Búcsú a szülőktől

Peter Weiss művésszé érése

Peter Ulrich Weiss – továbbiakban Peter Weiss – életútja és művészi, írói pályafutása egyaránt figyelemre méltó. Etnikai, nyelvi, stílusbeli hovatartozását jobbára ezzel a kifejezéssel lehet jellemezni: „határokon átívelő”(Hans Mayer: „Werk der Grenzüberschreitung”)¹

A 20. századi német irodalom jelentős képviselőjének, a német és svéd nyelven is alkotó írónak az indulása külön figyelmet érdemel, ezen belül is a zsidó vonatkozások, amelyek egyedi módon járultak hozzá művésszé éréséhez.

Weiss valójában soha nem tartozott igazán egyetlen néphez sem.

1916-ban született „Berlin kapujában” (Hans Mayer: „vor den Toren von Berlin^”)^2, a Potsdam melletti Nowawes-ben. Az apa, Jenő Weiss, cseh állampolgárságú magyar zsidó, a Monarchia szülötte, a Habsburg hadsereg katonája, civilben textilkereskedő. Anyja, Frieda Hummel, svájci származású színésznő, a rasszkutatók szemében kifogástalan családból származott. Első házasságából született gyermekei, egy-két Elzászba, illetve Svájcba vezető gyanús momentumtól eltekintve „tisztáknak” számítottak. Az apa célja, hogy olyanná váljon, mint ők, ezért minden lehetséges lépést meg is tett.

Ez az eredetkonstelláció, az igazán sehova sem tartozás érzése, sem a németekhez, sem a zsidókhoz, később a csehekhez, angolokhoz vagy svédekhez sem, a fiatal Weiss-et rendkívül produktívvá tette, már csak a túlélése érdekében is. Peter Weissnek soha sem sikerült ezt a dilemmát feloldania. 1961-ben, 45 évesen írta meg ezt az élményét a Búcsú a szülőktől című elbeszélésében.

Az önéletrajzi mű megalkotásakor anyja már régebben elhunyt, apja közvetlenül előtte halálozott el.

Szülei halála szolgáltatta a végső lökést, hogy a sok hiábavaló próbálkozás után szembenézzen családja és élete két fő meghatározó alakjával, és feldolgozza életére gyakorolt hatásukat. Beékelve a lázadás és alávetettség közé, a szülők életében ezek a próbálkozások természetszerűleg kudarcra voltak ítélve, mivel a saját gondolatok kíméletlen szigorúsága, a lázadás nem volt összeegyeztethető a még élő szülőkkel való kíméletes bánásmóddal. Weiss nem az asztalfiókjának szánta ezt a visszaemlékező önelemzést, művét meg kívánta jelentetni. Leválására a szülőkről több próbálkozása is volt, kísérletképpen 1936-ban és sikeresen 1939-ben. Ettől kezdve a saját útját járta, és noha a svéd száműzetésben visszatért a családjához, a korábbi tisztázó szembenézési gyakorlatoknak köszönhetően képes volt kitartani választott útja mellett. A szülők 23 éves fiuk döntését, aki először a képzőművészet, majd egyre inkább az irodalom terén bontogatta szárnyait, próbaszerűen még anyagilag támogatták is. De nemcsak kétségeik, hanem kézzelfogható fenntartásaik is voltak fiuk ez irányú önfejlesztésével szemben: felfogásuk szerint az apa textilüzemében kellett volna pályáját folytatnia. Ez az érzelmi alávetettség a szülői elvárásokkal szemben, azok haláláig fennmaradt, ettől a tehertől csak jelenlétük megszűnése szabadította meg fiukat.

Érdekes megfigyelni, hogy ebben a rigid, szorosabb kapcsolatot, értő figyelmet, szeretetet nélkülöző családban Peter Weiss milyen akkurátusan írja le apja testi jelen nem létének érzékelését: „Még ha anyámról szinte semmit sem tudtam, éreztem testi közelségét, erőteljes érintkezéseinkből megtapasztalhattam jelenlétét… Apám viszont megfoghatatlan, magába zárkózott volt. Reggelente, mikor a fürdőszobában mellette mosakodtam, izgatottan kutakodva szemléltem. Vékony, színtelen szőrzet terebélyesedett nagy, lapos mellbimbói körül és mellkasa közepén. Bőre fehéres és szivacsszerű volt. Köldöke felett sebhely húzódott, nemisége rejtve maradt, soha nem mutatkozott mezítelenül előttem.”

Az agresszió, a büntetés állandó jelenség volt a Weiss-családban.

A fiúnak folytonos fizikai és az ezzel együtt járó lelki bántalmazást kellett elszenvednie, amelyet az anya kezdeményezett, és egyfajta rituálévá vált. „Viszonyunk apám részéről, fellépése velem szemben kényszeredetten erőltetett volt. Anyám nyomására néha büntető hatósággá alakult, amely visszafogott lényével éles ellentétben állt… Mivel nem volt erős, ütései nem okoztak fájdalmat. Csak a megalázó együttlétünk volt a hányingerig gyötrelmes… Én bocsánatért kiabáltam, ő összefüggéstelen szavakat ordított, közben sem én, sem ő nem tudtuk, miért kapom az ütlegeket, rituális cselekedet volt, ismeretlen hatalmaktól ránk erőszakolt… Miután erejét kiadta, vigasztalásra, ápolásra szorult, lerótta az adósságát, ekkor helyreállt a beteges családi béke, az anya is odasietett, és egyetlen tömbként feküdtünk egymásba tekeredve a megkönnyebbülés könnyeiben úszva.”

A fiatal Peter Weiss belső elszigeteltsége, a későbbi száműzetés külső izolációjával megerősítve, mélyen a szülők egymás közötti viszonyában, és a mindent uraló anya alakjában gyökeredzik. Ebben a viszonyban megmutatkozik a családi munkamegosztás problematikája, a társadalmi szerepjáték és a hiányzó kölcsönös egyenjogúsítás. Az anya, a robusztus, a háztartást irányító személy, az apa, munkájában nem mindig örömét lelő, ám a társadalom diktálta családfő-szerepre kényszerülő, valójában inkább puhány, inkább visszafogott, a gyerekek neveléséért felelős figura. Tehát a gyengébbik fél, akit az erősebb arra kényszerít, hogy a társadalom által elvárt erősebbik nem szerepét játssza, miközben épp az anya az, aki ezt a szerepet valójában gyakorolja. Törékeny helyzet ez egymással szemben, amelyet erőszakkal kell fenntartani, és amelyben a karakter által meghatározott szerep elnyomása válik szükségessé.

Ebben a felállásban az önállóságra vágyó fiú érzékenysége zavaró tényező. Törekvése nem talál utat, megértő figyelmet, hanem ellenállásba ütközik. A szülői támogató háttér, amelyre a fiú vágyik, nem jön létre. Ilyen izolált állapotban Weiss képi világa a kiszolgáltatottság hasonlataival telítődik. Kora gyerekkorában a dajka meséje jelent fogódzót, aki az anya rideg, tényekre szorítkozó közléseivel szemben, a gyermek korának megfelelő, adekvát válaszokat ad a kérdéseire. Később a szülők könyvespolcain levő könyvek jelentik a válaszkeresés terepét: „De egyre növekvő szükségleteim kielégítésére tett kereséseim során más dolgokra leltem, dolgokra, amelyek kérdéseimre választ adtak, költeményekre, amelyek hirtelen csitították nyugtalanságomat, képekre, amelyek befogadtak, zenére, amely belsőmmel rezonált. A könyvekből az élet áradt felém, amelyet az iskola eltitkolt előlem. A könyvekben az életnek más realitása mutatkozott meg, mint amelybe szüleim és tanáraim akartak belepréselni… A bennem élő kiérleletlen vágyak, romantikus eszeveszettségek, vad kalandvágyálmok káoszát számtalan tükör vetette vissza rám… Amit megtartottam magamnak, kevéssé az általános műveltség, sokkal inkább az érzelmek mezsgyéjén mozgott, képszerű tapasztalatoktól hemzsegtek, hangok, zajok, mozgások, gesztusok emlékeiből letapogatottakból, megszagoltakból, terekre, utcákba, udvarokba, kertekbe, kikötőkbe, munkahelyekre vetett pillantásokból, levegő rezgéseiből, fény és árnyék játékából, szemek, szájak, kezek mozdulataiból állt össze. Megtanultam, hogy a logika menete alatt egy másik következetesség húzódik, egy átláthatatlan impulzusokból álló, itt találtam meg saját lényem, itt a látszólag szervezetlenben, egy világban, amely nem felelt meg a külső rend törvényeinek. Gondolkodásom nem engedett meg semmiféle határozott célkitűzést, egyikből a másikba űzött, nem tűrt meg semmilyen megszabott irányvonalat, sokszor verembe vetett és szakadékokba, melyekből nem magyarázatok, csak titkos, váratlan ösvények vezethettek ki. Az évek során a párbeszéd, melyet a könyvekben kerestem, egyre határozottabbá, behatóbbá vált, egyre mélyebben a személyesre irányult, és így egyre ritkábbá vált, mert csak kevesek tudtak kifejezni valamit azokból a dolgokból, melyek a lét gyökereit érintették…”

A könyvek között Weiss említi a Bibliát, annak elsősorban zsidó bibliai részét,

annak képi világa fogta meg a képzeletét. De a gyermek Weiss a Biblia értelmezéséhez nem kapta meg a szükséges magyarázatot, így kizárólag egyes képek, főleg a nemiséggel, agresszív érzelmekkel, tettekkel kapcsolatosak ragadták meg csak a fantáziáját. A Biblia valódi értékei felfedezetlenek maradtak számára. „Emlékszem egy másik könyvre, egy kihajtható, szürkészöld egykötetesre, egy gyermekbibliára, céhmesteri stílusban készített illusztrációkkal ellátva. Magam előtt látok egy képet, amely azt ábrázolja, hogyan talál rá a hercegnő a Nílus partján ládikóban fekvő Mózesre. A hercegkisasszony áttetsző fátyollal takart testének formái elősejlenek, egy rabszolganő árnyat adó legyezőpálmát tart fölé. Jegyzettömbömbe kirajzoltam a hercegnőt, először a teljes alakot, erősen hangsúlyozva a női idomokat, később már csak az arcát, egy arcot, mely egyre hatalmasabbá vált, mígnem sötét profiljával, hatalmas, kémlelődő szemeivel az egész lapot kitöltötte. Az első lap mellett, amelyből kiderül, hogy behatóan foglalkoztam a női test felépítésével, egy olló volt látható, vágásra készen, szélesre nyitva, és a fenyegető félelmet enyhítendő az ollónak a felnyíló karjai közé

egy marionettbábú fejét rajzoltam, és a széttárt felső lábszárakra csizmát húztam. Úgy tűnt, mintha tulajdon tudásomtól riadtam volna vissza, és akkor a hercegnő arca anyámra kezdett hasonlítani, a hatalomra éhes sötét szemek, az anyám mindent látó szemei voltak… A Biblia másik oldala piramist ábrázolt. Az őrzők korbácsütései alatt a rabszolgák hatalmas köveket cipeltek a ferde átjárókon a magasba, itt-ott összeesett valamelyikük és porba hullt. A kép kisugárzása táplálékul szolgált játékaimnak, őrzők között éltem, szíjaikkal tönkrevertek, a megalázás minden szenvedését megízleltem.”

Mint az elején említettem, Jenő Weiss mindent megtett az asszimilációjáért. 1920-ban áttért a protestáns hitre, ettől kezdve a családban nem esett szó a zsidó gyökerekről egészen 1938-ig. Érdekességként megjegyzendő, hogy Jenő Weiss nagy igyekezettel fáradozott a német állampolgárság megszerzéséért, és „rajongott Hitlerért és nagyszerű antikommunizmusáért”.³ Ahhoz, hogy apaként túlságosan függött a társadalmi konvencióktól és az anya elvárásaitól, kvázi mellékszerepet játszott a családban, feltétlenül hozzájárult, hogy zsidóként a kirekesztettek, az elhagyatottak, a kigúnyoltak közé tartozott, és ezt az alávetettségi attitűdöt próbálta áttestálni a fiára. A hol gazdasági, hol politikai okokból folyton vándorlásra ítélt családban a változó lakhelyek, nyelvek így külső izoláltságot is jelentettek a fiú számára, akinél a belső elszigeteltség itt találkozott a külsővel. A belső és a külső kapcsolódási pontoktól elvágva a természetéből fakadóan introvertált fiú egyre növekvő mértékben a saját élményvilágára van utalva, melyet, mint láttuk, már korai fázisban a könyvek határoztak meg. Mivel a kontaktus, a felvilágosító beszélgetések teljességgel hiányoztak a családból, felvilágosítás helyett fenyítés jutott, Weiss a nyitottság helyett a felnőtt világ elzártságával, sajátosan megmerevedett viszonyaival találta szemben magát. „Otthon úgy éltem, mintha állandó ostrom alatt állnék. Szobám egy erődhöz hasonlított. A falakat betöltöttem maszkok és démonok képeivel és saját rajzaimmal, amelyek az üvöltő figurákkal visszariasztották a belépőt. Éreztem magamban a robbanó erőt, és tudtam, hogy életemet ennek a robbanóerőnek kell szentelnem, de otthon próbálkozásaimat zavarodottságnak nézték, mellyel nem kell komolyan számolni”. A család külsőségeiben a vilmosi társadalmi berendezkedés jellemzőit viselte magán. A zsidó eredet megnehezítette a társadalmi önfenntartást, így a hatékonyabb alkalmazkodás érdekében a rendszerre jellemző kapitalista szigor az átlagosnál is markánsabban érvényesült a család életében.

1935-ben, az apa gyermekei előtt még ekkor is elhallgatott zsidó származása miatt,

a család londoni emigrációra kényszerült. A kettős izoláltság végleg megpecsételődött. Nem csoda, hogy Weiss, zsidó származásáról végül egyik féltestvérétől értesülve, egyáltalán nem lepődött meg a hír hallatán, sőt. „És amikor Gottfried elmagyarázta, hogy apám zsidó származású, ez számomra megerősítés volt arra nézve, amit már régóta sejtettem: eltagadott tapasztalatok éledtek újra bennem, kezdtem megérteni a múltamat, az üldözők csoportjára gondoltam, akik az utcán gúnyoltak és kővel dobáltak, a másfajtájúak üldözésének ösztönösen átadott késztetésére, a bizonyos arcvonásokkal és lénybeli sajátosságaival szemben örökölt lenézésér… és ezzel egyszerre az elnyomottak és kitaszítottak oldalán találtam magam, de még nem értettem, hogy ez a megmenekülésemet jelentette. Csak az elveszettségemet, gyökértelenségemet fogtam fel, de távol voltam még attól, hogy kezembe vegyem a sorsomat, és a sehova nem tartozásomat egy újfajta függetlenség megteremtésének erőforrásává tegyem.” De milyen inverz megmenekülésről van itt szó? A társadalmi üldözést nem a családi összetartozás gyógyította, mint például ahogy Anne Frank naplójában olvashattuk, hanem éppen az elszakadást gyorsította meg tőle, a kényszerétől való megszabadulást.

Mielőtt a család száműzetésbe vonult, meghalt a szeretett húg, akinek testi közelsége melegséget adott a túléléshez. Kevés tér maradt a tapasztalatoktól és felismerésektől saját útra űzött Peter Weiss számára, és egyre kevésbé képes a fiút elérni a szülői akarat. A kényszerítés lehetőségeit is eljátszották; a fiú, akit a szülők nem akartak elérni, és soha nem is értek el, saját akaratából is elérhetetlenné vált. Elfordul, azonos gondolkodásúakat, vándorokat talál, akik őt újból elhagyják, de akik neki időlegesen saját igazolást, megerősítést adnak. Peter Weiss fest, ír, rajzol. Az eddig belülre űzött, félelemtől kísért kettős élet egyre jobban megszabadul a kényszertől, amennyiben kívülre helyeződik, noha még gyakran céltalanul, de függetlenül a szülőktől, következetesen saját belső, művészien meghatározott identitás felé visz.

A kettős élet lázadás és alávetettség között

a legpontosabb meghatározás Peter Weiss és szülei viszonyára. A mély elidegenedést, amely kora gyerekkorában gyökerezett, minden más azután bekövetkező élmény megerősítette. A szülők halála után már csak a konvencióktól megszabadulás maradt. A kettős élet leírása és feltárása próbálkozás arra, hogy a viszony leleplezésével és a leszámolással, saját identitását helyreállítsa. A kettős élet két pólusának ellentétéből a személyiségfejlődés elemzése bontakozik ki: amit annakidején érzelmileg megtapasztalt és elszenvedett, feloldódik a racionális és érzelemmentes elemzésben. A Búcsú a szülőktől nem dacos igazságtételi aktus az immár halott szülőkkel szemben, hanem a saját személyiség megfelelő pozicionálása. Peter Weiss egyensúlyt állít fel önmaga és a szülei között, ez pedig a szülők megfelelő elhelyezését eredményezi az élettörténetben, búcsú helyett köszöntésüket is jelenti. A lázadás és alávetettség között található a harmadik pólus: a kölcsönös elismerés, amelyet a másik fél felismerésének kell megelőznie. Ezt viszi véghez Peter Weiss ebben a művében. Az írás a 40-es évek elején kimondott vággyal fejeződik be: „Úton voltam, a magam keresésének útján.” De a keresés csupán ezzel a beszámolóval ér véget, amelyet húsz évvel később, a szülők halála után fogalmaz meg.

A Búcsú a szülőktől nemcsak Peter Weiss egyik főműve, hanem írói pályájának egyik legsikeresebb alkotása is. Simone Pissarót idézve „az irodalmi és pszichoanalitikus eszközök ragyogó ismerete” jellemzi, az én-elbeszélőben barátra lel, akivel az olvasmány során „sokban osztozik”,⁴ az individuálpszichológiából pedig egy egész nemzedék háttérélménye bontakozik ki.

IRODALOM

Weiss, P.: Abschied von den Eltern. 1995, Frankfurt am Main, Suhrkamp Verlag

JEGYZETEK

1 Text+Kritik, Heft 37, Mai 1982, Mayer, Hans Rede auf Peter Weiss

2 lásd fent

3 https://de.wikipedia.org/wiki/Peter_Weiss

4 Weiss, P.: Abschied von den Eltern, Text und Kommentar, Frankfurt am Main, Suhrkamp Verlag, 2007