Bizonytalan voltam, hogy írjak a Holokausztról, amíg Toni Morrison meg nem világította az utat

Rachel Kadish amerikai zsidó írónő a Nobel-díjas afro-amerikai írónő, Toni Morrison halálakor tette közzé alábbi írását.

Toni Morrison beszéd közben előrehajolt, hogy jobban szemügyre vehessen. – Nyilvánvaló – magyarázta –, hogy van egy történeted. – De ez – bökött az előtte heverő szemináriumi dolgozatomra – nem az.

Kamaszkoromban találkoztam először Morrison írásával, azóta is ő a kedvenc íróm. Erőteljes nyelve – úgy éreztem – a szentség definíciója. Történetei – melyek gyökere a világ legmélyebb zugáig nyúlnak – tartalmaznak mindent, ami látható, egyenesen az égbe törnek, vagy oda, ahová a képzelet röpteti őket. Minden regénye Jákob egy-egy lajtorjája, melyen a meglehetősen emberarcú angyalok jönnek-mennek; minden regénye egy hangnemváltás, mely lesöpri a háztetőt. Úgy éreztem – máig emlékszem erre az érzésre – hogy ő a legnagyobb kortárs író.

Rémülettel töltött el, hogy a tanítványa leszek. A princetoni egyetem művészeti karát éppen akkor festették: a friss festékillat máig szorongással tölt el.

Morrison kőkemény kritikus volt a tanteremben. Ő volt a szerkesztő, aki „barátom” helyett „hallgatónak” szólított bennünket. Észrevételeit azonban szívélyesen nyújtotta át. Megjegyzései határozottak és konkrétak voltak, sosem távoztam összezavarodva vagy elbátortalanodva, még akkor sem, amikor közölte, hogy írásomat ízekre szét kell szednem. Épp ellenkezőleg, türelmetlenül vártam, hogy munkához láthassak, és mielőbb újraépíthessem az egészet.

Három évig voltam a tanítványa, a fenti beszélgetésünkre az első hónapokban került sor. Megjegyzése, nyilvánvalóan több volt a szokásosnál. A megszokott szigorával számba vette legutolsó írásom hibáit és erényeit, de nyilvánvalóan valami mást kereset. A történettel nem volt baj, csak az volt a kérdés, hogy nekem mi közöm van ehhez az elbeszéléshez.

Az első félév során komoly, szimbolikus történeteket írtam. Szereplőim nem tartoztak semmilyen etnikumhoz. Rajtuk kívül nem létezett a világ; tágabb közösségük nem volt; az időjárás nagyobb hatással volt életükre, mint a történelem. Mindnyájan ugyanabból az egyen-amerikai tojásból keltek ki és John, Sue vagy valamilyen más nagyon amerikai névre hallgattak.

Hőseim világa semmiben sem hasonlított az általam ismeret univerzumra, ahol a rokonok hátteréből valami őrült, töredezett táj rajzolódott ki. Holokauszt-túlélők alkották a családomat, megszokott volt, hogy a leghétköznapibb témákkal kapcsolatban egyszer csak koporsóban való rejtőzködésről, oroszországi börtönökről, hamis japán vízumról vagy a mexikói menekülésről esett szó. Rokonaim elbeszélése maga volt a történelem. Egy kívülálló számára szinte lehetetlen elmagyarázni, hogy szabadgondolkodó anyánk miért ragaszkodott ahhoz, hogy nővéremmel vallásos neveltetésben részesüljünk, vagy hogy miért volt az, hogy lengyel származású nagyapám a legegyszerűbb kérdés esetén is letette a teáját, hátra dőlt és azzal kezdte: „Ennek megértéséhez tudnotok kell, hogy 1364-ben…”

Morrison professzor azt kérdezte, hogy mesélnék-e neki a hátteremről.

A hátterem. Vajon a családomra gondol? Talán megsejtette, hogy tősgyökeres amerikai hőseim sosem vennék a bátorságot arra, hogy kiejtsék a rokonaim nevét. Tonka, Ruza. Moniek, Munde, Marilla. Besu, Bozu, Bala, Beps.

Dőlt belőlem a szó, ő meg hallgatott.

Amikor befejeztem, csak annyit kérdezett: – Miért nem ezt próbálod megírni?

–Mert ezt már mindenki ismeri – felelhettem. Vagy talán semmit sem mondtam – itt az emlékeim elhomályosulnak. Talán csak nagyon hangosan gondoltam mindezt. Ő pedig vagy meghallotta vagy megérezte ezt, és jellegzetes szkeptikus pillantásával csak annyit kérdezett: – Nos?

Valami olyasmit hebegtem, hogy nem tudom, jogomban áll-e megírni a családom történetét, mert hát én nem voltam ott. A rokonaim túlélők. Nekem semmit sem kellett túlélnem.

– Ki adhat engedélyt arra, hogy elmondj egy történetet? – kérdezte Morrison. – Egész életen át várhattam volna, hogy valaki megengedje, hogy a családomról bármit is írjak. Én adtam saját magamnak a felhatalmazást.

E beszélgetés végeztével reszkető térdekkel baktattam a Nassau Streeten, szédültem a lelkesedéstől, olyan volt, mintha érvényét vesztette volna a gravitáció.

A Princetonon töltött évek hátralévő részében a családomról, az ő világukról írtam, és ezt teszem azóta is.

„Merő jó szerencse – írja Morrison az 1973-ban megjelent Sula című regénye előszavában – ha hiányzik valaki, aki még el sem ment.”

Toni Morrison az első egyetemi óránktól kezdve hiányzik nekem; rájöttem, hogy nincs annyi egyetemi szemeszter és önálló tanulás, mely helyettesíthetné mindazt, amit tőle szeretnék megtanulni. Az élet óriási adománya volt, hogy hozzá írhattam a szakdolgozatomat, még sok évvel később is úgy éreztem: képtelen vagyok megfelelően kifejezni hálámat.

Az viszont világos volt, hogy mit kaptam tőle. Először is természetesen az írói alaptechnikákat: a jelenet vége koppanjon, de ne dörrenjen; tartózkodj a határozószavaktól; legyen két melléknév, amíg rá nem jössz, hogy melyik az igaz, és a legfontosabb: mindig igazi emberekről, ne karikatúrákról írj! Lehet mégoly gonosz az, akit kigúnyolsz – mutatott rá –, de ezzel lemondasz arról, hogy megmutasd: midnyájunkban ott a rossz és a jó. És mindenütt, mindig ott volt a nevetés. (Aki kételkedik abban, hogy Morrison őrületesen vicces volt, az összemossa a szándék komolyságát az ünnepélyes megfogalmazással. Komoly munkát lehet végezni akkor is, ha tudod, hogy a fegyelmezett komorság semmit sem változtat a világ bajain. Ha szükséges, írhatsz szívszorító történetet, majd a következő pillanatban – ha annak érzed szükségét – nevess egy jó nagyot!)

És voltak egyedülálló adományai. Amikor belevesztem a szakdolgozatommal kapcsolatos kutatásba, mely alapul szolgált egy az 1890 és 1940 közötti zsidó Krakkóról szóló regénynek, akkor Morrison a saját tapasztalatairól mesélt. – A Kedves című regényemhez végzett kutatások során olyan rettenetes tényekre bukkantam – mesélte –, hogy erős kísértést éreztem arra, hogy mindet közzé tegyem egyetlen oldalon, hiszen az olvasónak tudnia kell az összes kegyetlenségről. Ekkor azonban a tények elfedték a megírni akart történetet. Mert hát mi más lenne a fikció – magyarázta kezében cigarettával, füsttel borítva be az irodát –, mint emberi igazság?! Lehetnek bármilyen parancsolóak a tények, az írónak akkor is az igazságot kell elmesélnie, nem pedig tényeket ismertetnie.

Ez volt a felhatalmazásom második meghatározó rétege: nemcsak megírhatom a családom történetét, de azt is eldönthettem, mi az, amit kihagyok.

Morrisonn-nál jobban senki sem érthette, hogy egy lelkiismeretes írót milyen könnyen megbéníthatja annak a súlya, amit el kell mondani, mikor oly sok az elpusztult lélek és aztán annyi történet vész el. Tőle kaptam a felhatalmazást arra, hogy tiszteletteljes főhajtás mellett engedjem el azt, amivel nem tudok megbirkózni, és lépjek tovább annyival, amennyit elbír a két karom.

Toni Morrison legnagyobb adománya persze az írásai. A kedvencem máig a Kedves (Beloved) című regénye. Újra és újra-olvasom és tanítom; e könyv nélkül azt hiszem, képtelen lennék megírni azt a regényt, amelyen jelenleg dolgozom. Azok számára azonban, akik a tanítványi lehettek, írásai összeforrtak egy másik ajándékkal. Csodálatos tanár volt. Ugyanaz a nagylelkűség áradt abból, ahogy sok-sok évvel ezelőtt szélesre tárta az ajtaját az ideges egyetemista előtt, mint mindenből, amit csak tett. Egyáltalán nem lepődtem meg, amikor 1993-ban azt mesélték, hogy miután közölték vele, hogy megnyerte az irodalmi Nobel-díjat, visszament, és folytatta az óráját, ahol abbahagyta.

Hitt abban, hogy segíthet a fiatal íróknak megtalálni a saját útjukat, hogy megírhassák azt, ami bennük rejtőzik. (Sok évvel később egy hatalmas előadóteremben, végzett diákoknak adta át azt az ajándékot, ami oly meghatározó volt a számomra. Azt mondta: „Egész életetekben várhatjátok, hogy valaki felhatalmazást ad arra, hogy írjatok. Ha tényleg erre van szükségetek, akkor én felhatalmazlak benneteket. Megbízlak benneteket azzal, hogy írjatok.”)

Mindig is tisztában voltam azzal, hogy szándéka vagy lényege szerint nem én voltam írásai és tanítása célközönsége. Toni Morrison egyértelműen afro-amerikaiaknak írt, de az ő munkáit is olvashatják és értékelhetik mások is, éppúgy, mint például az orosz közönségnek szóló nagyregényeket. Nem rólam szólt az a történet, amelyet Morrison átalakított, megmentett, megváltott. De az általa árasztott fény sok ezer másik ösvényt is megvilágít.

A cikk a New York-i Forward-ban jelent meg 2019. augusztus 8-án. Rachel Kadish “The Weight Of Ink” című regénye az amerikai National Jewish Book Award 2017-es győztese volt.

Margitta Nóra fordítása