Cipők Pécsett és a Duna-parton

Vámos Miklós 75 éves.

Talán nem szerencsés egy születésnap kapcsán ilyesmivel kezdeni, bizonyos dolgok könyörtelensége okán mégis föl kell idéznünk, hogy néhány évvel ezelőtt az egyik nagy könyvkereskedelmi cég plakátján ismeretlen elkövetők Dávid-csillagokat rajzoltak Koncz Zsuzsa és Vámos Miklós arcára. „Ismeretlen elkövetők” – fogalmaztam az előbb bűnügyi tudósítások nyelvén, holott ez jócskán túlmutat a bűncselekményeknél, aggasztó jelenségekre és folyamatokra utal, arra, hogy évtizedekkel és generációkkal a vészkorszak után annak kegyetlen szelleme máig köztünk kísért. Az író akkor felháborodott Facebook-posztban reagált a legrosszabb időket idéző cselekedetre, megemlítve azt is, hogy miközben Koncz Zsuzsa pélyi parasztcsalád sarja, és ő ugyan anyai részről szláv, „azért az atyai ág zsidó volt, míg egészen kiirtották őket. Az ő nevükben juszt is zsidó leszek, s tiltakozom”.

Jó másfél évvel a gyomorforgató plakátrongálást követően, 2020 őszén jelent meg Vámos Miklós Dunapest című nagyregénye, amely az egyik patinás fővárosi épület történetén keresztül vezeti végig az olvasót a 20. századi magyar történelem véráztatta fejezetein, azon keresztül pedig különösképpen a vészkorszak pesti történésein. Az ívelt lépcsőházzal, Dunára néző teraszokkal és impozáns belső terekkel gazdagított, Pozsonyi út 38–40. szám alatti Bauhaus-épület egykoron a Hatvany család megrendelésére épült, és a Nyugat hajdani mecénása, báró Hatvany Lajos maga is itt lakott (éppenséggel a szociáldemokrata politikus, Kéthly Anna korábbi lakásába költözött be), időről időre vendégül látva otthonában a kor megannyi neves irodalmárját. De ugyancsak a számos modern technikai vívmánnyal, így kaputelefonnal, gyorslifttel és szellőztetőrendszerrel felszerelt komplexum lakója volt többek között Heltai Jenő, Major Tamás és Litván György is. Külön említést érdemel az egykor luxusházként is számon tartott épület földszintjén 1937 óta működő Dunapark kávéház.

Ahogy Vámos regényéből is hangsúlyosan kiderül, a házra és lakóinak sorsára súlyos és sötét árnyként vetülnek 1944 őszének tragikus eseményei. Az egyik tervezőt, Hofstätter Bélát és feleségét például az épülettől nem messze lőtték a Dunába a nyilasok. Ugyanakkor itt, a Pozsonyi út Szent István parkhoz közel eső részén és annak környékén sorakozott a védett házak egy része. Nem véletlen hát, hogy a Dunapestben a fikciós figurák mellett fölbukkan Kun páter rémalakján kívül a zsidók ezreit megmentő Raoul Wallenberg és Carl Lutz is.

Az épületet Vámos Miklós is jól ismeri, egy időben itt lakott, illetve saját bevallása szerint a Dunapark kávéház az egyik kedvenc helye, ám talán mindez nem alakult volna így, ha nem következik be a vészkorszak. „Én is pécsi lakos lettem volna, ha nincs a holokauszt” – fogalmazott egy másik Facebook-posztban. Felmenőinek eredetileg a dél-magyarországi városban volt cipő- és cipőkellékboltja, ahol hitelre is lehetett vásárolni, egyszer Weöres Sándor is így vett náluk cipőt, ám mire kifizethette volna, a bolt tulajdonosait és üzemeltetőit elhurcolták. Nekik is emléket állít Vámos egy másik, méltatlanul ritkán emlegetett és kevés figyelmet kapott nagyregénye, a Pécsről és különösen annak egy darabjáról szóló, 2016-ban megjelent és évszázadokon átívelő Hattyúk dala. A mintegy 2000 év történéseit felsorakoztató, időben visszafelé haladó regény egyik fontos mondandója a keveredés, vagyis az a tény, hogy – mint Vámos egy interjúban fogalmazott – „itt mindenki fél- vagy negyedvér”. A történelem viharaiban népek érintkeztek és vegyültek egymással, nem beszélve arról, hogy a könyvben ábrázolt földdarabkán eleve számtalan náció élt az évszázadok során, a magyarokon kívül többek között törökök, kunok, longobárdok, szlávok, kelták, rómaiak, gepidák és zsidók.

Az eredetileg Weissberger nevet viselő pécsi felmenők közül egyedül az író édesapja – korábban egy büntetés-végrehajtási menetzászlóalj tagja – élte túl a holokausztot. Az immáron a fővárosban megtelepülő család sem vallási, sem más zsidó hagyományokat nem vitt tovább, ami egyébként nem volt ritka a szocializmusnak különösen a korai szakaszában. És hogy ez nem valamiféle rendszerkonform attitűdöt jelentett, azt jelzi, hogy – mint az 1981-es Zenga zének című regényéből is kiderül – a már az óvodai neveltetéssel elhintett politikai ideológia mellett, avagy inkább annak afféle ellensúlyaként a kisgyermek Vámost katolikus hittanra járatták a szülei. Azzal, hogy ő apai vonalon zsidó származású, az akkor még inkább a Tibor keresztnevét használó majdani író kamaszkorában szembesült. Erről is írt az eredetileg 1984-ben napvilágot látott Jaj című kisregényében, amelynek alapsztorija, hogy egy kis család életébe egyszer csak betoppan egy nagynéni, akiről úgy tudták, odaveszett a vészkorszakban. A váratlanul fölbukkanó rokont idővel újabbak követik, és miközben az amúgy sem túl tágas tanácsi lakás egyre szűkösebbé válik, a szaporodó mindennapi nehézségek és családi feszültségek egyfajta ellenpólusaként a vezeklés és a bűntudat kérdése is előtérbe kerül. A tragikomikus elemekben nem szűkölködő kisregény a múlt terhei továbbélésének kérdésén túl a késő Kádár-kori Magyarországról is groteszkbe hajló látleletet ad.

Vámos Miklós 19 éves volt, amikor a Rajk titkáraként is dolgozó édesapja meghalt, és mint egy helyütt fogalmazott, annak érdekében, hogy megmentse magát „kaotikus örökségétől”, novellákat és regényeket kezdett írni. Az apa figurája – és az anyáé is – egyébként erőteljesen fölbukkan az éppenséggel pont a 75. születésnapra megjelent Utána tánc című kötet címadó darabjában, egy vallomásos prózában is, amely arról szól, milyen lelki folyamatok mellett tudott emléket állítani az író a szüleinek a műveiben. Az említett kötet leghosszabb szövege egyébként a Hanyatt-homlok című, eredetileg 1983-ban kiadott kisregény, amelyben ugyancsak feldereng a holokauszt réme, illetve a koncentrációs táborban meghalt rokonok és felmenők alakja, mégpedig egy németországi (álombéli) utazáshoz kapcsolódóan.

Talán legsikeresebb, külföldön is komoly visszhangot kapott munkája, az először 2000-ben megjelent Apák könyve egy magyarországi zsidó família, a Stern család sorsán keresztül ábrázolja az elmúlt évszázadok hazai és egyben jellegzetesen közép-európai történelmét. Mivel a saját családja múltjáról viszonylag keveset tudott, Vámos egy fiktív família egymást követő generációinak nemegyszer hányatott történetét beszéli el. A 12, mindig az adott kor nyelvén megszólaló fejezetből álló nagyregény a Rákóczi-szabadságharc idején kezdődik és 1999-ben ér véget. A Stern (később magyarosítva Csillag) család férfitagjai egy füzetbe, az Apák könyvébe jegyzik föl aktuális gondolataikat, nemzedékről nemzedékre továbbadva a stafétát, na és a legfőbb, nemegyszer keserű tanulságot, miszerint különösen a világ eme fertályán az egyének és a családok életéből minden szándék ellenére sem zárható ki az adott történelmi helyzet, illetve az aktuális társadalmi-politikai környezet.

A 2005-ben a Szombatnak adott interjújában Vámos Malamudot idézte, miszerint „ha valaha is elfelejtenéd, hogy zsidó vagy, majd egy nem zsidó eszedbe juttatja”. Sok más zsidó famíliához hasonlóan, a Weissbergerek is magyarosították családnevüket, ezzel is jelezni akarván kötődésüket Magyarországhoz, a cipőbolttulajdonos Vámos Mózes Móricot és a hozzátartozóit mégis elhurcolták. Mondhatnánk, hogy 2019-ben a szörnyű plakátüggyel a malamudi tételnek megfelelően emlékeztetették Vámos Miklóst a származására, ám valójában sem őt, sem másokat nem kellett emlékeztetni, hiszen az író az apai ágról való zsidó örökségéről évtizedek óta érzékletesen vall a műveiben. Különbségek és fokozatok ugyanakkor megfigyelhetők, amelyeket az adott miliő is indukál, mintha ez is egyfajta reflektálás lenne a Sternek (a Csillagok) a füzetben följegyzett megállapításaira.

Közép-Európa történelmére különösen igaz, hogy zsidóságról és zsidó sorsról írni jóval több tragédiát jelent, mint örömteli eseményt. Próbáljunk ettől mégis valamennyire elvonatkoztatni, amikor megállapítjuk, hogy Vámos Miklós ma 75 éves. Neki magának kívánjunk boldog születésnapot, nekünk pedig még több olyan Vámos-művet, amelyben az írójára jellemző fanyar iróniával szembesülhetünk a múlttal, a jelennel, de mi magunkkal is.