Békés emlékezés – Nagyszalonta

                                                                                                                  „A harcot, amelyet őseink vívtak, 

békévé  oldja az emlékezés…”

                                                                                           (József Attila: A Dunánál, 1936.)

Bölcs holocaust-túlélőktől azt tanultam: feledni nem szabad, mert a múltban elkövetett bűnöket megbocsátani nem lehet, de egykori ellenségeinknek nem kell megszerezni azt az örömet, hogy egész életünkben magunkkal cipeljük a gyűlölködés terhét, ettől megkeseredve, hanem tiszta lappal indulva a mának kell élni és bizalommal tekinteni a jövőbe.

Amint az Szabó Imre: Erdély zsidói című 1938-as művéből többek között kiderül, a nagyszalontai neológ zsinagóga alapkövét 1885. március 29.-én rakták le és 1886. szeptember 23.-án avatták fel. Az eklektikus, sátortetős, emeletes épületet Borbély János helyi mester emelte, Székely Mihály tervei szerint, homlokzati pártázatán Mózes két táblájával, két nagyobb és két kisebb fiatornyán Dávid-csillagokkal. Különlegessége a külső falióra lett – Magyar Dávid órás ajándéka –, de az ortodoxok tiltakozása miatt szerkezet nélkül maradt és így nem az idő múlását jelezte, hanem az időtlenséget szimbolizálta. (Gyerekkoromból  kerek, barna rozsdás óralapra és mutatókra emlékezem).

A hitközségnek akkoriban mintegy háromszáz tagja volt. Élén a két világégés között dr. Nébel Ábrahám állott, aki prédikációiban „Palesztina-munkára” buzdított a cionizmus szellemében. Szabó Imre a felekezeti béke szigetének nevezte a kis határszéli mezővárost – amely Trianon után román fennhatóság alá került –, és példaként említi a templom fél évszázados jubileumán az 1936-os ünnepi kórust, amely héber zsoltárok mellett az akkor még nem hivatalos nemzeti himnuszt – a Hatikvát – is előadta, a mélabús ősi spanyol-zsidó dallam Smetana-féle feldolgozásában, a Moldva szimfonikus költeményből, szövege pedig az ószövetségi jövendölés szerint a zsidóság kétezer éves reményéről szól, hogy egyszer visszatérhetnek majd Cionba, elődjeik földjére. (Manapság sokan a világ egyik legszebb himnuszának tartják). Az ökuménia jegyében a dirigens Torday Ferenc református iskolaigazgató volt, (deres fővel, az ötvenes években nekem is szigorú, de igazságos direktorom és zenetanárom  felső elemiben),  Livius La˘rgeanu görögkeleti pópa, Nistor Aurel görögkatolikus pap, Bakator József római katolikus plébános és Ardai Aladár református tiszteletes jelenlétében.

Ekkor már hatszáz zsidó élt a városban, akik korán örültek az 1940-es bécsi döntésnek, mert a magyar hatóságok 1944. június 7.-én deportálták őket. Munkaszolgálaton és lágerekben 472 személy halt meg, később csak a maradék tért haza. Köztük volt Fux Pál, a huszonéves, Pesten Bortnyik Sándornál tanult, sokoldalú képzőművész, aki a Kárpátokban és a szlovákiai Beszkidekben fasiszta védelmi lövészárkokat ásott és 1944 végén megszökött. Később csak apja került vissza, családja nőtagjai mind odavesztek, talán ezért nősült olyan hamar. (Anyám gyerekkori játszótársa volt és később nekem is atyai jó barátom lett). 1946-ban ő tervezte a zsinagóga elé a máig álló emlékművet, a monumentális templomi háttér replikájaként legfelül Mózes két törvénytáblájával, csúcsán a hatágú Dávid-csillaggal, kőlapján csak a parancsolat héberül: לֹא תִּרְצָח, románul „Sa˘nu ucizi!” és magyarul „Ne ölj!”, „Mózes II.20.”, talapzatán pedig latinul: „In deportatorum memoriam 7. VI.1944”. Szintén az ő műve a zsidó temető emlékhelye, ami terméskövekből siratófalat mintáz, rajta 472 névvel és felirattal: „Százakat hurcoltak halálba a fasiszta rémuralom parancsára 1947. június 7.-én”. Az együttest – a landart korai előfutáraként – hátul félkörben a hétágú gyertyatartót idézve hét jegenyefa teszi teljesebbé, láng helyett lombjuk felkiáltó jelként magasodik az égre.

Amikor 1966-ban a nagyszalontai Csonkatoronyban berendezett Arany János Emlékmúzeum igazgatója lettem, már évek óta javában folyt a csonka családokból egybekelt párok alijája, és a román kommunista diktatúra mindent megtett, hogy „távozási kedvre bírja őket” az értük fejkvótaként bezsebelt valuta ellenében. Így vándorolt ki az elsők között idős, özvegy nagynéném, Rosenblau Ilon is, aki ősz hajával és kék szemével továbbra is szép maradt, máig emlékezetembe vésődött mondása szerint: „Ha jut annyi időd, hogy megállj, akkor le is ülhetsz, ezzel az erővel pedig akár le is fekhetsz”. (Talán ez a praktikus energiaspórolás mentette meg őt a lágerben is). A zsinagóga folyton zárva volt, csak egy évben egyszer nyitották ki a deportálási évfordulón. Én is ilyenkor láthattam belülről az elhagyatottságában is impozáns épületet, a patinás sárgaréz falikarokkal és gyertyatartókkal. A női oldalról Weisz Manci nagynéném – aki „árja-párja” révén úszta meg a deportálást – jelezte a tekintetével, hogy hálás spontán jelenlétemért. A Nagyváradról érkezett kántor olyan szívszaggatóan énekelte a káddist, hogy bármennyire próbáltam uralkodni magamon, sírógörcsöt kaptam, amit igyekeztem két tenyerembe fojtani.

Egy jó hónap múlva, 1968 nyarán Izraelből középkorú magyar házaspár érkezett múzeumnyitáskor irodámba és kért tárlatvezetést. Ez alatt úgy összebarátkoztunk, hogy a különleges látogatók vendégkönyvébe is kértem tőlük beírást, amit készségesen teljesítettek: „Megrendült lélekkel járjuk ma reggel óta – feleségem, Horváth Anna, Nagyszalonta egykori fő-állatorvosa, néhai Horváth Márton leánya – és én, az egykori andacsi kasznár fia, Dr. Marton Lajos, Szalonta utcáit. Az Arany emlékszobákkal és a Csonkatoronnyal való újabb találkozás csak mélyíti az élményt és még maradandóbbá teszi látogatásunk. Emlékére új hazánk, Izrael nyelvén is ide jegyzünk néhány sort” (És itt következett annak rendje-módja szerint, jobbról balra haladva a héber szöveg, amelyben csak a város neve latin betűs). Végül a dátum és az aláírás: „1968.7.23. Dr. Marton Lajos és felesége”.

Én úgy döntöttem, hogy a továbbiakban kollegáimra bízom a múzeumot és kísérőjüknek ajánlkozom, amit ők örömmel fogadtak. Javaslatomra így sétáltunk át a váradi úton a közeli zsinagógához és a deportálási monumentumhoz, amit ők a világ legszebb holocaust emlékműveként jellemeztek, mert nem szór bibliai átkot, és nem kiált bosszúért az égre, csak a sok ezer éves ótestamentumi törvény betartására figyelmeztet lényegre törően. A szelíd őszeleji napsütésben már magától adódott a folytatás: felvetettem egy hosszabb zarándoklat ötletét az aradi úton a város széléig, a zsidó temetőbe és szívesen szegődtek úti társaimul. Menet közben kiderült, hogy kollegák vagyunk, mert jogászként praktizáló Lajos barátom is mellesleg újságíró, szintén „másodállásban”. A temetőbe érve már szinte „régi ismerősként” köszöntötték Fux Pali természeti tájba szervesen illeszkedő mementó-együttesét, néma csenddel adóztunk a mártírok emlékének és kavicsokat helyeztünk a provinciális bihari siratófalra. Visszafelé a közös hallgatásunk is felért egy párbeszéddel. Így vált egy teljes, feledhetetlen emléknappá ez a találkozás…

Aztán a román diktatúra egyre erősebb nacionalista uszítása miatt felgyorsultak az események. Fux Pali – aki 1956-tól a nagyváradi bábszínház igazgatója volt 1972-ig – mivel a „szocreált” követelték tőle, és többé nem utazhatott külföldre, családostól alijázott. A szelíd Arany emlékhelyét a tartományi hatóságok afféle lázító „viperafészekként” emlegették, és minden alkalmazkodásom ellenére be akarták zárni (a sors iróniája, hogy egy ilyen „razziára” fanatikus felettesem, a román zsidó „Enghel elvtárs” épp Fux Palival szállt ki, „kákán csomót találni”, de remélt támogatása helyett ráfázott), én a sorozatos zaklatások, házkutatások és rendőrségi kihallgatások miatt 1969-ben felmondtam, és újságírónak a távoli Temesvárra menekültem, de a dossziém utánam jött állítólagos „viselt dolgaimról”, és még a próbaidő lejárta előtt kirúgtak. Mivel családomból egyedül én születtem 1941-ben, a röpke páréves „magyar világban” magyar állampolgárnak, sokévi hercehurca után, 1974-ben repatriáltam.

Budapesten, a Magyar Hírlap munkatársaként ért a szomorú hír a szalontai zsinagóga 1989 nyarán elrendelt bontásáról, amely a helybelieket megdöbbentette, sőt, még teljesen apolitikus öcsém, a temesvári informatikus is helyszíni fotókat készített egyik családlátogatásán, és azokat titokban eljuttatta nekem, én pedig az itteni zsidó illetékeseknek továbbítottam. (Fontos tudnivaló, hogy a közhiedelemmel ellentétben az ún. „falurombolás” nemcsak a magyarokat, székelyeket, szászokat érintette, hanem a diktátor megalomániás bukaresti palota-építése elsöpört olyan kis ortodox templomokat is, mint a Gra˘dina Icoanei parkjának nevet adó, bizánci ikonos homlokzatú kápolna). De szerencsére, a szalontai zsinagóga hűlt helye előtt a holocaust-emlékmű ma is áll, még drámaibb hatással…