Charles Fenyvesi: Szellemidéző

Írta: Charles Fenyvesi - Rovat: Irodalom, Kultúra-Művészetek

Charles Fenyvesi hat szellemet idéz meg könyvében.

Fenyvesi

Charles Fenyvesi

Rákócziét, a vezénylő fejedelemét, aki egy pénzzel és drágakövekkel teli kincsesládát egy zsidó földbérlőre bízott… Thury Levente szobrászét, aki bonyolult kapcsolatban állt a híres prágai gólemmel… Elza néniét, akinek volt egy hold csipkéje… Álgya-Pap Zoltánét, az egykori tábornokból lett teozófus főpapét, aki lebilincselően széles körű tudással rendelkezett, amit szívesen osztott meg mindenkivel Indiában – és akinek előző két élete Magyarországon és Szibériában zajlott… Joszif Brodszkijét, a száműzött orosz költőét, aki egy ködös éjszakát sétált át Velencében a szerzővel. Kettesben várták azon az 1978-as éjszakán, hogy a varázslatos hajnal teljes pompával színre lépjen az Adria felől. A költő megidézte a szépséges Vénuszt, és arra számított, hogy a habok közül felbukkan a parányi kagylón álló, csábos, meztelen alak… Isaac Bashevis Singerét, aki New Yorkban faggatta a fiatal újságírót arról, milyen a családja, és arra is figyelmeztette, legyen óvatos a dibukokkal…

Fenyvesi számára a megidézett hat szellem nem dibuk, hanem álmaiban is visszajáró barát.

A debreceni születésű Charles Fenyvesi az 1956-os forradalom után disszidált Amerikába. Egyetemi tanulmányait a Harvardon (angol irodalom és antropológia) és a dél-indiai Madrászban (vallásfilozófia) végezte. 1966 óta él Washington környékén; 1990 óta egy farmon. Volt folyóirat-szerkesztő, diplomáciai tudósító és kertészeti kolumnista. Legismertebbek a Washington Post-ban megjelent cikkei és a U. S. News & World Report hetilapban „Suttogások” című, bel- és külpolitikai hírekről beszámoló rovata. Előző könyvei (Mikor kerek volt a világ, Mikor az angyalok túljártak a világ eszén és Három összeesküvés)

 

Részlet a kötetből

Fenyvesi_Szellemidezo_borito_k6. A Schwarz-hagyomány

Valamennyiünk története a névadással kezdődik. Ma is úgy érezzük, fontos döntést hozunk, amikor a család újszülött tagját egy felmenőről nevezzük el, gyakran egy példás életű nagyszülőről, aki sem erkölcsi, sem anyagi értelemben nem maradt adósa senkinek. Samu fiam harmadik gyermeke – legfiatalabb fiúunokám – a Lev nevet kapta, Levente unokatestvérem után. (Samut viszont ükapja, Sámuel után neveztük el, aki az 1848-as szabadságharc katonája és gazdálkodóként az újítások elkötelezett híve volt.) Malka lányom gyermekét felejthetetlen nagyanyám emlékére hívják Rózának, és ennek a névválasztásnak a kislány is örül. (A Malka nevet eredetileg egy unokatestvérem viselte, aki négyéves korában Auschwitzban vesztette életét.) Kisebbik fiam, Daniel neve anyai nagyapját idézi.

A Schwarcz családi nevet a tizennyolcadik század végén kapta anyám családjának akkori feje, mivel II. József – az egyetlen Habsburg uralkodó, akiben egyesült az éleselméjűség és a felvilágosult gondolkodás – rendeletben kötelezte vezetéknév viselésére a birodalom zsidó polgárait. (A hagyományos névviselet – az apai névvel összekapcsolt héber név – kizárólag vallásos alkalmakra korlátozódott.) A császári kormánytisztviselők, akik a rendelettel a német nyelv szélesebb körű használatát is biztosítani kívánták, gyakran hajszín alapján adtak vezetéknevet. A sötét hajúakat Schwarcz néven vették nyilvántartásba, ami németül csakúgy, mint jiddisül feketét jelent. Apai ágon az egyik ükapám a Klein nevet kapta – ez a Magyarországon talán leggyakoribb zsidó név nyilván ősöm termetére utalt.

Apám városi családból származott, rokonságát főként üzletemberek, kereskedők és más szabadfoglalkozású városlakók alkották. Azok, akiket ismertem közülük, nemigen meséltek érdekes történeteket önmagukról, és elődeik története iránt sem árultak el túl sok érdeklődést. Szigorúan a mában éltek, próbálták kiaknázni a jelen lehetőségeit.

Amikor anyám családjának történetét kutatni kezdtem, ez a kérdés fogalmazódott meg bennem: Mi késztette hithű őseimet arra, hogy a szabolcsi Nyírderzsben földművelésbe fogjanak, és fáradozásaikat talmudi okokkal magyarázva évszázadokon át próbálják javítani Magyarország legszegényebb vidékének talaját? Miért voltak mások, mint a többi zsidó? Miért döntött nemzedékről nemzedékre a család feje amellett, hogy ebben a közutaktól, városoktól távoli fészekben marad, ahol szűkösek a gazdasági lehetőségek, és nehéz az iskoláztatás?

Az 1830-as évekig felmenőimen kívül nem élt Nyírderzsben más zsidó család. A század vége felé a család, máig nem teljesen világos okokból, hirtelen meggazdagodott. (A könyv első fejezetében kifejtem ennek egyik feltehető és számomra kedves magyarázatát; a harmadik fejezetben pedig egy másik lehetséges elméletét.) Az viszont nyilvánvaló tény, hogy az első világháborúval véget értek a boldog idők. 1927-ben Róza nagyanyám, már özvegyen, csődöt jelentett a birtokra, majd pedig felpakolta hét gyerekét, néhány bútorát, valamint férje, Károly (más néven Karl vagy Akiba) nagyméretű, bekeretezett arcképét, és ökrös szekéren elhagyta a falut. 1944. július elsején Róza nagyanyám, legidősebb lánya, Elza és rajtuk kívül a közvetlen család több tagja hamuvá égett Auschwitzban.

Manapság ezen töprengek: Mi indít többünket, Schwarcz leszármazottakat arra, hogy földet műveljünk, s egyúttal ápoljuk a lelkünkben élő zsidó hagyományt? A holokauszt óta sem Nyírderzsben, sem a környező falvakban nem élnek már zsidók. Ám az utóbbi években a Schwarcz ivadékok visszajárogatnak a családi temetőbe, és baráti viszonyba kerültek a falu lakóival. Az idős helybéliek azt mondják, családi temetőnk réges-régi, akárcsak maga a falu: mindkettő eredete az idők ködébe vész egy olyan országban, amely becsben tartja az ősi származást.

Míg más zsidók azt mérlegelték, hol tudnak életkörülményeiken javítani, elődeink elkötelezték magukat Nyírderzs mellett, és ezt várták el utódaiktól is.

A temető volt a család első földtulajdona. Ez a falu lakott utcáin kívül eső terület a család társadalmi életének fontos színhelye lett: míg a rokonok a sírokat látogatták, gyerekeik kedvükre szaladgálhattak, kiabálhattak, bújócskázhattak a sírkövek között. Amikor a felnőttek végeztek imáikkal, mindannyian a földre ültek, és hallgatták az idősebbek történeteit itt nyugvó elődeikről.

Mindhárom gyermekem, Samu, Danny és Malka, ellátogattak ebbe a temetőbe, és magukénak vallják örökségét, amely a család tagjait – akkor is, ha messze innen, más földrészen születtek – ehhez a földdarabhoz köti. Danny táplálkozástudományi szakértőként azt tanácsolja betegeinek, hogy minél több zöldséget fogyasszanak, és lehetőleg olyat, ami saját kertjükben terem; Malka, a született közvetítő és békéltető, azon dolgozik, hogy elősegítse a zsidók, muszlimok és keresztények közötti kölcsönös megértést egy olyan korban, amelyben az iszlám szélsőségesek terrorcselekményei uralják az újságok címlapjait és az országos tévécsatornák fő műsoridejét.

7. Lakoma tiszteletünkre és időapó

Nyírderzs lakói öleléssel, csókokkal és mindannyiunk kedvenc ételével: nagy tál töltött káposztával fogadnak bennünket. Pár évvel ezelőtti látogatásunk alkalmával, amikor négy autóval, összesen tizennégyen érkeztünk ide Budapestről, a temető szomszédságában lakó Szemán család olyan ízes lakomát tálalt elénk, amilyenre csak a legkiváltságosabbak emlékezhetnek közülünk, akik még ismerték anyám főztjét.

Örömmel láttuk, milyen szeretet övezi őseink emlékét a faluban. A Schwarczok „jó emberek” hírében álltak, akik „mindenkivel barátságosak” voltak, és „bőkezűek” is. Éreztük, hogy a múltbéli szellemek, akiket megidéztünk, részesei vidám beszélgetésünknek, és közben mindannyiunkra – derzsiekre és Schwarcz ivadékokra – az otthonosság varázsa telepedett. És tényleg otthon voltunk: pár óra erejéig valódi közösséggé kovácsolt bennünket a közös emlékezés. Úgy tűnt, maga Időapó is, ez a könyörtelen, pogány nagyúr, aki már Ábrahám születése előtt markában tartotta az emberek életét, és nemigen volt sem a zsidók, sem a gazdálkodók pártfogójának mondható, rég nem látott, kedves cimboraként ült közénk.

Gyakran gondolok rá, hogy családtagjaim hamvait Lengyelország és Németország idegen földjén fújták szét a szelek, sok száz kilométerre a családi sírkerttől. Őseink világában központi helyet foglalt el ez a temető. Az idelátogatók hosszas beszélgetéseket folytattak, s közben fel-alá sétáltak a keskeny ösvényeken a sírkövek között. A földön ülve elődeikről szóló történetek sorát idézték fel, melyeket gyerekkoruk óta őrzött emlékezetük. És természetesen imádkoztak is: kaddist mondtak, dicsérték az irgalmas és könyörületes Istent, Ábrahám, Izsák és Jákob istenét, és emlékeztették az Örökkévalót, hogy azt ígérte, „életre kelti a holtakat”.

Sumi nagybátyám elmesélte, gyerekkorában az idősebb családtagok őt, testvéreit és unokatestvéreit elvitték a temetőbe a nagyszülők halálának évfordulójakor, és mindannyian úgy beszéltek az elhunytakról, mintha még élnének, és örömmel várnák fiatal látogatóikat. – Szabad volt futkároznunk és kiabálnunk is – emlékezett vissza Anni. – Ez a temető minden volt, csak nem kísérteties.

Sumi észrevette, hogyan lopódzott be az elhunytakról szóló történetek kritikus mozzanataiba a múlt helyett a jelen idő. A családfők a nemrég távozottak sírköveiről felolvastak néhány nevet: azokat, amelyeket a látogatók visznek tovább, és amelyeket az elhunytak is elődeikről kaptak, akik szintén itt nyugszanak pár lépéssel távolabb. – Nem azt éreztük, hogy a halál félelmetes, kegyetlen pusztulás, inkább valami pihenőnek tűnt a lélek útján, mielőtt az a földi létbe visszatér – mesélte Sumi, aki nem volt istenhívő. Majd hozzátette: – Mintha megszűnt volna az egyenes vonalban előrehaladó idő, amelyet évekre és hónapokra szabdalunk a naptár lapjain.

Sumi azt is felidézte, az idősebbek sosem mulasztották el, hogy a temető azon része felé irányítsák a fiatalok tekintetét, amely a legősibb, és ahol már egyetlen sírkő sem volt látható. Elmagyarázták, hogy a sírkövek lassacskán, milliméterenként süllyedtek el az évszázadok során, és ma már közel fél méter mélységben borítja őket a laza, süppedős homoktenger, olyan, mint a Sínai-sivatagé, amelyen őseink ősei átkeltek mintegy háromezer évvel ezelőtt. Beszéltek arról, hogy miközben a temető földjén évről évre végigsöpörnek az esők meg hóviharok, a mélyben apránként elengedik egymást a koporsók csiszolatlan fenyőlécei, és az így keletkezett üregekbe hatoló homok ellepi a csontokat. Az örökké fúvó szabolcsi szelek is homokot hoznak, amely minden árkot-gödröt beterít. Az enyészet útjában nincs akadály.

Azt hiszem, őseim örömmel fogadnának be családi temetőnkbe, az utolsó darab földbe, ami egykori birtokunkból megmaradt. Ez a parcella volt a család első földtulajdona azokból a régi időkből, amikor még nem tiltotta törvény zsidók számára a földbirtoklást, sőt még nem is szabályozták a földtulajdonlás jogi feltételeit. Vajon tényleg létezett ez a szinte paradicsomi állapot évszázadokkal azelőtt, hogy az „ingatlantulajdon” fogalma kialakult? Nem kétséges, hogy a föld a legingatlanabb tulajdon és a legszilárdabb valóság, amit a teremtés létrehozott. Ám nem fordítva áll-e a helyzet, mint gondolnánk: nem a föld birtoka-e inkább az ember, mintsem az ember birtoka a föld?

Manapság, életem nyolcadik évtizedében járva, egyre jobban csábít a gondolat, hogy visszatérjek őseim közé. Tudom, hogy jó társaságban leszek.

Charles Fenyvesi: Szellemidéző, Walkó Zsuzsanna fordítása, Európa Könyvkiadó, 2016. 256 oldal, 3290 forint

támogatás
Pop up banner
[popup][/popup]