Bayreuthtól Bagdadig – Miért?

Írta: Gervai András - Rovat: Kultúra-Művészetek

Könyvem – úgy hiszem – élettörténetemnek, tudatosodásomnak és monomániás érdeklődésemnek is a tükre. Diktatúrába születtem bele, a kiszolgáltatottság, a szabadság hiánya – és a (Tonio Kröger-i) kirekesztettség – alapvető létélményem volt.

Gervai András

Ezért is érdeklődtem szenvedélyesen kamaszkoromtól a diktatúrák iránt, s ahogy folyamatosan falakba ütköztem, egyre inkább izgattak a lázadás lehetőségei. Egyre többet tudtam meg a mi kis diktatúránkról, a Nagy Testvérről, 1956-ról, a prágai tavaszról, és eltiprásuk okáról, hátteréről.

Az 56-os forradalom napjairól csak egyetlen emléket őrzök. Apámat meglátogatta az egyik legjobb barátja, akit feleségével és két lányával együtt az ötvenes évek elején kitelepítettek a Hortobágyra, s aztán évekig nem jöhettek vissza a fővárosba. Szüleim ruhákat válogattak nekik, hogy legyen miben nekivágniuk a nagy útnak.  Később tudtam meg, hogy a férfi infarktust kapott, amikor viszontlátta, átölelte a brüsszeli repülőtéren Magyarországról még 1948-ban emigrált fiát.

A Kádár-rendszer megalkuvásra, öncenzúrára, kettős beszédre épülő, ellentmondásos természetéről, mindenféle hiányról sok tapasztalatot szerezhettem. Egyszer például egyetemistaként egy rendőr őrnagy megrugdosott a budaörsi benzinkútnál (azt ordította:„a kurva anyját, maga is autóstopos”), miközben a teraszon, a presszóban békésen kávézó közönség tudomást sem vett a jelenetről.

A diktatúra – a közhiedelemmel ellentétben – az utolsó pillanatig nem enyhült: 1989-ben derült ki, hogy egy képzőművész budai szalonjának látogatójaként többekkel együtt az állambiztonsági szolgálatok célkeresztjébe kerültem, néhány éve figyelték már a társaságot. Sokakat kihallgattak, s a kérdések alapján azt lehetett feltételezni, hogy államellenes (cionista) szervezkedést, összeesküvést akarnak ránk bizonyítani; a koncepciót ugyan elsodorta a rendszerváltás, az ügy (még meglévő) dokumentumaihoz azonban máig nem lehet hozzájutni. A diktatúra időzített bombái később robbantak: három egyetemi évfolyamtársamról is kiderült, hogy beszervezték őket, egyikük 1991-ben öngyilkos lett.

1990 után érthetően izgatott, hogy belássak a Kádár-rendszer kulisszái mögé, hogy más szemszögből és más tudással idézzem fel a korszakot, eseményeit és szereplőit. Ezért született meg az elmúlt másfél évtizedben, levéltári kutatásokra épülő három oknyomozó könyvem is (A tanúk. Film – történelem; Fedőneve:”szocializmus.” Művészek, ügynökök, titkosszolgák; Titkos Magyarország. Célszemély: a társadalom). Regényként is olvasható novelláskötetemben (Alagsori történetek) közeli „felvételekkel” dolgoztam: nemcsak hősöm sorsát, bukdácsolását mutattam meg, hanem megidéztem a Kádár korszak légkörét is.

A kilencvenes években – a közelmúlt történelme iránti érdeklődésemmel párhuzamosan – felébredt a kíváncsiságom a családom múltja iránt is. Próbáltam felidézni a családi legendárium régen hallott történeteit, főleg a szüleim és a nagynéném elbeszéléseit. Elkezdtem tanulmányozni a meglevő iratokat, igazolásokat, dokumentumokat is. Még a Krakkó közeli Tarnowba is elutaztam, levéltárába is beültem kutatni, nagyapám ugyanis alig húszévesen a XIX. század végén ebből a kisvárosból érkezett a magyar fővárosba. „Kirakós játékomban” az évek során egyre több helyszínt, eseményt, szereplőt fedeztem fel, de a nyomok gyakran nem vezettek sehova, mert a legtöbb tanú már régen meghalt. Mindeközben szinte észrevétlenül belemerültem a XX. századi Európa „átalakításainak”, világégéseinek történetébe.

Családom története különösen a második világháború végóráiban alakult drámaian. Amikor apám 1945 májusában több hónapi gyalogút után – Románián keresztül – hazaért a bori táborból, első felesége és három testvére már halott volt. Felesége 1944 márciusában, néhány héttel a szülés után halt meg bélbetegségben, pedig egy kis krumpli megmenthette volna az életét. Lányáról, féltestvéremről akkortól a nagynénje, apám nővére, Mari gondoskodott. Mikor pedig elhurcolták őt a zsidó-házból, még maradt annyi ereje, lélekjelenléte, hogy a néhány hónapos unokahúgát odacsempéssze, odadobja az ismerős házmesternek. Nemcsak Marival, de apám másik nővérével, Ilussal is a nyilasok végeztek a Duna-parton. Apám bátyját, Marcit, a tehetséges mérnököt és zongoristát egy katona lőtte le, amikor szökni próbált egy pesti laktanyából. Anyámat is (akár a nővéremet) a házmesternője bújtatta hónapokon át, ráadásul nyilas férje tudtával és beleegyezésével. Imádott nagynénémet – apám egyetlen életben maradt testvérét – és férjét másokkal együtt 1944 decemberében Hegyeshalomnál Raoul Wallenberg mentette ki a halálmenetből.

1903-ban Budapesten született apám 1937-ben sikertelenül kérvényezte a magyar állampolgárságot, végül csak 1947-ben honosították. (Az okiratot bekereteztettem és kiakasztottam szobám falára.) Amikor 1956 decemberében anyámmal előre mentünk a jugoszláv határ közelében fekvő kisvárosba, Bajára, hogy előkészítsük a család disszidálását, apám visszakönyörgött minket.

Ezek az életrajzi adalékok nyilván magyarázattal szolgálnak arra, hogy miért a kötetben található könyvekről írtam, s hogy miért izgat annyira egyén és hatalom viszonya, a kisember szenvedéstörténete, cselekvési lehetősége. Az a szándék vezetett, hogy megosszam olvasmányélményeimet, hogy egyfajta olvasókönyvet állítsak össze a történelem iránt komolyabban érdeklődő laikus olvasónak. Az elmúlt száz év történelméből csak néhány fejezetet metszettem ki, de azokon belül sem törekedtem (nem is törekedhettem volna) teljességre. Könyvem idő- és térbeli fesztávolsága az 1920-as évektől a kétezres évek elejéig, a Wagner rajongók Mekkájától, Bayreuthtól, a háború pusztította Bagdadig terjed.

Írásaimat öt nagy tematikus egységbe rendeztem, úgy, hogy a fejezeteken belül az írások egymásra, egymásba épülnek, s – reményeim szerint – reflektálnak is egymásra. Az öt fejezet: Nappali sötétség (a Harmadik Birodalom), Az út (a holokauszthoz vezető folyamat állomásai), Diktátorok (néhány „népvezér” portréja), A magyar barakk (a Rákosi-, és Kádár rendszerről), Multik, elnökök, háborúk (Amerika)

Nem a nagy történelmi folyamatokat akartam nyomon követni és megérteni, hanem közelről akartam láttatni a diktatúra hétköznapjait, a gyilkos ideológiák hatását, következményeit, az elkövetők, cinkosok, áldozatok történetét, lélektanát.  Ezért előszeretettel választottam az eseményeket személyes nézőpontból megvilágító, az egyén életére, pályájára, megpróbáltatásaira, magatartására, a történések apró, jellemző, érdekes részleteire ráközelítő opusokat. (A 49 elemzett, bemutatott könyv közel háromnegyedét 14 memoár, napló, három interjúkötet, három tudósítás, újságírói oknyomozás, három dokumentum gyűjtemény, egy levelezés és 11 életrajz, monográfia teszi ki. A többi 13 könyv egy-egy rövidebb-hosszabb időszak társadalmi jelenségeit, anomáliáit, vagy valamilyen szervezet, intézmény működését vizsgálja, egy könyv pedig Claude Lanzmann Shoah című dokumentumfilmjének a dialóg-listáját tartalmazza.)

Könyvem (Kalligram Kiadó, Budapest, 2019) anyagának nagyobb részét az elmúlt két évtizedben megjelent könyvkritikáimból, esszéimből, recenzióimból válogattam. A 43 írásból csak hatnak a szövege maradt változatlan, a többit kiegészítettem, tovább írtam, és/vagy új kontextusba helyeztem. Így szinte az egész könyv újjászületett.   Néhányszor úgy éreztem, hogy az egyes írások között a „történetekben” valamilyen lyuk, folytonosság-hiány van, ezért írtam a kötet számára még hat könyvről (Wendy Lower: Hitler fúriái.  Német nők a náci vérmezőkön; Hannah Arendt: Eichmann Jeruzsálemben. Tudósítás a gonosz banalitásáról; Bengt Janfeldt: Raoul Wallenberg élete; Ryszard Kapuściński: A sahinsah; Müller Rolf: Az erőszak neve: Péter Gábor; Kutrucz Gizella: Válogatott közügyei).

Igyekeztem olyan könyveket választani, amelyek Magyarországon alig vagy kevéssé ismertek. Nem csak tudományos, szakmai szempontból vitathatatlanul értékes és fontos művekről írtam, de volt, amikor a főszereplő személye (Angela Lambert Eva Braunról) és/vagy a szerző (Moldova György Kádárról) történelemhamisítása inspirált vitára.

A német nők szerepéről, kiszolgáltatottságáról, illetve a hatalommal való kapcsolatukról sokkal kevesebbet tudunk, mint Hitlerről, a Harmadik Birodalomról, a nemzetiszocialista rendszerről. (Michael Ruck történész 2000-ben összeállított bibliográfiája szerint addig több mint 37 ezer mű született a nemzetiszocialista rendszerről és vezetőiről. 1995-ben ez a szám még „csak” 25 ezer volt.)  Ezért is izgatott, hogy a korszakot női sorsok tükrében, egy másfajta nézőpontból láttassam.

Az utolsó fejezetben – talán meglepő – a multikat is „előveszem”, mert azok – szerintem – maguk is diktatúrák: hatalmi szerkezetük totalitárius, működésük egyre átláthatatlanabb, ellenőrizhetetlenebb, gazdasági erejük és politikai kapcsolatrendszerük révén pedig rá tudják erőltetni az akaratukat az államokra, azok törvényhozására, részben az Egyesült Államokéra is. (Noam Chomksy írja Titkok, hazugságok, demokrácia című könyvében – Független Média Kiadó, Budapest, 2005, 7. o. –: „Az üzleti szféra szereplői a profit, a hatalom, a piaci részesedés és az állam felett ellenőrzés maximalizálására törekszenek.”)

Az amerikai üzleti és politikai érdekek összefonódása, az elnökök tevékenysége iránti fokozott érdeklődésem az oka, hogy az utolsó fejezetben foglalkozom a második iraki háború előzményeivel, okaival, következményeivel. A testvéri tankok eldübörögtek Ninive felé (is). Már az invázió kezdetén egy napilapban publikált írásomban (Köszönjük, hogy lebombáztak) megkérdőjeleztem a háború értelmét, jogosságát.  A Gonosz ellen indított hadjárat terveiből éppen csak a 24 millió sokat szenvedett ártatlan iraki kisembert felejtették ki. Végeredményben a háború nem hozta meg a békét Iraknak, az USÁ-nak azonban „sikerült” átrendeznie a közel-keleti térséget, s ezzel tulajdonképpen akaratlanul is elősegítette a barbár iszlám állam létrejöttét.

Most – mint amikor egy hosszú éveken át épült hajót útjára bocsátanak a dokkból – elengedem, útjára bocsátom a szövegeket. A „búcsú” perceiben tudatosult bennem, hogy talán minden, amit a könyvben leírtam, egyfajta terápia volt. És talán csak azért született meg ez a könyv, hogy azt három olyan ember (a két házmesternő és Wallenberg) emlékének ajánlhassam, akiket nem ismertem soha, de akiknek sokkal tartozom.

támogatás