Boldog költők, Izraelből

A könyvhétre jelent meg a kétnyelvű, kortárs héber versantológia, A szomjúság járványa. A verseket Rami Saari válogatta, Uri Asaf és Marno János fordította. A könyvbemutató és a MÜPA-ban tartott felolvasóest alkalmából Budapestre látogatott az antológia két izraeli szerzője, a Bagdadban született Roni Somekh és a drúz Salman Mashalha. Velük, és az egyik fordítóval, Uri Asaffal beszélgettünk.

Somekh 1951-ben, Masalha ’53-ban született. Előbbi csak héberül ír, míg utóbbi két nyelven: arabul és héberül. Az Andrássy úti Alexandra Könyvesbolt patinás kávéházában, a hajdani Lotz teremben beszélgettünk. Másnap találkoztam Uri Asaf-fal is, aki a héber verseket magyarra fordította. Tőle a kötet létrejöttének a körülményeiről érdeklődtem elsősorban, de mivel Asaf is költő, aki élete nagyobbik felét Izraelben élte le, fontosnak tartottam, hogy őt is megkérdezzem a héber költészettel kapcsolatban mindarról, amiről az antológia két szerzőjét faggattam.

A rövid beszélgetések üzenete számomra leginkább az, hogy az izraeli költők egy békés és boldog szigeten élnek, ahol gyakorlatilag nem ismeretesek a problémák…

Hogyan jött létre ez az antológia?

Uri Asaf: A verseket Rami Saari válogatta. Később a lefordított szövegeket ő ellenőrizte, összehasonlította a héber eredetit a magyar fordítással. Végül ő vezette be a kötetet – óriási munkát végzett. Saari megkérdőjelezhetetlen szaktekintély, aki mélységében ismeri a héber költészetet, és a nyelvet is. (Amúgy nyelvzseni: 30 nyelven ír, olvas és beszél – tud még magyarul is! Magyarul a budapesti egyetemen és Helsinkiben tanult. Ma pedig éppen ott tanít). Saari maga gépelte be a héber verseket a gépbe – már ez maga óriási munka, mert érzékeny, komoly tudást igénylő feladat, a pontozás miatt. Ezek a begépelt és pontozott szövegek ezáltal fontos forrásokká váltak. Kis adagokban küldte aztán el nekem a kiválasztott verseket, én pedig megpróbáltam tartalmilag minél tökéletesebben visszaadni az eredetit. A „nyersfordításokat” Marno János formálta véglegessé. Kell egy megfelelő „szem” és „fül”, aki képes ráérezni a versek hangulatára és formájára. Én igyekeztem annyira lecsupaszítani a szövegeket, hogy csaknem szó szerinti, nyers fordítások legyenek. A versek Marno „hangján” már jól hangzanak, hűek maradtak az eredeti szöveghez, közben igazi magyar verssé váltak. Így a kész kötet a hármunk munkája.

Mi volt a válogatás koncepciója?

Uri Asaf: A Rami Saari által legjobbnak tartott költők bemutatása. Szubjektív választás – megbánthat vele embereket. A szerkesztői előszóban fel is sorol mintegy további 30 költőt, aki ebbe a gyűjteménybe nem kerülhetett be. Elkerülhetetlen, hogy egyesek megbántódhatnak – ezt Rami felvállalta. Én szerencsére csak másodhegedűs voltam – azt fordítottam, amit kaptam tőle.

Mi a költészet helyzete ma Izraelben? Érdekli az embereket? (Nálunk nem – csak egész kis kört, és főleg nők az olvasók).

Roni Somekh: Ez mindenhol ugyanígy van! De mi, költők nem törődünk vele. Ha van legalább tíz ember, aki meghallgat bennünket, az már nagyon jó nekünk.

Salman Masalha: Én más véleményen vagyok. Úgy tapasztalom, sokan érdeklődnek. Rengeteg emberrel találkozom költői esteken, felolvasásokon iskolákban, egyetemeken , művelődési házakban. De természetes, hogy a széles tömegeket a vers hidegen hagyja. A költészet olyan, mint az atlétika a tömegsport focihoz képest – a versenyekre nem járnak olyan sokan, mint a meccsekre, mert csak egy elit csoportot érdekel, és még érteni is kell hozzá valamennyire… A költészet igenis , fontos Izraelben. Ha nem is annyira, mint hajdan a szocialista országokban – ott volt például Jevtusenko, Voznyeszenszkij és társaik, akik nem csupán költők, de bátor „megmondó emberek” is voltak, és mindenki lelkesen olvasta, hallgatta őket. De ennek ellenére, azért jobb a helyzet Izraelben, mint a legtöbb országban.

Uri Asaf: Az emberek inkább olvasnak Izraelben, mint itt, Magyarországon. Ott jobban is respektálják a költőket. Van egy magyar hagyomány, ami szerint mindenkinek illik ismernie a költők nevét, Berzsenyitől kezdve József Attiláig, de az emberek többnyire nem olvassák a verseiket… Ezzel szemben a költészet nálunk, Izraelben nagyon is számít. A kortárs költőket ismerik és tisztelik az emberek. Mindenki drukkol nekik, és mindenki támogatja őket. Egy új költő bemutatkozása élmény az irodalomszeretők körében. Itt van például a költőnő, Yona Wollah (sajnos már nem él), aki két versével szerepel az antológiában. Wollah határokat tört át, súlyos tabukat döntött meg, amikor új témákat hozott be a költészetbe: úgy írt például a szexualitásról vagy a vallásról, ahogy előtte senki. Sokan rajonganak a verseiért, csoportok alakultak körülötte, és bölcsészek diplomamunkának választják a költészetét. Nincs ember, aki ne ismerné őt Izraelben.

Mennyire vannak jelen a nők az izraeli költészetben?

Roni Somekh, Salman Masalha: A költők – költők, nem számít, hogy nők vagy férfiak.

Uri Asaf: A nők jelentősebb helyet foglalnak el az izraeli irodalomban, mint itt. Magyarországon is van pár jelentős költőnő, de az arány Izraelben fordított. Kétszer annyi nő jelentet meg verset, mint férfi – Magyarországon az arány csak egy a kettőhöz – a nő költők elismertsége még a részvételüknél is alacsonyabb Magyarországon… Az utóbbi években Izraelben a nők sokkal több irodalmi díjat is elvisznek, mint a férfiak…

Van-e az izraeli költészetben is szakadék egyes csoportok – például az askenázi és a szefárd gyökerű költők körei között?

Roni Somekh: Mi mindketten arab nyelvű költők vagyunk: egy iraki hátterű zsidó és egy drúz. Izraeliek…

Salman Masalha: Én például mindkét nyelven írok…

Uri Asaf: Az izraeli költészetben a különbség összemosódik. Létezik héber, arab és kétnyelvű költő Izraelben – így az antológiánkban is. Két nyelven írni pedig rendkívül nehéz feladat. Van másik költő is a kötetben, aki csakis arabul írt. (Ő nem él már, szuvenír üzlete volt a Galiéban – és közben költő volt). Szóval, akad bőven szefárd gyökerű költőnk…

Ez vajon a politikai korrektség miatt alakult így?

Uri Asaf: Ugyan már! Nálunk nincsenek ilyen álliberális gátlások. Csakis a minőség hajtotta a szerkesztőt.

Létezik-e nemzedéki különbség – esetleg „szakadék” az idősebb és fiatalabb generáció között?

Roni Somekh: Én fiatal voltam, még gimnazista, amikor írni kezdtem – most meg már nem vagyok annyira fiatal. (nevet). Addig csak fociztam, egyedül az érdekelt. Aztán kaptam egy versbe szedett levelet egy lánytól, és muszáj volt nekem is úgy válaszolnom. Belejöttem, és megtetszett az írás, és egy napon álnéven elküldtem az új versemet egy neves irodalmi lapnak. A legnagyobb csodálkozásomra, egyből leközölték. Nem baj, úgyse jön rá senki a foci klubban, hogy én követtem el! – gondoltam. De mire beértem a délutáni edzésre, már mindenki üdvrivalgással fogadott – olvastak a verset a reggeli lapban, és nagyon is ráismertek a költői nevemről arra focistára, aki én voltam… Azóta egyfolytában írok.

Salman Masalha: Én mindig is írtam – már kisgyerekként is. A betű első látásra elvarázsolt, és attól kezdve, hogy megtanultam írni és olvasni, mást se csináltam többé, egész életemben… A családom tiszteletben tartotta a betűbűvöletemet és az irodalmi elkötelezettségemet – pedig a szüleim analfabéták voltak.

Uri Asaf: A kötetben is hatalmas a különbség a költők közt életkorban: van, aki 1923-ban született, a legfiatalabb költő pedig csak 18 vagy 20 éves. A kötetben egyébként a születésük sorrendjében szerepelnek a költők. (Ez is Rami ötlete: ne legyen semmiféle kategorizálás, megkülönböztetés). Óriási szélességű ez a spektrum, a versek különbözősége rendkívüli élmény ebben a kötetben. A témák sokszínűek, a hangok és stílusok változatosak – feszültség vagy ellenségesség a költői csoportosulások között viszont nem létezik. Nem akkora az ideológiai különbözőség nálunk, mint Magyarországon. Az ideológia közel se foglalkoztatja a költőket annyira, mint itt, Magyarországon. Helyette inkább a saját szakmájukba vágó témákkal bíbelődnek. (Vallástörténettel, a szefárd kultúrával, a ladino nyelvvel, a szexualitással, a háborúval stb.) A sokszínűség jellemző a költészetünkre, és nem a nemzedéki, ideológiai vagy kulturális megosztottság.

Nálunk a költészet fiatalabb képviselőinak a költészetébe belejátszik a rap zene, a slam poetry… Izraelben is így van ez?

Uri Asaf: Lehetséges, de Rami Saari ilyesmit nem válogatott volna bele kötetbe. Az alternatív költészetnek nincs tere egy reprezentatív válogatásban.

Mennyire lehet hiteles a fordítás?

Roni Somekh: ahogy hallgattam a MÜPA-ban a magyar felolvasásokat, nekem nagyon tetszett magyar nyelv. Így hitelesnek tűnt a fordítás, Hegedűs D. Géza tolmácsolásában.

Uri Asaf: A fordítás csaknem lehetetlen vállalkozás. Ami keletkezik, az valami más. Lehet, hogy hangzásra tetszik a héber nyelvű költőnek Hegedűs D. előadása, de a létrejött szöveg valójában egy új vers. Ráadásul nehéz vállalkozás megérteni egy idegen kultúrából kiemelt verset az olvasónak is: nincs meg az a gondolati töltete a szavakkal, kifejezésekkel kapcsolatban, amelyek a megértéshez alapvetően szükségesek lennének. Ezen belül is, a költészet fordítása rendkívül kockázatos vállalkozás. Roni Somekh egyik, a kötetben közölt versében például a Járkon folyóról van szó, ami a nevében viseli a “zöld” színt. Hogyan lehetne lefordítani egy nevet? Ha meg nem lehet, akkor honnan szerez tudomást az olvasó a folyó zöld színéről? A hangulat lehet, hogy átjön valamennyire, de ezek már más versek lettek. Leginkább Marno versek…

Roni Somekh rajzolást és zsidó filozófiát tanult, kiállításokat is rendeznek a képeiből, Salman Masalha pedig irodalomtudós, esszéíró, fordító és újságíró. Van mit tenniük tehát az életben – miért tartanak ki mégis a költészet mellett?

Salman Masalha: Azért, mert a költészet egyedülálló: intenzív módon tud beszélni alapvető emberi helyzetekről. Így aztán valóban képes megérinteni az embereket.

Kapcsolódó cikkünk: Kortárs héber költészeti antológiát mutattak be a MüPá-ban.