Bitorló a skatulyában

A következő félórában kiderült, hogy Jólesz László, úgy is, mint a Magvető egyik főszerkesztője, nem volt rest megszámolni, hogy Jó vér című regényem kéziratának háromszázhetven oldalán hányszor fordul elő a van, illetve a lesz szó.

Előbb hatásszünetet tartott, hogy felkészülhessek az ő főbekólintó bejelentésére, aztán kirukkolt a lesújtó számmal, ezeregyszázhatvanháromszor. Felfogtad, András? Ez, kérlek szépen, valóságos merénylet a nyelv, a magyar nyelv gazdagsága ellen. Ez gyalázatos slendriánság, aminek egyetlen oka, hogy lusta voltál szinonimákat keresni. Jólesz találomra rábökött az egyik pirossal bekarikázott van-ra, és felolvasta a mondatot, melyben előfordul: „Ez van Petraskó kirohanása mögött”. Döbbenten néztem rá, mert el nem tudtam képzelni, hogyan írhattam volna ezt másképp? Tessék, mutatok pár lehetséges variációt, válaszolta, „Ez lapul amögött, hogy”. „Ez leledzik benne”. „Ez búvik meg mögötte”. És így tovább, bis gromoboj. Az olyan író, aki komolyan veszi a mesterségét, ezerféleképp ki tudja váltani az ilyen stiláris tehertételeket. Jólesz szemüvege olyan diadalittasan csillogott, hogy igyekeztem eltitkolni, mit gondolok a javaslatairól. A jó szándéka nyilvánvaló, de elképesztő, hogy képes volt ennyi időt és energiát pazarolni a „van”-ok és „lesz”-ek megszámolására. És a „van” helyett a „leledzik” nem más, mint nettó hülyeség. Azzal vigasztalódtam, hogy ha a regényem egyáltalán eljut a korrektúráig, Jólesz minden változtatását visszacsinálom, Hidd el, kezdtem magyarázkodni, magam is ki akartam söpörni ezt az Augiász istállóját. Augejászra gondolsz, szúrta közbe, mármint a görögök szerint. Persze, vágtam rá elképedve, őrá. Szóval én akartam, de azt gondoltam, jobb előbb a lényeget tisztába tenni, a többi ráér. És – bocsáss meg – , eszembe se  jutott, hogy ezzel milyen herkulesi munkát kényszerítek rád. Ünnepélyesen elnézésedet kérem. Jólesz legyintett, jó, felejtsük el, ez rendben van. Rendben leledzik, futott át az agyamon, de a vonásaimat megfegyelmeztem. Helyes, lássuk a többi bűnödet. Tudniillik az. amiről eddig szó volt, kutyafüle ahhoz képest, ami most következik. Olyan közel hajolt hozzám, hogy az arca szinte az arcomat súrolta. Tisztában vagy vele, hogy antiszemita regényt írtál? Úgy néztem rá, mintha azt kérdezte volna, tudsz róla, hogy rühes vagy? Vajon lehetséges-e, hogy itt és most, a szemem láttára bolondult meg? Álljak fel és mutatkozzam be, ezerkilencszázhatvanhetet írunk, én Nyerges András vagyok, össze tetszik  téveszteni valakivel. Ha sok mindent nem is, de mint főszerkesztőnek, Fanyar tükör című kötetem verseit olvasnia kellett, azokból is tudhatná, hogy amit feltételez, startból képtelenség. Ott van például a Fülöp-nagyanyámat megidéző, Búcsúztató című vers: „Ő volt, aki hordta a sárga szégyencsillagot s mégis hordozta a derű csillagát szemében”. Jólesz látta a megütközésemet, de ez sem tántorította el a folytatástól, jó, megengedem, hogy ebben részedről nincs szándékosság, sőt, még csak tudatában se vagy, hogy mit műveltél, nekem viszont akkor is az a kötelességem, hogy szembesítselek ezzel a ténnyel. Én hallgattam, ő pedig sorolni kezdte, hogy miben nyilvánul meg az antiszemita jelleg. Leszámoltam: regényed fő- és mellékszereplői között statisztikailag sokkal több az ellen-, mint a rokonszenves zsidó. Véletlen volna ez? Ha igen, akkor szerfölött furcsa véletlen. Már a nyelvemen volt a kérdés, hogy neki a regény abszolút főszereplője, a magát minden rendszerben jóvérű, magyar parasztgyerekként eladni képes Östör Bálint nem is számít? Mégsem szólaltam meg, mert méltatlannak éreztem, hogy ilyen vád ellen védekezzek, meg értelmetlennek is, hogy számháborút vívjak arról, hány mellékfigura nyom többet a latban, mint egy főhős, de ami leginkább megbénított. az egy feltoluló emlék volt, a Nyerges-nagymamával a Hunyadi-téri csarnokból jövet megálltunk egy hirdetmény előtt a Szondi- és az Eötvös utca sarkán, és a félhangos mormolásból megtudtam, hogy másnaptól a zsidók keresztény házastársai, az úgynevezett árjapárják zsidónak minősülnek, 24 órán belül jelentkezni kötelesek a Tattersaalban, és a közlemény arra is kitért, hogy a bújtatásuk tilos, a rendelet megszegőire súlyos felelősségre vonás vár. Nagyanyám hatalmasat sóhajtott, mintha már várt is volna valami ilyesmit, és nem törődve azzal, hogy hallom a szavait (egy négy és fél évesre nem kell tekintettel lenni), eltökélte, hogy amint hazaértünk, a menye (az anyám) motyóját összepakolja és kiteszi az előszobába, hadd lássa Ágneske (ha magától nem tudná), hogy mi a kötelessége a családjával szemben. Elmész szépen, lányom, és jelentkezel. Nem fogom eltűrni, hogy veszélybe sodord a fiamat, és persze, az unokámat. Bömbölve tört ki belőlem a sírás, és olyan erővel csimpaszkodtam a lábába, hogy szinte lépni se tudott, ezzel próbáltam megakadályozni, hogy összeszedje „annak a nőnek” a cókmókját. Te meg ne hisztériázz, ostoba kölök, ripakodott rám, téged is védelek! Azzal lerúgott magáról, hogy a lába szabadabban mozoghasson. Ekkor érkeztek haza a szüleim, akiknek már az ajtóban előadta, hogy Ágneskének mennie kell, méghozzá huszonnégy órán belül. Apám felhördült, nem megy sehová, érti, mutter? Ági református lett, mikor összeházasodtunk, őrá ez nem vonatkozik. De zsidónak számít, vijjogta a Nyerges-nagymama, hát nem érted, te anyagyilkos pogány, bajunk lesz belőle, ha bujtatjuk! Nem érdekelte, hogy mindezt mi is halljuk, nem fogom hagyni, hogy a rüfkéd miatt mindannyiunknak baja essék, majd én megmutatom neked. hogy tisztelned kell, amit anyád  mond. maga nem mutat meg semmit, mutter, mert isten a tanúm, nem  állok jót magamért, kezet mertél emelni anyádra, te pogány disznó, hallgasson el, mutter, könyörgöm, hallgasson! Eddig hallottam őket, s ami ezután történt, arról mit sem tudok, mert elveszítettem az eszméletemet. Az árjapárja-rendeletet másnap visszavonták, de voltak, akik engedelmeskedtek neki, s azokat többé nem látta a családjuk. Jólesz erről nem tudhatott, mert erről szóló novellám Olyan idők címmel csak 1974 márciusában jelent meg (Gáll István jóvoltából) az Új Írás utolsó olyan számában, amelyet még nem a rólam tudni sem akaró Juhász Ferenc főszerkesztett. (Ez az epizód később Voltomiglan című regényem kulcsjelenete lett). Akkor, ott, Jólesszel szemben valamiféle (alighanem ál)-szemérem megtiltotta nekem, hogy az emlékeimre hivatkozzak, ehelyett fölkeltem a helyemről, átnyúltam a feje fölött, s az íróasztaláról felmarkoltam a dossziémat. Remegett a hangom, ahogy kijelentettem, én ezt most akkor vissza is veszem. Ne aggódj, tudom, hogy kaptam rá előleget, azt vissza fogom fizetni, legfeljebb kölcsönt veszek fel, mert amúgy egy árva fityingem sincs. No, nézzenek oda, borult el Jólesz arca, az én egyszem ártatlan kritikai megjegyzésem miatt kibújt belőled a sértett mimóza? Méghogy ártatlan, dünnyögtem, fáj, ha te ilyeneket gondolsz arról, amit írtam, de nincs miről beszélnünk. Várjál már, várjál, csóválta meg a fejét, magad kérted, hogy legyek szigorú, de ha az vagyok, akkor te csinálod itt a cirkuszt. Ilyen viselkedésért mást egyszerűen kihajítanék innen, de éppen mert rólad nem tételezem  fel, hogy direkt torzítod el a valóságot, azért neked azt mondom, hagyd békén a kéziratot, nem muszáj nekem elhinned, hogy hibás a könyv, sem azt, hogy amit a világban a zsidósággal művelnek, arra te még ráteszel egy lapáttal, oda fogom adom Kardosnak, és meglátjuk, hogy mit szól hozzá – ő.

(Részlet a memoárból, melyet május 9-én mutatnak be az Írók Boltjában.)