Búcsú Bárdos Páltól

Bárdos Pali, vagy druszám, ahogy ő nevezett engem, eltávozott tőlünk. Több mint félévszázada ismertük egymást.

Akkor jelent meg regénye, Az első évtized. A könyv egyike volt azoknak az első visszaemlékezéseknek, amelyek akkoriban, hosszú hallgatás után, egymás után, megjelentek. Nekem ez a regény különösen fontos volt, mert akkor olvastam szépirodalomban először az ausztriai Strasshof táborról, ahova, feltehetőleg, ugyanazzal a vonattal érkeztünk a szegedi téglagyárból. Olvasva a fenyőerdőről szóló pár mondatot, újra megjelent előttem az a pár nap, amit ott a réten, a szabadban töltöttünk, látni véltem azokat a fákat, és szívtam be azt a csodálatos illatot.

Ez lett tehát az a közös élmény, amely megalapozta későbbi, mostanáig tartó barátságunkat. De említhetném azt is, hogy ugyanahhoz a generációhoz tartoztunk. Ehhez hozzátehetném, hogy legtöbbünk apa nélkül nőtt fel, mert apáink vagy „fegyvertelenül álltak az aknamezőkön”, vagy koncentrációs táborban végezték. Az is összekötött bennünket, hogy mindketten alföldi kisvárosból jöttünk. Mindkettőnk számára meghatározó hatású volt a kisvárosi gyermekkor, amelyet Pali számtalan regényében megörökített. Mindig csodáltam azt az elszántságot, következetességet, makacsságot, amellyel egyik könyvében a másik után visszatér Makóhoz, családjának háború előtti életéhez, az ausztriai deportáláshoz, s az utána következő gyászhoz.

Pali soha nem volt képes megemészteni azt a veszteséget, ami a zsidóságot, különösen a vidéki zsidóságot érte, azt, ami a magát magyarnak hitt zsidó emberekkel történt. A Keresztül kasul az életemben, a Dögcédulákban, a többkötetes Frau Földes von Makóban, hogy csak néhányat említsek, Bárdos Pál életre kelti a boldog vidéki gyerekkort, a forrón szeretett nagyszülőket, a kisvárosnak azt a ma elképzelhetetlen levegőjét, az akkori úri osztályt, a zsidó kisembereket, boltosokat. A makói zsinagógák lebontása, pusztulása nagy fájdalommal tölti el az írót, aki többször is büszkén emlegeti tóraíró őseit. Bárdos regényei túlnyomó többségének témája a zsidóság, itt elsősorban a deportálás, a holokauszt, s ebben szinte egyedülálló a magyar irodalomban.

Szívesen idézte a nagy történészt, Dubnovot, aki Vilnában, a biztos végzet elől menekülve bekopogott ajtókon, azzal, hogy meg kell írni, meg kell örökíteni, hogy mi történik. Pali megfogadta ezt a tanácsot, s a magyar zsidóság pusztulásának krónikása próbált lenni. Bárdos Pálnak is megvolt az olvasótábora, amely, felteszem, főleg azokból állt, akik azonosulni tudtak az ő témáival, vagy akikben volt elegendő empátia könyveinek megértéséhez. Sajnos, nem sikerült bejutnia az élvonalba, nem fordították le a könyveit idegen nyelvekre, és ez mindvégig nagy fájdalom maradt a számára.

Írt azonban egy olyan regényt, amelynek helye lett volna a magyar, sőt az európai irodalom fősodrában is, ez volt a Stan és Pan.

Ebben a drámai és filozofikus regényben a szerző két, Mengele után nyomozó, de őt soha meg nem találó, magyar zsidó eredetű, botcsinálta izraeli titkos ügynök párbeszédében kétféle Mengele jelenik meg: a hús-vér hóhér, valamint Mengele mint szimbólum. Ez a súlyos és örök problémákkal viaskodó regény sajnos – mondjuk úgy, hogy egyelőre – társtalan maradt a magyar irodalomban.

Pali egyike volt azoknak a kortárs magyar íróknak, akit legtöbbször olvastam. Többször írtam könyveiről, készítettem vele interjút, ő is írt rólam. Párszor megtisztelt azzal, hogy felkért, szerepeljek vele nyilvánosan is. Leveleztünk, családilag is összejöttünk és élveztük gondolatait. Időnként jeleztük egymásnak, hogy dolgozunk, élünk. Nemrég hívtam telefonon és megijesztett azzal, amit egészségéről mondott, s amiről sejtésem sem volt. A napokban készültem újra hívni. Elkéstem.

Nehéz elhinni, hogy többé nincs velünk. Nem kérdezhetjük, hogy min dolgozik, hogy van, hol nyaral. Akik ismertük személyesen, mindig emlékezni fogunk rá. És elővehetjük könyveit, amelyeket, remélhetőleg, még sokáig fogják olvasni.