Berkovits György: Díszcserje (kis)asszony

Részlet a szerző V. és Ú. című regényfolyamának első könyvéből, melynek bemutatóját május 28-án, kedden 18.00-kor tartják a a Kossuth Klubban.

Felingerli Emmát a séta Párizsban, első úgynevezett nyugati utunk alkalmából, éppen a Luxembourg-kertben, tudniillik Emmát valamifajta, itteni kaland iránti vágy csábítja, és számára egy egyszerű séta kalandellenes, főleg abban a szerinte közhelyes franciakertben, ahol azt a rengeteg fát, bokrot és tarka virágot a mértani rend versailles-i nyesett stílusába kényszerítik. Tehát maga a séta, az ugyancsak mértani rendben kialakított sétányokon, mint műfaj nyomasztja Emmát kisszerűségével, távlattalanságával, legfőképpen itt, Párizsban nyomasztja, mert Párizs neki a távlat és a nagyszerűség. Dúl-fúl, ahogy andalgunk abban az öregektől és gyerekektől hemzsegő Luxembourg-kertben, mennyi gyerek, mennyi öreg, elképesztő, és mind milyen vidám, hát az övék persze ez a kimódolt park, gondolja Emma, azoké, akik már és még gyámolításra szorulnak, és nem az övé, nem a miénk, akik, mint utazók, friss energiákkal vagyunk teli, bár el kell ismernie, sok a szerelmespár is, és azt is el kell ismernie, mennyire festői és nagyvonalú ez a környezet. Viszont mégis lehangolja, és annál lehangolóbb lesz számára, minél inkább árnyékba borítja a késő délutáni lemenő nap.

Jobb kezemmel átkarolom Emma vállát, ez a szokásom, ha andalgunk, és Emma általában imádja ezt a szokásomat, de nem most berzenkedik ellene. Hát itt volnánk végre Párizsban, és akkor egyszerűen csak sétálunk, mérgelődik Emma, holott ő nem egy biztonságos keretek közé szorított séta városába jön, hanem, kitágult kebellel, mert így jön, a szerelem határtalanságának szertelen kalandozásra serkentő városába. Indulatosan kitör, mondván, nem azért utazik Párizsba, hogy egy ilyen Medici Mária féle királynői ízlést tükröző, kérlelhetetlenül téglalap alakú palota árnyékában andalogjon, és rámutat a Luxembourg-palotára. Micsoda egy tucat-reneszánsz, zúgolódik, ha toszkánai is, teszi hozzá.

Mi baja van, csattanok fel ingerülten, itt vagyunk Párizs egyik legszebb helyén, mit akar?  Ha pedig untatom, hát csatlakozzon  a hippikhez, csak tessék, fakadok ki. Mert nézze csak, mondom, több hippi-csapat is tanyázik itt, lám, nekik megfelel ez a park, álljon közéjük, mondom Emmának, hátha jót tenne a feltűnési viszketegségének, hajlandó vagyok fedezni a költségeket, gúnyolódom.

Hippik valóban tanyáznak a képes-levelezőlapok által igen közkedveltnek ábrázolt, nehézkesnek látszó, szintén Medici Mária-féle vízköpő kútjának medencéjében és partján. Pedig nem divat egyáltalán hippinek lenni már. Egymás hegyén-hátán üldögélnek, esznek, isznak, röhögnek,  ölelkeznek, kergetőznek, csókolóznak, tapogatják egymást, a fiúk a lányok mellét birizgálják, a lányok a fiúk hímtagját simogatják. Elfogja Emmát az irigység, ezek azt csinálják, amit éppen jónak látnak, nem zavarja őket semmi, nem zavartatják magukat senkitől, hát mi ez, gondolja, ha nem maga a kaland. Elképzeli, ha lebukik a nap, biztosan szeretkezni is fognak nyilvánosan.

Elege van, mondja ingerülten nekem Emma, és arra gondol, miért ne egyesülhetnénk itt, a sétány fölé magasodó, roppant termetű királynői szobrok tövében, a járókelők szeme láttára, mindegyik tövében sorra, van vagy hatvan belőlük. Különben rájuk se nézünk, elég, ha egyet megtekintünk, mindegyik egyforma. Szembeállít Emma bennünket a hippikkel, íme mi jó nyárspolgárként viselkedünk, ahogy kell, ahogy elő van írva.

Például a Champs Élysées-n bámultuk a kirakatokat, képesek voltunk erre, mondja vádlón Emma. Itt mások a kirakatok, mondom, mint otthon. De hát nem a kirakatok miatt jövünk Párizsba, mondja Emma. De nem is a Mona Lisa miatt, mondom. Azt meg se néztük, mondja Emma. Csukott szemmel mentünk el mellette, mondom. Hahaha, nevet Emma. Na végre, gondolom, nevet. És akkor rátérek arra, hogy elhűltünk a Salótól, Pasolini filmjétől, a diktatúra tömény rajzától. Nálunk nyilván azért tiltották be, mert nem akarták, hogy lássuk, hogyan kényszerítik a diktátori hatalommal szembeszegülőket szart enni, mondja Emma. Valószínűleg a film betiltói is szart etettek a foglyaikkal nem is olyan régen, mondom. Emma megjegyezi, juj, az itteni rokonaid, Gyula, jobb nem beszélni róluk. Akkor ne is beszéljünk, mondom. El tudtak képedni, mikor újságoltuk, hogy vettünk jegyeket színházba, mondja Emma. Ilyesmire költeni a kis pénzeteket, jegyezték meg, mondom. Hüledeztek, mondja Emma. Mert leigázzák őket a mindennapok, mondom. Hát igen, mondja Emma, bűzlöttek a mindennapiságtól. Viszont azért, Gyula, lehetnél vállalkozóbb kedvű, mondja Emma vádlón megint. Megkérdezem, mire vállalkozzak, Emma? Kalandokra, Gyula, mondja Emma ismét. Kalandokra, kérdezem, miféle kalandokra gondolsz, Emma? Mindenfélére, Gyula, mondja Emma. Nem értem, mondom, nekem ez magas. Akkor Emma megvetően néz.

Bosszantja tartózkodásom, be akar vezetni a könnyed, vidám, felelőtlen kaland világába mindenáron. Mióta úton vagyunk, Párizsban vagyunk, úgy véli, félek, tartok az ismeretlentől, a szokatlantól, a váratlantól. Számára viszont az utazás kaland. Jómagam szeretném levetni kétségtelenül meglévő tartózkodó szorongásomat, igyekszem felszabadultnak, könnyednek látszani, de csak mélabús leszek. Csalódom magamban, jövök rá, utálom tehetetlen szorongásomat az ismeretlentől, mélabúm ennek szól.

Egyszer sikerül kibújnom a bőrömből, mikor a St. Michel moziban megnézzük a Woodstockot, végre mi is láthatjuk azt az otthon be nem mutatott dokumentumfilmet  arról a pop-ünnepről, amely kifejezi nemcsak a meghívott, körülrajongott együttesek zenéje iránti már-már földöntúli rajongást, hanem az általuk is keltett vágyat egy új, szabad és méltó életstílus iránt, megtalálva hozzá a helyszínt, egy kies amerikai prérit, ahol vagy háromszázezren jönnek össze, az általuk áhított jövőt megélni és bemutatni. Tüntetés, tiltakozás ez a javából. Beleéljük magunkat abba a kötetlenségbe, amit a tágas természet nyújt, ahol csak a napfényhez, az esőhöz, meg a szélhez kell alkalmazkodni, beleéljük magunkat a szabályozatlan folyóban való tömeges és szertartásos megmerítkezések meztelenségébe, beleéljük magunkat a végtelen szövegelések, lényegében szómágiák, a parttalan gondolatok laza áradatának világmegváltó szép önfeledtségébe, beleéljük magunkat a nem is evilági testbeszédek kavalkádjának önkifejező hevületébe, beleéljük magunkat a nyilvános és csoportos szeretkezések képzeletet valóra váltó élményébe, beleéljük magunkat a mindezt keretező-felajzó, a szabadság vallásosságának hitét árasztó  zenébe, meg  a magától értetődő, varázslatos világot idéző kábítószerezésbe. A moziból kijövet könnyes a szemünk, mindkettőnké, de Emmánál ez természetes, tőlem furcsa és idegen. Emma elárulja, szívesen elmerülne már egyszer valami nem-szokásosban, nem-tudottban, nem-kényszerben, nem-ismétlődőben, nem-nemben, legyen az akár kábítószer is, legyen az tömegszex is, ámde tudja, hogy sajnos az ilyesmit nem rá, nem ránk szabják. Búsong, mélabús,  szomorkodik, és feszíti a légszomj.

 A halálra nyesett növényzetű,  a pétánkot játszók eldobott fémgolyóinak huppanásaitól  hangos, hétköznapi  Luxembourg-kertben már nyoma sincs a Woodstock keltette vágyakozásomnak, vagy ha van is esetleg, akkor éppen e vágyam ellen török erőteljesen, sőt dühödten kelek ki a hippik ellen, akik, mint kifejezem, hazug véglények, hiszen ha, mint állítják, az a lényegük, hogy kivonulnak a társadalomból, akkor miért tanyáznak itt, Párizs kellős közepén, miért nem húzódnak erdőségbe, barlangba, el a szem elől. Eszükben sincs, hanem mutogatják magukat a világ fővárosának egyik kitüntetett helyén, hát persze, semmi sincs, ami jobban a társadalomhoz, ezekhez a mai gennyes társadalmakhoz tartozna, mint a magamutogatás. És ezek a jómadarak, mondom és fulladozom dühömben, szerencsétlen ösztönemberek, a szagukra öklendezem, látványukra vértolulást kapok, ha gépfegyverem volna, akkor bum-bum-bum, több sorozatot eresztenék beléjük boldogan, tudja meg Emma, a kurva életbe. Gőgösen, becsmérlően, hevülten, ész nélkül szidalmazok, azokról nyilatkozom így, tudom, akiket irigyelek, akiknek a helyébe szeretnék lenni, viszont átlátom, sohasem volnék rá képes.

Megsajnál engem Emma, mindig megsajnál, mikor tapasztalja, olyan hangulatba kerülök, hogy kényszeresen különbnek kell éreznem magam másoknál, viszont csak azoknak a másoknak a leszólása árán sikerül. És megcsókol, komolyan csókol.

Azon töpreng csókolózás közben is, hogyan adhatná oda magát egy kalandnak, hogy felrázzon, és egyúttal féltékennyé tegyen engem. Mindenképpen féltékennyé kell tennie, ez az egyetlen módja, tudja, beugrasztani engem egy kalandba, és kaland nélkül innen, Párizsból nem akar hazatérni. Érzi, hogy abban a kora őszi langyos naplementében, amely búval telíti az embert, ha nem vigyáz, a legpompázatosabb alkalom, és főleg itt, a Luxembourg-kertben a féltékenység felszítására.

A Medici Mária építtette Luxembourg palota lassan már árnyékot vet az ugyancsak Medici Mária építtette medencére és annak közepén lévő óriási szökőkútra, melynek tövében azok a hippik tanyáznak. A  szökőkút Lédát ábrázolja a hattyúval, az álruhát öltött Zeusszal, aki így téveszti meg Lédát, hogy megkaphassa. Azonnal felmerül Emmában az ötlet, valamifajta álruhát kell öltenie, persze csak képzeletben, hogy kalandra késztethessen engem. Továbbra is langymeleg van, bár benne vagyunk az őszi késő délutánban. Nyáriasan könnyed és színes a ruházatunk, farmer és pamuttrikó, mindkettőnkön, itteni szerzeményünk. Hasonlítunk ugyan a hippikhez, de a hasonlóság merőben látszólagos, hogy úgy mondjam, hamis.

Megérzi Emma, hogy figyeli valaki, észreveszi, egy hippi srác. Égimeszelő, hirtelenszőke, haja lófarokba van kötve, derekát verdesi, farmerja csupa rongy meg mocsok, trikója, mint egy túl kicsi vállfán, úgy lóg rajta. Emmára mosolyog, és int neki. Emma nincs ettől meglepve, visszaint. A hippi mutatja az utat, merre, és arra is indul.

Emma rám pislant, rám, én, csókolózásunk után, ott folytatom, ahol abbahagyom, a hippikre hányom a tüzet, éppen szerencsétlen, magamutogató, torz idegbetegeknek nevezem őket, holott nem ez a véleményem, de akikről megérzem, hogy szabadabbak nálam, azok nem állhatnak meg előttem.

Legyek őszinte magamhoz, mondja nekem Emma, és valljam be, nem bírom elviselni, hogy kihagyom a hippiséget életem lehetőségei közül. Mégis mit képzel magáról, kérdezem felháborodottan, ha nem hagyja abba, hazautazom, mondom neki. Csak rajta, feleli nekem Emma, csak rajta, mehetek, meglesz Párizsban nélkülem is, sőt jobban.

Bámulok Emmára, mint az a bizonyos borjú az újkapura, nem ezt várom tőle. Emma keményen, szikrázóan néz vissza rám, mert már elhatározza, belevág a kalandba. Neki ebből elég, jelenti ki, elég a korlátokból, a korlátozásokból, mégiscsak itt van Párizsban, és Párizs neki a képzeleten túli netovábbja.

Futni kezd az égimeszelő, lófarkas hippi felé, aki a kert legközelebbi kijárata irányába indul, hátranéz, Emma követi-e, és mikor észreveszi, földöntúli mosoly látszik rajta. No lám, nyugtázza Emma, ez a fickó legalább tudja, hogyan kell rá mosolyogni.