Család, trauma és terápia

Létezik a Kálvária téren egy nem hétköznapi intézmény, ahol jobban szeretnek emberekkel foglalkozni, mint diagnózisokkal. Dr. Harangozó Judit, pszichiáter, rehabilitációs pszichoterapeuta főorvos, az Ébredések Alapítvány, SE Közösségi Pszichiátria Centrum vezetője beszélt arról, hogy praxisában hogyan látja a zsidó családokat (noha minden család egyedi) és az őket erősen érintő transzgenerációs traumákat, a három generáció sérülékenységét és a kiutat a lelki problémákból. Példákat is hozott sorsokról és felépülésről.

Nem szívesen beszélnek

„Azt tapasztaltuk, hogy holokauszt traumával inkább kerülik a beszélgetést a túlélők vagy a leszármazottak. Ami arra utal, hogy ez a fajta tiltás, titkosítás, ami a generációk között megjelent, mint a probléma elhárítása, továbbra is jelen van. Ez nagyon súlyos háttér, amire mondhatjuk, hogy majdnem minden családnak van Magyarországon történelmi (társadalmi) traumája, ami transzgenerációs módon a következő generációkra is hat, de a tapasztalatom az, hogy a holokauszttrauma a súlyosabbnál is súlyosabb. Talán az, hogy az egész népet, kultúrát akarták kiirtani, és tettek bűnbakká, ez még súlyosabb ártalom. Súlyosabb módon tud megjelenni többedik generációkon át. Mi általában a harmadik generációsokkal foglalkozunk.

Ami jellemző, az a titok; van olyan harmadik generációs páciensünk, akinek az első tünete az volt, hogy sikolyok voltak a fejében, és sok év után, egy skót hanghalló tapasztalati szakértővel, Ron Coleman-nal, aki maga is traumatizált hanghalló volt, beszélgettek. Coleman azt mondta, hogy ez a sikoltozás elég tipikus holokauszt túlélőknél; mintha a gázkamrát hallaná újra. Páciensünk ekkor kezdett el ezzel foglalkozni, mert tudni akarta, hogy neki ehhez van-e köze. Utólag, támogatásunkkal kinyomozta, hogy ő is túlélők unokája. Ezt nem tudhatta, mert édesapja korán meghalt, az édesanyjától pedig kicsi korában elvették.

Halmozott traumák vannak a múltban, ezek a harmadik generáció felé is tovább gyűrűznek, és könnyen eredményezhetik azt, hogy valamilyen tünetben jelentkeznek a titkok, ezt kell megfejteni. Mi leggyakrabban pszichotikus problémákkal élőkkel dolgozunk együtt, de másfajta tüneteknél is hasonló lehet az összefüggés. Nálunk van egy megközelítés, a hanghalló módszer; ezáltal lehetséges az, hogy pszichotikus tünetek, hanghallások hátterében közelebb jussunk ahhoz, ami nincs kimondva, nincs átélve és el is van felejtve. Szimbolikusan a hangokat gyakran meg lehet érteni, mint az álmokat, szinte sorsmegfejtők a páciensek, a közös munkánkban ez is megjelenik. Az különösen jó, ha családokkal együtt tudunk beszélgetni a múltról. Ahol a trauma-feldolgozás hatásos lehet, az a család vagy egy sorstárs segítő csoport; mindenkinek fontos az a közösség, ahol figyelnek rá és elfogadják. Fontos, hogy kitegyük az érzéseinket, és mások rezonáljanak erre. Négyszemközti terápiában ez valamennyire megtörténik, de a pszichoterapeuta nem egy hozzá közelálló személy, kicsit ő is egy virtuális valóság, ahogy gyakran a tünetek is. Ezek inkább a tapasztalataim, nem tudjuk még szakirodalmi háttérrel ezt kellően megerősíteni, hogy a család múltjával való foglalkozás, a családi és csoportos beszélgetések sokat tudnak segíteni. De mi is kutatjuk ezt a tapasztalatokból kiindulva.”

 

Trauma, tabu, kockázat, gyógyulás

Az egyéni / egyedi problémákra rávetülhet családi halmozódás árnyéka, de ki lehet törni a körforgásból, erősíti meg a doktornő:

„Azt gondolom, hogy a trauma-feldolgozás benne van az ember az ösztönös eszköztárában, amióta világ a világ, van trauma és van gyógyulás a traumából. A családgondozást, a sorsközösségben és a más közösségekben való beszélgetéseket, – ahol ezeket az érzéseket meg tudjuk találni – látom a legjobbnak. A családi beszélgetések sokszor katartikusak. Általában a szülők, nagyszülők esetében is megjelenik az, hogy érzelmileg gátoltak. Ha az emlékek meg is vannak; tárgyilagosak, tényszerűek, az átélés gátolt lehet. Ez nemcsak a holokauszt trauma esetén van így. Ha pszichózissal élők családjaival dolgozunk, gyakran megjelenik családi szinten a traumatizáció, és a szülőknél is érzékeljük ezt a fajta érzelmi kivonulást a túlterhelő dolgokkal kapcsolatban. Ez összefügghet azzal, hogy egy következő generációnál egy tünet erősebben jelentkezik, hiszen ez érzelmi lehasadás: ha az érzéseinket nem tudjuk megélni, akkor gyermekünk nemcsak a genetikai örökséget kapja meg a génjeivel, hanem azt a mintát is, hogy a negatív érzés az tilos, vagy veszélyes. Ily módon képzelem azt el, hogy a harmadik generációnak gyakran nagyobb kockázatai vannak mentálisan, mint az előző generációknak.”

„A trauma szakirodalommal sok szempontból nem értek egyet, mert a transzgenerációs átvitel igazolt, de nem feltétlenül igazolt az, hogy a harmadik generáció törvényszerűen nagyon beteg lehet. Ellentmondásos kutatások vannak erről. Tudásunk és tapasztalatunk alapján a traumával való megküzdés gyakran egy magasabb rezilienciát, ellenálló képességet eredményezhet. Ezt poszttraumás növekedésnek hívjuk. A krízisben van lehetőség a pozitív irányú fejlődésre. A traumának kitett emberek egy része ebbe az irányba indul el, a személyiségük bővül és ők gyakran a segítő szakma felé mozdulnak el, és különleges teljesítményeket nyújtanak. Tehát a krízis hatása nem determinisztikus, mert ha az lenne, hogy ilyen dominó elven letaroljuk a generációkat, már nem lenne emberiség. Azt látjuk a gyógyítás során is, hogy a felépülő betegeink, akik itt dolgoznak segítőként, különleges személyiségek. Aki megjárta a transzgenerációs traumája kapcsán is kialakult súlyos mentális probléma poklait, például átvészelte magát a skizofrénia diagnózist és az azzal együtt járó sorsot, bánásmódot, stigmát és mindebből fel tud állni úgy, hogy én most segítő leszek, ők nagyon bölcs személyiségek; poszttraumás növekedési példák.

 

Minták és terápiák

Milyen viselkedésmintákban nyilvánulhat meg a transzgenerációs trauma átörökítés a túlélőknél? Mely terápiák segíthetnek? Erről is képet kapunk:

„Az első generációval nem találkozunk gyakorlatilag, a második, harmadik generációval igen. Elsősorban a pszichotikus betegek kapcsán tudok erről beszélni. Általában a szülői generáció, a második generáció érintett erősen, náluk megjelenik egyfajta tárgyilagos, túl intellektuális működésmód, ahol a negatív érzések ki vannak tiltva a repertoárból. Ez egy klasszikus és eredményes traumavédekezés, de utána, ha nem dolgozunk ezzel, ez úgy marad és nem sikerül megélnünk az életünket. Mert az életünk nemcsak a megoldható és a kellemes dolgokból áll; ha nem tudjuk megélni az élet árnyékos oldalát az érzelmeink szintjén, akkor az egész létnek a megélésével gyakran baj van, a pozitív részével is, nem lehet az érzelmi dolgokat kiválogatni.

A családgondozás nagyon jó betegeinknél, akik pszichotikus problémával élnek. A pszichiátriában le is van írva a tünet, hogy az érzelmi igénybevehetőség csökkent; ez az érzelmi gátoltság, megélés hiány jelenik meg sokszor a szülőknél is: itt a transzgenerációs genetikai átöröklés mellé olyan mintákat is kapnak a harmadik generációsok, hogy tilos negatív érzéseket érezni, mert az veszélyes. Ezért tanuljuk együtt azt, hogy meg kell élnünk az élet sötét részét. S ha tudunk sírni és haragudni azokra, akik meggyötörték a családunkat és minket, akkor megtaláltuk az alapérzelmeket, amelyek biológiailag kódoltak, de az ember olyan zseniális, hogy ezeket le tudja tiltani, a tudattalanjába száműzni. De nem kell ettől félni, mert ha sikerül megélni, az olyan, mint a gyászfolyamat, ami úgy működik, hogy ha nem tudunk belemenni, nem tudunk kijönni belőle. Ha viszont belemegyünk, akkor kiemelkedünk belőle, akár napok alatt is. Arra, hogy megtanuljunk érezni, módszerek vannak, például a dráma módszer; odaültetjük képzeletben Hitlert vagy mást, aki felelős volt, és elmondjuk, mit kívánok neki, mit érzünk. Vannak módszerek, ahol előveszünk fényképeket és beszélgetünk erről. Az egyik tapasztalati szakértőnk, Kéri Péter (ő az alapítvány PR és kommunikációs szakembere) sajátos módszert fejlesztett ki, az érzelmi kártyákat. Ezzel ki lehet rakni az érzéseinket, ami segít abban, hogy akinek ezt nehéz magától, szépen ki tudja tenni. A gesztus terápiás és sikeres. Az önsegítő csoportok is hasznosak, az is, ha foglalkozunk a családunk múltjával, ha elmegyünk megemlékezésekre, segíthetnek az ezzel kapcsolatos társadalmi aktivitások, s hogy megpróbáljuk megtalálni a könnyeinket és a haragunkat is. Ez nem azt jelenti, hogy gyűlöletté váljon, mert sokszor ettől félnek, hogy nem szabad haragudni, – de hát kell haragudni. Az ember képes rá, hogy úgy tegyen, mintha nem élné át (újra) a múltbéli bántalmazást, és az emiatt érzett haragot, de ez nem egészséges. Azt, hogy vállaljuk az érzéseket, újra kell tanulnunk. Ezzel a módszerrel, közelítéssel mi új dolgokat csinálunk a pszichózissal élőknél; a traumaszemlélet és a trauma terápiák most kapnak egyre nagyobb figyelmet, de egyelőre még képlékenyek.

A holokauszt traumán átesetteknél előfordul, hogy a családtagok nem is vállalják, hogy erről szó legyen, és a páciens magára marad a folyamatban, de így is érdemes vele foglalkozni. Nehéz, ha már nem lehet kinyomozni a múltat. Sokat segítenek, ha különböző forrásokban keresgélnek, de megesik, hogy titok hegyek vannak, és az is segít, ha ilyenkor legalább olvassunk róla, elképzeljük, mi történhetett.

Nem mondhatom, hogy csak a holokauszton átesett családoknál van így, de ott még gyötrőbb.”

Példa erre egy második generációs roma páciens esete, az ő édesanyjának a testvéreit és családját is elégették, és az édesanya, aki pár éves volt csak, mindent végignézett. Ő megúszta, mert egy kápónő megszerette. Ez a páciens egyszer pszichiátriára került egy napra, ahol félreértések és talán az előítélet miatt kórházi túlkapásból kikötözték. Ettől a pár órás élménytől évekig pszichotikus lett. „Ez olyan lehetett neki, mint egy haláltábor vagy egy deportálás, visszajöhetett az érzés. A szomszédnőt, aki kihívta rá a rendőrt meg a mentőt, ezután mindenhol látni vélte, amint rá leselkedik. Állapota a transzgenerációs emlékkel összefügghetett.”

 

Sérült kötődés

A második generációnál, a betegeink szüleinél tipikus tünet a nagy szorongás és kontrolligény.

„Ez a szülő adott esetben nem diagnosztizált, de amit nem élünk át, azt mindnyájan tünetben élhetjük meg. Ami a szülőknél tapasztalható, az az, hogy nem élik meg a múltat, de a mindennapokban mindent túlkontrollálnak, túlféltenek, túlszoronganak, túlvédenek, túl intellektualizálnak, tehát ott jön ki ez a halálfélelem, ez a veszélyérzés, ahol nem feltétlenül kéne, és ez megterhelő tud lenni a következő generációnak.”

Előfordulhat, hogy a túlélőnek a kötődése sérült, ahogy fogvatartott állatoknál se ritka, hogy nem tudják táplálni és gondozni az utódaikat.

Tapasztalati példa, hogy az első generációnál sérül ez a kötődés, például a haláltáborból hazatért anyuka az egyik (idősebb) gyermekét képtelen szeretni, nem tud biztonságot nyújtani, a kisebbiket viszont majomszeretettel magához köti. Borzalmas lelki sérülés ez mindkét gyereknek.

„Ez egy trauma okozta hasadás, ahol az érzések nem tudtak a helyükre kerülni. Előfordul, hogy második generációs túlélő a gyerekeihez egyáltalán nem tud kötődni, viszont az unokákhoz már igen. Esetleg egész életében próbálja ezt jóvátenni, mindig pénzzel. Ez egy olyan jelenség, hogy ha nem is tudunk érezni, de veszünk neki egy lakást.”

A doktornő párhuzamként Cseke Eszter és S. Takács András „Születési helye: Auschwitz” című dokumentumfilmjét említi, melyben a főhősnő egy évesen került haza a haláltáborból. A filmben az ő sorsát követhetjük, és az a rész különösen megható, amikor azt állítja: „A lányomtól tanulok meg érezni”, mivel elfojtás helyett az érzelmek átélését idős korában kell, hogy megtanulja.  „Nagyon szép, ahogy így végigvitték, és miután ő az első generáció, bár csak egyéves volt, mégis a lánya jár terápiába, és az unokái kevésbé sérülnek talán; minden generációnak van egy lehetősége, hogy fordítson a sorsán és az ő utódai sorsán is, hiszen a rezilienciát is átörökítjük.

 

Asszertív kommunikáció

A felépülésre, és hogy ne váljunk áldozattá, ez jó módszer, mindenkinek ajánlja a szakember:

„A mindennapokban a gondozás része, hogy egy élni és élni hagyni kultúrát, viselkedést és működésmódot megtanulják a páciensek és hozzátartozók is; van nálunk asszertív tréning, csoportos, online és hétvégén is. Ez nem más, mint a szükségleteink érvényesítése, egy erőszakmentes kommunikáció, amely a másik szükségleteit is figyelembe veszi. Ezt egy életfilozófia szintjére kell emelni, melyben el szeretnénk juttatni az egyént oda, hogy tudja, mire van szüksége – tehát nem áldozati pozícióban van, hogy feladja magát, hanem meg tudja figyelni és élni az érzéseit és szükségleteit, és ezek mentén dönthet arról, hogy egy helyzetben mit szeretne, és ehhez választ tudatosan viselkedést. Ez az asszertivitás el tud juttatni oda, hogy kikerüljünk az áldozati pozícióból. Ahhoz, hogy asszertíven kommunikálj, tudni kell, mit érzel, mit szeretnél, mi a szükségleted és kinek a szükségletére reagálsz. A célok felismeréséhez tudnom kell, mi van velem, és ha nem tudok érezni, és állandóan a másik szükségletét teljesítem, akkor áldozat vagyok, rosszul választom a célt. Az érzések – szükségletek – célok – hatékony viselkedés útján haladunk ehhez.

Az asszertív kommunikáció egy igazoltan hatékony módszer, és vannak letölthető applikációink (Asszertívia és Asszerteen, tinédzsereknek). Az asszertivitást sokféleképpen tanítjuk, nem is kell a családi őstraumákról beszélniük, az ember sokféle úton tud változni.”

 

Különbségek vagy hasonlóságok?

Lehetnek-e számottevő különbségek vagy hasonlóságok a zsidó és nem zsidó családok transzgenerációs viselkedésmintái között? A gyakorlatban: „inkább hasonlóságok vannak, sokféle nyomorúsággal élünk a múltból mindannyian.” Viszont, ami elgondolkodtató: „ A vidéki Magyarországon senki sem emlékszik, hogy itt valamikor voltak zsidó emberek, pedig van, ahol a lakosság egyharmada zsidó volt. Úgy gondolom, hogy ez a „kitörölt nemzetség” ( mint egyéni trauma is) mintha mindennél súlyosabb lenne, de ezt nem tudom igazolni adatokkal.”

Hogy mi a helyzet a vegyes családoknál, nehéz megállapítani. „Néhány család van, ahol előkerült ez a holokauszt trauma, nemcsak vegyes, hanem összességében. Ez magától vagy előjön, vagy nem. A nem zsidó családtagoknál is gyakran vannak hasonló jelenségek, nincs kontraszt.”

 

Nem működő kezdeményezés

Az alapítványnál felmerült, hogy a trauma-feldolgozó csoportok mellett érdemes lenne tematikus traumákkal is foglalkozni. Volt kezdeményezés Holokauszt trauma-feldolgozó csoport beindítására; nem működött. Talán nem csodálkozhatunk:

„Az önsegítő csoportoknál, ha a szakember találja ki, az nem biztos, hogy releváns. Az (általános) trauma-feldolgozó csoport együtt maradt, tematikus csoportban nyomasztó lenne a résztvevőknek, és ez az inkább nem megélni hozzáállás most is erős. Joga van ehhez mindenkinek és más utakon is fel lehet épülni. A trauma-feldolgozó csoport online működik, 15-20 ember jár ide. Ott sokkal több közös dolog van, nem kerülnek elő feltétlenül holokauszt traumák. A holokauszt áldozatok utódai nehezebben beszélnek egy általános csoportban személyes élményekről, és elképzelhető, hogy az, hogy kinek milyen történelmi traumája van, meghatározza a politikai és világnézetét is. Emiatt is kerülik a témát.”

 

Ha valaki szívesen részt venne például önkéntesként az Ébredések Alapítvány munkájában, elérhetőség a honlapon: www.ebredesek.hu