a Szövetségesekkel, amikor letartóztatták és Dachauba deportálták. Édesanyja Weiss Manfréd, a híres csepeli gyáralapító unokájaként sokáig élvezhette az asszimilálódott zsidó iparbáró családjának fényűző, nyugalmas életét, mígnem az egyre erősödő antiszemitizmus, majd a német megszállás halálos veszélybe sodorta mindnyájukat. Egy Heinrich Himmlerrel kötött titkos alkunak köszönhetően minden vagyonukért cserébe szabadon távozhattak végül a semleges Portugáliába. Hanna és Aladár két évig semmit nem tudtak egymásról, szerelmük mégis kiállta az idő és a történelem próbáját. A háború lezárulta után, 1945-ben házasodtak össze Budapesten, ahonnan rögtön tovább is indultak Washingtonba, ahol Aladár megbízott követeként tevékenykedett. Ám amikor itthon valósággá vált a kommunista hatalomátvétel rémképe, Aladár lemondott tisztségéről, és emigránsként az Államokban maradt a feleségével.   Részlet a könyvből.

*

Weiss Marianne öt testvérével a villa első emeletén lakott, míg anyai nagyszülei és a dédanyja a másodikon. Nagyanyám mindig azt mondogatta, hogy sohasem volt olyan kellemes az élet, mint a XX. század első éveiben, az I. világháború előtt. Ezekre az évekre esett Budapest fénykora. Már nem Bécs kopottasabb kistestvérének számított a Monarchiában, kultúrája és építészete virágzott, és rendelkezett egy világváros minden előnyével.

És különösen kellemes lehetett az élet, ha az ember apja Weiss Manfréd volt, az az ember, aki olyan sokat tett a magyar ipar megteremtéséért. Pedig elég szerényen kezdte: Budapest külterületén volt egy gyára, ami szilvakonzerveket gyártott. Egy idő után már nemcsak szilvát, hanem másféle konzerveket is előállított, és a megrendelői közé sikerült megnyernie a hadsereget is. Észrevette, hogy a konzervek kézhez álló formája alkalmas rá, hogy megnagyobbítva kis katonai kályhákat, összezsugorítva pedig puskagolyókat alakítsanak ki belőlük. Mivel az, hogy egy puskaport is felhasználó gyár ilyen közel legyen a város szívéhez, valóságos istenkísértésnek számított, a dédapám vásárolt magának egy nagy telket a Csepel-szigeten, és ott építette fel a Weiss Manfréd-műveket. Az osztrák-magyar hadsereg annyira meg volt elégedve a munkájával, hogy 1887-ben töltényhüvelyek, tölténytárak és lőszeres ládák gyártására is megbízást adott neki, a német leányvállalatával pedig egyenesen a német kormány szerződött, hogy tölténytárakat gyártson a hadsereg Mauserei számára.

Ahogyan a gyár minden alkalommal felvirágzott a háborús időkben, ugyanúgy indult mindig hanyatlásnak béke idején. Weiss Manfréd ekkor úgy határozott, hogy ingatlanvásárlásba fekteti a pénzét: megvette az Andrássy út egy részét, egy szállodát a belvárosban, egy jókora darab földet Angyalföldön, ahol ekkor még dús szántóföldek terültek el, és egy jókora telket a Margit-híd közelében, ami akkor még beépítetlen terület volt.

Mint sok XIX. századi vállalkozónak, Weiss Manfrédnek sem az volt a legfőbb célja, hogy sok pénzt gyűjtsön: a pénz mindössze szerencsés mellékterméke volt annak, ami valóban fontos volt számára: hogy létrehozzon valamit a semmiből. Alkotó géniusz volt, múzsája pedig, a látomás, amely ösztökélte, egy hatalmas és lenyűgöző gyárkomplexum volt, egy olyan gyár, amely egész sor iparcikket állít majd elő, Magyarországon mindaddig elképzelhetetlen mennyiségben. Ez a gyár azonban nem próbálta gátlástalanul kizsákmányolni a munkásait a profit érdekében, hanem jóakaratú atyaként kezelte őket.

A gyár mellett rövidesen egy kis kórház is kinőtt a földből, ahol a beteg munkásokat ápolták, valamint egy óvoda a kisebb gyermekek számára, és egy bölcsőde, ahol azok az anyák, akiknek pólyás korú gyermekük volt, nap közben megszoptathatták a csecsemőjüket. Gyermekorvos is volt a gyártelepen, akihez a beteg gyerekeket elvihették, és mindenféle más orvos is, akikhez a munkások fordulhattak. Weiss munkáslakásokat is építtetett a gyár közelében, és – ami ekkoriban még ismeretlen dolog volt Magyarországon – nyugdíjat fizetett a munkásainak, hogy megjutalmazza a gyárhoz való hűségüket, amikor többé már nem bírtak dolgozni.

Amikor életében először pillantotta meg a gyönyörű Alice de Wahlt, Európa legnagyobb vasúttársasága igazgatójának a lányát, odafordult a barátaihoz, és ezt mondta nekik:

– Mostantól rá se merészeljetek nézni Alice de Wahlra, mert ő lesz a feleségem!

1884-ben házasodtak össze, és rövidesen megérkeztek a gyermekek is: Elsa 1885-ben, Jenő 1886-ban, nagyanyám, Marianne 1888-ban, Alfonz 1889-ben, Daisy 1895-ben és Edith, a legkisebb 1899-ben.

Weiss dédapám takarékos ember volt: ragaszkodott hozzá, hogy a gyermekei minden fillérnyi kiadásukat följegyezzék egy füzetbe, amelyet minden év elején átnyújtott nekik. De azért a család minden évben elutazott valahová: St-Moritzba, Sils-Mariába vagy Raguzába (a mai Dubrovnikba). Alice azonban egyre gyöngébb és fáradékonyabb lett, végül pedig annyira megbetegedett, hogy 1903-ban, a Cortina d’Ampezzo-i nyaralást megszakítva vissza kellett térnie Budapestre. A nyelve skarlátpiros volt és síkos, keze és lába pedig szinte elviselhetetlenül sajgott. Arcán a fiatalság, az anyaság és a családi boldogság pírját sárgás sápadtság váltotta fel. Az ideggyengeséggel párosult testi gyengeség még abban is megakadályozta, hogy keresztülsétáljon az ebédlőn.

Dédapám Európa minden részéből – Párizsból, Bécsből, Münchenből és Zürichből – hivatott hozzá orvosokat (hiszen a pénz náluk nem jelentett akadályt), de 1903-ban még nem tudták gyógyítani a vészes vérszegénységet. Weiss Manfréd napokon keresztül ott ült a felesége ágya mellett, míg végül a dédanyám 1904. január 27-én, harminchét éves korában elhunyt. A ház gyászba borult. A nagy erkélyre, ahonnét annyi díszfelvonulást néztek végig vidáman, fekete drapériát függesztettek. Manfréd süvét ült, és minden reggel hétkor tíz zsidó férfi érkezett a házba, hogy minjánt alkossanak és imádkozzanak. Weiss Mandfréd két jótékonysági intézményt is alapított a felesége emlékére: a Weiss Alice Szülő- és Anyaotthont, és egy kórházat gyógyíthatatlan betegek ápolására.

A család persze zsidó volt, vagy legalábbis zsidónak tartották magukat, bár a vallásukat nemigen gyakorolták. Ami azt illeti, a legerősebben akkor juttatták kifejezésre vallásos érzéseiket, amikor gyászoltak. Támogatták a Dohány utcai zsinagógát, részt vettek a Hánukká szertartásokon és megtartották a legidősebb Weiss-fiú, Jenő bár micvóját. Alfonz viszont sose tartotta meg a magáét, mert amikor annyi idős lett volna, anyja betegsége kötötte le a család teljes figyelmét, és eszükbe sem jutott ünnepelni. Karácsonykor viszont karácsonyfát állítottak, és vacsorára sonkát ettek, vagyis jellegzetes példái voltak a szinte teljesen asszimilált, XX. század eleji budapesti zsidóságnak.

Alice halála után az anyja, aki ott élt az emeleten, átvette az anya szerepét a gyerekek mellett és a ház úrnőjéét negyvenhat éves veje házában. Sok lány vagy asszony szívesen elfoglalta volna az anya és feleség szerepét a Weiss-házban, de ha de Wahlné asszony észrevette, hogy Manfréd kissé alaposabban szemügyre vesz egy szobalányt vagy nevelőnőt, az anyósa gondoskodott róla, hogy az már másnap a küszöbön kívül találja magát.

Manfréd nagyon szerette volna, ha a középső lánya, Marianne jó férjet talál magának. A legidősebb lány, Elza, egy Mauthner Albert nevű magkereskedőhöz ment feleségül. Albertnek szerencséje volt, hogy még megismerkedhetett Alice-szal a halála előtt, és Alice úgy vélekedett, megfelelő férj lesz belőle az ő nyughatatlan, okos legidősebb lánya számára. Manfrédnak azonban fenntartásai voltak: Mauthner ugyanis, bár zsidónak született, áttért a katolikus vallásra, akárcsak a fivére és a családja többi tagja. Hogy egy férfi vallást változtasson, ez Manfréd számára elképzelhetetlen volt. Ez szerinte ingatag jellemre vallott, az ilyen emberből hiányzik az az állhatatosság és egyenes jellem, ami egy férjtől elvárható. A fiatalok azonban biztosították róla, hogy a gyermekeiket a zsidó vallásban fogják fölnevelni, és ez sokat számított. Még ennél is többet, hogy néhai felesége kedvelte Albertet. Így végül Manfréd engedett.

Marianne azonban nem esett szerelembe senkivel, ezért Manfréd jól nevelt zsidó fiatalemberek egész sorát invitálta meg a házibálokra Bécsből, Párizsból, Münchenből, Zürichből és persze Budapestről, mint lehetséges férjjelölteket. De Marianne-nak egyik sem volt kedvére való, bár akadt két fiatalember a közvetlen környezetében, akiket jobban kitüntetett a többieknél. A két fiú joghallgató kora óta jó barátságban volt egymással: az egyikük, Kornfeld Móric egy jelentős bankárnak volt a fia, másikuk, Chorin Ferenc, egy jelentős gyárosnak.

Még ránézésre is hasonlítottak egymásra: egyikük sem volt túl magas, mindkettejüknek ritkult a haja és szemüveget viseltek. Chorin valamivel zömökebb volt, mint a barátja, és ahogy idősebbek lettek, mindketten fölszedtek pár fölösleges kilót. Mindkettejük arcáról világosan leolvasható volt a személyiségük: Kornfeld arcán türelem, önismeret, szelíd humor és már-már buddhista nyugalom tükröződött, Chorinén türelmetlenség, becsvágy és kíváncsiság.

Chorin egy híres XVIII. századi erdélyi rabbinak volt a dédunokája. Ez a rabbi abszurdnak nevezte a zsidó étkezési előírásokat és a kötelező szakállviselést, amiért aztán sürgősen bocsánatot is kellett kérnie a főrabbitól. Az ő fia orvos lett, az orvos fia pedig, Chorin Ferenc édesapja, nagyiparos. Őt is Ferencnek hívták, és kifogyhatatlan energiával vetette bele magát a gazdasági élet szervezésébe: ő alapította a GYOSZ-t, a Gyáriparosok Országos Szövetségét. Ő volt az elnöke a Salgótarjáni Antracitbánya Társulatnak, amely Magyarország teljes barnaszén termelésének a 40% át produkálta. Tagja volt a magyar országgyűlés felsőházának, és nagyszerű örökséget hagyott maga után, bár ezt az örökséget a fia végül utolérte és túlszárnyalta.

Kornfeld Móric Kornfeld Zsigmond harmadik gyermeke volt. Kornfeld Zsigmond kis banktisztviselőként kezdte Prágában, és innét emelkedett föl a Böhmischer Bankverein igazgatói székéig, ahonnét még a Rotschild Bankházzal is kapcsolatra lépett. 1878-ban a Magyar Általános Hitelbank a fizetésképtelenség határán imbolygott, és Rotschildék a huszonhat éves Kornfeldet nevezték ki a budapesti leánybank élére. Mielőtt elhagyta volna Bécset, feleségül vett egy Betty von Frankfurter nevű fiatal bécsi nőt, és Budapestre már együtt érkeztek. Öt gyermekük született: György, Mici, Móric, Pál és Ferenc.

Zsigmond először a bankot szervezte át, aztán újjászervezte és átalakította a teljes magyar pénzügyi rendszert. Gyakorló, bár nem túl buzgó hívő zsidó volt, de a kereszténység is erősen foglalkoztatta. Egyik szombaton, amikor a vidéki birtokára igyekezett, a vonaton Kempis Tamás, egy XV. századi holland teológus Krisztus követése című művét olvasta latin eredetiben. A könyvet a vonaton felejtette, de a rá következő hétfőn, a visszaúton a kalauz átnyújtotta neki. Kornfeld megkérdezte, honnét tudta, hogy az övé, mire a kalauz rávágta, hogy „ezen a vonaton a méltóságos úron kívül senki nem olvas latinul”!

Szegedy-Maszák Marianne: Csókolom a kezét!, Libri Könyvkiadó Kft., 2014. 500 oldal, 3990 Ft.