Csak játszik velem az élet

Írta: David Grossman - Rovat: Irodalom, Kultúra-Művészetek

Rafael tizenöt éves volt, amikor meghalt az anyja, aki így végre megszabadult a szenvedéseitől.

David Grossman

A temetés napján esett az eső, és az egybegyűltek esernyők alatt szorongtak a kibuc apró temetőjében. Tuvja, Rafael apja keservesen sírt. Évekig odaadóan ápolta a feleségét, és most elveszettnek és árvának érezte magát. Rafael rövidnadrágban álldogált, kicsit távolabb a többiektől. Fejére húzta a kapucniját, hogy ne lássák, hogy nem sír. Azt gondolta: most, hogy meghalt, már nyugodtan láthatja, mi a véleményem róla.

Mindez 1962 telén történt. Apja egy évvel később találkozott Vera Novakkal, aki Jugoszláviából érkezett az országba.

Összeköltöztek.

Vera magával hozta magas, szőke, tizenhét éves lányát, Ninát, akinek barázdált és sápadt, viszont igen szép arca szinte teljesen kifejezéstelennek látszott. Rafael osztályában a srácok csak úgy hívták a lányt, hogy a Szfinx. Utánalopóztak, és nézték, ahogy üres tekintettel, átölelve magát baktat hazafelé. Nina egyszer elkapott két leskelődőt, akik csúfolták, és nagyon helybenhagyta őket. A kibucban ez nem volt szokás. Nehéz volt elhinni, hogy ennyi vadság lakozik benne, és hogy vékony karja és lába ennyire erős. Lábra kaptak a pletykák. Azt beszélték, hogy amikor az anyját internálták, Nina kislányként az utcára került. Fura hangsúllyal mondták, hogy „az utcára”, és sokatmondóan kacsintottak hozzá. Állítólag Belgrádban egy bandával lógott, amelynek a tagjai gyerekeket raboltak, hogy aztán váltságdíjat követeljenek értük. Állítólag. Az emberek szeretnek pletykálkodni.

A bunyó híre sokak fülébe eljutott, még Rafael fülébe is, pedig épphogy valamelyest magához tért az anyja halála után. Erős altatókon élt, amelyekre az anyja gyógyszeres dobozában bukkant rá. Bár Nina szembejött vele néha, Rafael észre sem vette a lányt.

Fél év telt el. Egy este éppen átvágott az avokádóültetvényen a tornaterem felé, amikor vajon ki jött szembe vele leszegett fejjel? Nina. Átölelte magát, mintha fázna. Rafael megtorpant, maga sem tudta, miért, hiszen Nina annyira magával volt elfoglalva, hogy észre sem vette őt. Vékony anyagból készült, térdig érő, kék ruha volt rajta.

És az arckifejezése arról árulkodott, hogy…

Közelebb ért, és csak akkor derült ki, hogy sír. Vagyis inkább némán zokog. Végre észrevette Rafaelt, és megállt. Néhány másodpercig farkasszemet néztek. Később Rafael erről azt mondta nekem: „Az ég, a föld, a fák… nem tudom… mintha a természet is csak ájultan csodált volna bennünket…”

Nina tért magához először. Dühösen fújt egyet, és faképnél hagyta Rafaelt, aki már éppen felemelte a kezét, hogy üdvözölje ezt a lányt, akiben a másodperc tört részére mintha meglátott volna valamit…

Elképzeltem, ahogy ott áll, felemelt kézzel.

És úgy is maradt, negyvenöt éven át.

De akkor ott, az avokádóültetvény kellős közepén az történt, hogy Rafael futni kezdett a lány után. El akarta mondani neki, hogy mit látott az imént.

Kértem, hogy mesélje már el nekem is, mint érzett akkor. Dadogott valamit arról, hogy azokban az években, amikor az anyja betegeskedett – és pláne az anyja halála után –, rengeteget álmodozott. Persze lányokról. És most végre szembejött egy.

Nina meghallotta a rohanó lépteket maga mögött. Megfordult, és végigmérte Rafaelt. Roppant barátságtalanul azt kérdezte:

– Na, mi van?

Rafael megremegett. Szép volt a lány, és egyben durva is, de nagyon. Jól állt neki e két tulajdonság kombinációja. Rafael mindig is vonzódott az agresszív nőkhöz… és még ma is vonzódik.

Nina csípőre tette a kezét. Orrlyukai kitágultak, mint egy támadásra kész bikáé, nyakán kidagadtak az erek. Később Rafael elmesélte, hogy ekkor annyira kívánta a lányt, hogy az ajka egészen kiszáradt a vágytól.

„Rendben, értem – gondoltam. – Nem akarsz belemenni a részletekbe.”

Nina arca még mindig könnyes volt, de a szeme hideg maradt, akár egy kígyóé. Azt mondta:

– Eridj haza, kisfiú!

Rafael ingatta a fejét, jelezve, hogy nem és nem. A lány egészen közel lépett hozzá – persze eközben mégis tartotta a távolságot –, mintha a kiszemelt zsákmány gyenge pontját keresné, és a fiú lehunyta a szemét. Ekkor Nina simán lefejelte. Rafael hátraesett, egészen a mögötte álló fa odváig.

A szóban forgó fa Ettingerféle nemesített avokádófa volt (mert ugye fontosak a részletek is).

Rafael kábán hevert a fa odvában, de annyit azért érzett, hogy a homlokán lassan hatalmas pukli növekszik. Aztán összeszedte magát, és feltápászkodott. Az anyja halála óta egy nő sem érin tette meg. (Legfeljebb azok a lányok, akikkel néha verekedett.) Nem semmi ez a lány! Erőszakos és durva, de mégis ellen állhatatlanul vonzó. Ez a lány fogja megszabadítani őt a kínjaitól.

Bár kóválygott a feje, azért ráüvöltött, válogatott banális és vulgáris dolgokat vágott a fejéhez. Később elmesélte nekem, hogy olyan kifejezéseket használt, amilyeneket az osztálytársai szoktak: „Megkeféllek”, meg hasonlókat. Pedig tisztának és kedvesnek látta Ninát, akinek arckifejezése arról árulkodott, hogy durva szavai ellenére érti, mire gondol valójában Rafael.

Lehet, hogy tényleg így volt, mit tudom én. Miért ne bízzunk meg Ninában?

Nina Jugoszláviában született, és ahogy később kiderült, elhagyott gyerekként, apa és anya nélkül élt, legalábbis egy ideig. Később talán ezért is érzett együtt ezzel a fiúval, aki egy izraeli kibucban élt (szerintem) magányosan és örökké bánatosan. A fiú elméje tele volt titkokkal, bonyolult elképzelésekkel és fantasztikus, nagy ívű gesztusokkal, amikről persze a világon senki sem tudott. Egy magának való fiú, aki olyan szép, hogy az embernek könny szökik a szemébe, ha meglátja.

Ez a fiú volt Rafael, az én apám.

Volt egy híres film, a címére már nem emlékszem (a Googleban rákereshetnék, de ehhez most nincs kedvem), amelyben a főhős visszamegy a múltba, hogy megváltoztassa a jövőt. Mit nem adnék azért, hogy én is visszamehessek a múltba: megakadályoznám, hogy az a fiú találkozhasson azzal a lánnyal.

A találkozást követő napokban Rafael kínozta magát: ott volt a kínálkozó alkalom, és ő ezt képtelen volt kihasználni. Az élete teljesen megváltozott: abbahagyta az altatók szedését, és csak a szerelem járt az eszében – főleg éjszakánként. Végigjárta a kibucot, hátha ráakad Ninára, de hiába. Alig beszélt valakivel, így arról sem értesült, hogy elköltözött a kis lakótelepről, ahol addig lakott az anyjával. Egy düledező faházban vert tanyát, amit annak idején a kibuc alapítói építettek az ültetvények mögött. Ezt a területet, ahol több ilyen régi faház is állt, a helyiek – a kibucra annyira jellemző, finom iróniával – csak úgy hívták, hogy a lepratelep. A faházakban főleg külföldről jött önkéntes fiatalok éltek, akik valamiért Izraelben ragadtak. Persze a kosztért és a kvártélyért nem fizettek semmit, és a kibuc nem tudott mit kezdeni velük.

Bár Nina eltűnt, Rafaelben egyre csak erősödött a vágy. A legkomolyabban gondolta, hogy Ninának biztos azért olyan kifejezéstelen az arca, mert nincs fiúja. Ha a lány hajlandó lenne ágyba bújni vele, ez biztosan rögtön megváltozna.

Ezt jóval később mesélte el nekem egy felvételen: ekkor már harminchét éves volt. Huszonnégy évvel később elhatároztuk, az apám és én, hogy nosztalgiázunk egy kicsit, és megnézzük a filmet. A felvételen az apám csúnyán köhög, majd megfullad, a szakálla rendetlen, babrál a karórájával, és nem néz a kamerába – azaz nem néz rám.

Most azt lehetett hallani, az én behízelgő hangomon:

– Tizenhat éves korodhoz képest elég nagy volt az önbizalmad.

– Nekem, önbizalmam? – kérdi csodálkozva az apám. – Dehogyis. Falevél voltam a szélviharban.

– Oké, de így is gratulálok a világbajnok ötletedhez. Mármint ahhoz, hogy Nina arcát hogyan tudnád ismét kifejezővé tenni. Te aztán tudsz udvarolni egy lánynak!

Én tizenöt éves voltam, amikor az interjút készítettem vele, és őszintén szólva az udvarlás semmilyen formájával nem találkoztam még soha. Ennek az is lehetett az oka, hogy általában fekete svájcisapkát viseltem, és sálat, ami a fél arcomat eltakarta. Szerettem titokzatosnak látszani.

A kamera állványra volt erősítve, a mikrofont szürke szivacs takarta. 2008 októbere volt, amikor a régi Sony kamerát és a már foszlásnak indult mikrofont a nagyanyám, Vera egy karton dobozban megtalálta a padláson.

Persze az a szó, hogy „film”, a mi esetünkben egy kicsit túlzás. Mindenféle szerkesztés nélküli részletekről van itt szó, apám ifjúkori emlékeiről meg egyebekről, összevissza. A hang vacak, a kép homályos, de valahogy mégis összeáll egy történet. A dobozra Vera filctollal felírta: „Gili – Vegyes”. Nehéz leírni, mit éreztem, amikor megláttam saját magamat fiatalon. Olyannak láttam magam, mint aki előtt még minden nyitva áll, aki számára még semmi sem végleges.

Ma, huszonnégy évvel később, itt ülök az apámmal a kibucban, Vera házában, és nézem a felvételt, amelyből kiderül, hogy az apám miként találkozott Ninával. De nem erre koncentrálok, inkább az akkori önmagamra. Látom a tizenöt éves Gili szemén, hogy fél valamitől: fogalma sincs, mit tartogat a jövő.

Bárcsak visszaforgathatnám az idő kerekét! Megmutatnám neki, milyen lettem. Hogy mi a munkám, hogy milyen Meir. Megnyugtatnám. Azt mondanám neki: „Ne aggódj! Lesz ugyan egy kis lökdösődés, egy pár kompromisszum, egy kevés önpusztítás, de lesz egy csepp humor is. Lesz egy hely a világban, ami csakis a tiéd. Megtalálod a szerelmet is, ne félj! Van valaki, aki pont ilyen nyúlánk nőt keres, mint amilyen te vagy.

(Részlet a Rajki András fordításában a Scolar Kiadónál megjelenő regényből)

[popup][/popup]