Bovaryék

Részlet egy készülő regényből

Az ötlet

Akkor hasított belé az ötlet, amikor sörözni mentek egyik este a kőműves Csabival. Véletlenül futottak össze a kisváros főútján, Csabi épp akkor fejezte be a munkát. Feri a villából jött, ahova a feleségét és a lányát vitte el a fehér furgonnal, hogy vigyázzanak a kis Bertára, amíg a szülők nincsenek otthon. Feri kitette az asszonyt a kapuban, beljebb nem ment, hiába hívták már sokszor a háziak is, hogy jöjjön be egy kávéra. „Elkésem a munkából”, mondta ilyenkor, vagy talált más indokot.

Elég volt neki, hogy a kapuból látta az élénkzöld, egyenletesre nyírt pázsitot, a színes virágokkal tarkított sziklakertet, a dús bokrokat, a lombos fákat, a hatalmas, tiszteletet parancsoló farkaskutyát, amely habzó szájjal ugatott rá, és mindennek a közepén a halvány sárgára bepucolt, gipsz stukkókkal díszített házat.

Miután Betti elkezdett dolgozni a villában, részletesen elmesélte a férjének, milyen a ház belseje, hogy fehér bútorokkal van berendezve a konyha, az étkezőben hat, bordó huzattal bevont támlás szék vesz körül egy asztalt, a szobákat perzsaszőnyeg borítja, a nappaliban vajszínű, kényelmes garnitúra, és hogy a fürdőkben halvány virágmintás csempe van két-két mosdóval, masszírozós zuhanykabinnal és háromszemélyes sarokkáddal. Még a házat belengő fahéj illatot sem felejtette ki a felsorolásból, de ezt már Feri nem akarta hallani, „kit érdekelnek ezek a marhaságok”, mondta az asszonynak és felpattant az asztaltól.

De nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy szinte karnyújtásnyi távolságra van tőle ez a világ, ahova ráadásul a felesége nap, mint nap bejáratos volt, és hogy éppen ez a hely volt pillanatnyilag a megélhetésük egyetlen forrása. De mégis mire elég ez a pénz, gondolta, miért nem érdemlünk mi ennél többet, amikor ezeknek nálunk ezerszer több van?

Eszébe jutottak a tinédzser évei. Mindig szeretett volna valami nagy dolgot véghez vinni, azt ugyan nem tudta, micsodát, csak érezte magában az energiát, amelytől majd szétpattantak az erei, de mit lehetett csinálni abban a trágya autószerelő suliban, emlékezett vissza, dögunalom volt minden óra, különösen az anyagismeret, amit az az idióta Bartos, az igazgató tartott, mosolyodott el magában, Istenem, azok az ostoba részletek, amelyeket a végtelenségig tudott írni a táblára az acélok felosztásáról, a csapágyakról meg a nyersvasgyártásról, aztán csodálkozott, hogy mindenki meg volt őrülve az óráin, idézte fel az iskolai éveket, a cigányok köpőcsöveztek, és még a sört is meghúzták, amit reggel a táskájukban hoztak be, ha Bartos hátat fordított nekik. De azokkal nem mert ujjat húzni, jutott az eszébe, nem úgy, mint Ferivel, legalábbis így érezte, ha ő csinált valamit, akkor rögtön a legrosszabbat kapta, „takarodj ki a folyosóra”, üvöltötte Bartos vörös fejjel, behívták az anyját, hogy nem bírnak a gyerekével. „Ami igaz, az igaz, tényleg lenyomtam az áramszekrényben a főkapcsolót, kicsit be voltam állva, valami jó cuccot hozott aznap Imi, istenem, milyen jókat is téptünk akkor”, mesélte egy korábbi sörözés alkalmával a haverjainak, „sehol sem volt áram az egész iskolában, az igazgató meg azt mondta, emiatt ment tönkre az iskola összes számítógépe, és hogy az anyám fizesse ki a kárt, amit okoztam”.

Az anyja üvöltött otthon, hogy Feri egy semmirekellő, ő pedig hiába bizonygatta neki, hogy ennyitől azok a gépek nem mehetnek tönkre, csak hajtogatta a magáét, hogy honnan fog most ennyi pénzt összeszedni, és hogy jobban tette volna, ha hagyja Ferit a kórházban megdögleni, amikor tüdőgyulladást kapott csecsemőként. Mindig is tudott ilyen kedves dolgokat mondani, húzta el a száját Feri, ahogy erre visszagondolt.

A dílerkedés is így kezdődött, emlékezett, nem akart a sor végén kullogni, mégiscsak más érzés volt, hogy tőle vásároltak anyagot, nem beszélve arról, hogy az anyjától alig kapott pénzt, és így még Feri adhatott. Jó volt látnia, hogy örül az anyja, amikor betett a zsebébe egy tízest, „menj fodrászhoz, anyu”, mondta neki, és akkor egy darabig béke volt. Az anyja nem kérdezett semmit a pénzről, csak beállított este szőkére festett, bebodorított hajjal, fülig ért a szája, „na, hogy tetszem”, kérdezte Feritől és a húgától, ők pedig mosolyogtak, „mintha tíz évet fiatalodtál volna”, mondták neki. Csak amikor Feri lebukott, akkor kezdtek potyogni a könnyei, „te is csak egy piti bűnöző vagy, mint az apád”, kiabált vele, miközben könyörgött a rendőröknek, hogy vegyék le a fiáról a bilincset.

A börtönben sokat gondolkodott. A zárka háromszor öt lépés volt, az ablakon szürke katedrálüveg, előtte rács, csak résnyire lehetett kinyitni, és nem látott ki rajta. A legnehezebb az unalom volt, nem gondolta, hogy lesz még rosszabb, mint Bartos órái, egész nap keresztrejtvényt fejtettek Jocóval, a cellatársával, akit lopásért csuktak le. Jocónak volt még egy rádiója is, azt hallgatták éjjel-nappal. A semmittevés a legnagyobb büntetés, fogalmazta meg magában Feri, rosszabb a verésnél, a zaklatásnál, a megalázásnál, mert akkor mégis érzed, hogy élsz, hogy történik valami. Így viszont nem is létezel, vagy ami még rosszabb, napról napra nézed végig a saját pusztulásod, mondta akkor Jocónak, aki nem teljesen értette, mit mond Feri, de rendes gyereknek tartotta, így hát bólogatott.

Amikor kijött a börtönből, úgy okoskodott, hogy az a legjobb, ha az ember meghúzza magát, nem akart már kitűnni a többiek közül, elég nekem annyi, amennyit egy kétkezi munkás elő tud teremteni, gondolta. „Mindenki védje meg a saját érdekeit”, mondta később a feleségének is, amikor Betti ügyvédet akart szerezni a szomszéd Inciéknek. Annyira ázott a tető Inciék egyszintes bérlakása felett, hogy lavórt kellett a nappaliba tenni, de az önkormányzat nem akarta a tetőt megcsináltatni. „Ez van, ezt kell szeretni”, mondogatta sokszor Feri, talán abban reménykedett, hogy a sok ismétléstől ezt majd ő maga is jobban elhiszi, és végül úgy a magáévá tette ezt a gondolatot, hogy a lányának is mindig ezzel jött, ha a gyereknek nem tetszett valami.

Ők is egy romos bérlakásban éltek a kisváros főútján, az önkormányzat állandóan lebegtette, hogy a házat le fogják bontani, „ledózerolunk mindent, ha a telket egy multi megveszi”, mondta az ügyintéző, Feri felesége aggodalmaskodott, de a férfi csak legyintett, „akkor legalább kapunk helyette újat”, mondta. Bettit viszont nem elégítette ki a válasz, „persze, aztán beraknak minket egy harminc négyzetméteres panelba”, mondta, mire Feri lapát keze lesújtott az asztalra, ezzel a lendülettel fel is állt, hogy a szavának nagyobb nyomatékot adjon, de olyan magas volt, hogy a fejét beverte a forró étkező lámpába. „Az isten bassza meg”, szakadt ki belőle, és nem lehetett tudni, hogy a fájdalom vagy a nő kételyei bosszantják-e jobban, „hát nincs meg mindened, ruha, kaja mindig van itthon”, mondta, „a többit is megoldottuk, lett kocsi, hűtő, tévé, ahogy akartad”, tette hozzá, mire Betti is felemelte a hangját, „mi az, hogy akartam, nekem jó lett volna a régi, én mindig mondtam, hogy nem kell úgy költekezni”, magyarázott, és Feri tudta, hogy Betti a hitelekre céloz, amelyeket nem győztek törleszteni, a hűtőt, a tévét, a kocsit mind nulla százalékos önrésszel vették meg annak idején. De Feri erre már végképp nem volt kíváncsi, inkább kiment az udvarra, hogy rágyújtson egy cigarettára.

Pedig az volt még a jó világ, gondolt vissza Feri, amikor aznap este kitette a feleségét és a lányát a villa előtt, akkor a sógora, Pisti cége még rendesen fizetett, pörögtek az építkezések a környéken, Feri munkavezetőként annyit keresett, hogy kényelmesen tudták fizetni a törlesztő részleteket. Most viszont lassan egy éve, hogy a semmiért dolgozott nap, mint nap, a sógora cégének egyre kevesebb lett a megrendelése, amit megépítettek, annak a nagy része a nyakukon maradt, kiürült a cég kasszája, a sógor pedig csak ígérgette a fizetést, ami csak nem akart hónapok óta megérkezni. Azóta Betti keresetéből kellett kigazdálkodni a lakbért, a rezsit és a hiteleket, a napi kiadásokról már nem is beszélve.

Egyre többször merült fel benne a kérdés, hogy tényleg bele tud-e törődni abba, hogy úgy érzi, a lúzerek közé tartozik, igyekszik megfelelni, betartani a szabályokat, de hát milyen szabályok ezek, te jó ég, kérdezte magától, ezeket csak a hülyék számára találták ki odafönt, hogy befogják a pofánkat.

Régen szeretett hazajárni, sokszor munkanapokon is otthon ebédelt, de mostanában próbált minél később érkezni, kerülte a felesége néma, szenvedő tekintetét, nem akarta látni a málló vakolatot, a sárban ázó padlócsempéket, amelyeket már egy éve le akart rakni a konyhában és az előszobában, de nem volt pénzük fugára és ragasztóra.

Nem tudta, mit tegyen. Hagyja ott a sógora cégét, amikor már egymilliónál is többel tartozik? Akkor soha nem kapja meg, ami jár neki, gondolta, miközben tudta, ha nem csinál semmit, abba is becsavarodik.

„A legjobb lenne lelépni”, mondta akkor este Csabinak, a kőműves haverjának, akivel kiültek az Oxigén bár beton teraszára a kisváros főútján. Sötétedett, a környéken már alig lézengett valaki, a közelükben lévő tejes autó is az utolsó liter tejeket adta ki, majd visszaindult a tehenészetbe éjszakára leparkolni. „Meg kéne fogni az egész családot, és elmenni külföldre”, hőbörgött tovább, „mindenki csak ígérget, hogy jövőre jobb lesz, legyünk türelemmel, már csak egy kis áldozatot kell hozni. Aztán sosem történik semmi, sőt”, folytatta Feri a fejét csóválva, és legszívesebb ordított volna egyet, ha arra gondolt, hogy csak magára számíthat ebben a szélmalomharcban. Igen, a létért küzdök nap, mint nap, erősítette meg ismét magában, és szinte megörült ennek a gondolatnak, mintha ettől hirtelen megvilágosodott volna, és hangosan elismételte a haverjának, aki komoly arccal bólogatott, hogy ez bizony rá is igaz, és még körülöttük olyan sok emberre, miközben mások ebből is hasznot húznak. „Ott vannak például azok a rohadt csipások, akik minden szart eladnak az egyszerű embernek, és a profitból már olyan kapcsolatokat építettek ki, hogy ki sem lehetne zavarni őket ebből az országból”, súgta Csabi Ferinek, közben alkoholtól kivörösödött arccal közelebb hajolt hozzá, és ahogy folytatta, Ferit egy kicsit le is köpte. „Az anyósom takarít egy ilyen házban az Ázsiától nem messze, és aszondja, ne tudjam meg, mi minden van ezeknél a kínaiaknál fölhalmozva”. Feri bólogatott, és tovább fűzte Csabi gondolatait, „na és a zsidók”, kérdezte, „mindenki tudja, hogy ez a válság is miattuk van”, mondta, „ők odafenn jól megszedték magukat, aztán, hogy ne kelljen visszafizetni semmit, bedöntötték a bankokat”. „Hogy dögölne meg mindegyik”, tette hozzá Csabi, majd beleivott a sörébe.

Próbált a zsidókra gondolni, szivarozó, dagadt embereket képzelt maga elé, akik elégedetten ráznak kezet a bankárokkal, de aztán visszakanyarodott oda, ami mostanában szinte sosem hagyta nyugodni, látta, ahogy a végrehajtó belép az ajtón, szállítómunkások árasztják el a házát, és viszik ki egymás után a bútorokat, a dísztárgyakat, még a gyerekek játékait is összeszedik. Tegnapelőtt valóban megkapta a levelet a felszámolásról.

Csabi is Feri sógorának, Pistinek dolgozott, hónapok óta nem kapott fizetést, elfogyott a család összes tartaléka, nem tudták a házra felvett hiteleket törleszteni. Csabi feleségének soha életében nem volt munkája, három gyerekkel volt otthon, eddig a férj nem is engedte volna, hogy dolgozzon, azt mondta, az asszonynak a család a dolga, a pénzt majd ő előteremti. A férfi próbált beszélni a bankkal, haladékot, kedvezményt kérni, de azt mondták, már a türelmi idő is lejárt, muszáj fizetnie, különben elveszik a házat.

„Mégis, hova menjek”, dörzsölte a naptól kicserzett homlokát Csabi, „külföldre nem tudok, nem beszélek semmilyen nyelvet, hiába van ismerősöm itt-ott. Ők kimentek, azt jól vannak, jól élnek, de az elejét azért nekik is meg kellett szenvedni, és eszük ágában sincs koloncnak odavenni még egy családot”, magyarázta, miközben arra gondolt, hogy ő a város határán túl sem megy szívesen, képtelen lenne olyan helyen élni, ahol még egy pohár vizet sem tud kérni.

Ferinek viszont egészen más járt már az eszében. Úgy látszik, ez a nagy ötletek éjszakája, gondolta, mert ahogy beszéltek a kínaiakról és a zsidókról, rögtön beugrott neki a villa, az elegáns bútorok, a kert, a két fényesre pucolt autó, talán ők is zsidók, futott át rajta, a férfinak jó nagy, kampós az orra, gondolta, két étterme is van a nyavalyásnak, és még akkor is dől hozzá a pénz, amikor mások éhen halnak.

Már csak messziről hallotta Csabi morfondírozását, bólogatott, de a gondolatai már máshol jártak, hamarosan elköszönt, és elindult, hogy sétáljon egyet a környező utcákon.

Vacak százezerrel szúrják ki a szemünket, miközben nekik mindenük megvan, dohogott magában, és persze nem mintha rosszul bánnának Bettivel, de muszáj félretenni az érzelmeket, most az egyszer a mi érdekünk lesz a fontosabb. A kislány egyébként is egy hisztérika, érvelt tovább, látszik rajta, hogy mindent megkap, nem kár érte, ha egy kicsit megsanyargatjuk, legalább megtudja, hogy a világ nem ékszerdoboz, gondolta. És ki tudja, talán még tanulhat is belőle, talán nem lesz olyan vérszívó, mint amilyenek a szülei, igen, igen, ez így működik, jutott az eszébe, kis zsarnokokat nevelnek, hogy aztán ezeket ültessék később azokra a helyekre, ahol már a többi emberen élősködhetnek, fejezte be a gondolatot sugárzó arccal, mint aki teljesen megvilágosodott, és úgy érezte, szinte lebeg az aszfalt felett, ahogy hazafele lépkedett.

Szóval a gyerek, kezdte sorba venni a szempontokat, a bejárás a házba tökéletesen meg van oldva, nincsenek nyomok, nincsen sikoltozás, sérülés, mindent szép nyugodtan el lehet intézni, a szülők elmennek, a kutyák be vannak zárva, Betti vigyáz a kicsire, őt beengedi, beteszik a gyereket az autóba, a kislány nem szól egy szót sem, azt hiszi, ez így lett a szüleivel megbeszélve, visznek neki néhány cuccot és játékot, hogy meglegyen mindene, mert azért ő nem szívtelen vadállat, bizonygatta magának, nem akar a kislánynak rosszat, csak a pénzt szeretné, hogy legyen esélye az új életre, és ennyi. A gyereket biztonságos helyre viszik, és ha az apa fizet, mondjuk tíz milliót, akkor a kislányt épségben visszakapja. És miért ne fizetne, neki ez nem nagy tétel, és a gyerekéért egyébként is mindenre képes az ember, érvelt. Így a végén mindenki jól jár, ő a családdal megpattan valahova külföldre, és lesz miből újrakezdenie az életet, Max pedig visszakapja a gyereket. Igen, igen, bólogatott, és olyan izgatott lett az ötlettől, amely végre kihúzhatná őket a csávából, hogy amikor hazaért, csak bámulta a tévét anélkül, hogy tudta volna, mi a műsor, egészen addig, amíg Betti haza nem ért a villából.

Ahogy belépett a nő a szobába, Feri rögtön el akarta mondani, mit talált ki, legszívesebben világgá kiáltotta volna az örömét, de aztán megijedt, hogy Bettinek nem fog tetszeni, tudta, hogy ő nem szereti a zűrös megoldásokat. De most azt kell megértenie az asszonynak, hogy tényleg nincs más út, ő mindent megpróbált, győzködte saját magát, mégis, ahogy elnézte a nőt, ahogy vetkőzés után gondosan eligazgatta a széken a ruháit, majd alaposan kifésülte a haját, és úgy döntött, inkább akkor mondja el a tervét, ha már mindent kitalált.

Amikor Betti bevackolt mellé az ágyba, Feri magához húzta, hátulról átkarolta, belelihegett a nyakába. „Mit csinálsz”, fordult felé a nő és arrébb tolta, majd letörölte a fülét, amely nedves lett a fújtatástól. Nem értette, mi ez a nagy változás, Feri az utóbbi napokban alig szólt hozzá, és már idejét sem tudta, mikor ért hozzá.

„Egy picit bújjál ide apához”, mondta a férfi, és közben úgy nézett Bettire, mint egy kiskutya. Nagy ember, de amikor ilyen arcot vág, nem látok benne semmi pasisat, jutott a nő eszébe, „most hirtelen bújjak, máskor meg le sem tojsz”, kérdezte, és még mindig nem engedte a férfit magához. De a másik nem hagyta abba, „ne legyél már olyan szigorú”, búgta, és a fejét a féloldalt könyöklő nő melle közé fúrta, majd prüszkölő hangokat kiadva csókolgatni kezdte. „Ne csináld”, nevette el magát Betti, és Feri tudta, lassan megnyílik a pálya, a fejével hanyatt lökte a nőt, és nyalogatni kezdte a hálóingből kikandikáló mellbimbókat.