A sercli

Írta: Bárdos Pál - Rovat: Kultúra-Művészetek

„Ette a vurstját, vagy hogy mondják, nálunk kutyakajának se lenne jó, és törte a kenyeret. Fehér kenyeret.” Részlet a szerző Frau Földes von Makó című könyvéből, mely a Syllabux kiadónál jelent meg a könyvhétre.

Bárdos Pál

Vállamra vetem a seprőt, mint a puskát a katonák. Masírozok a Druckeráj felé. Aki rám néz, biztos lehet, parancsra igyekszem fontos dolgom felé. Pedig a varrodába megyek, reménykedve, hátha kapok néhány falat ennivalót. A böhöm épület előtt megtorpanok, mint mindig. Félek bemenni. Hatalmas kádakban festék fortyog. Zöld és barna. Rotyog, mint otthon a szilvalekvár. Kusza csőrendszer vezet fölfelé, résein ki–kicsap a gőz. Csattognak a hajtószíjak, némelyik lendszíj mintha bő lenne, lötyög és csettint. Fent félelmetesek az irdatlan hengerek, de még ijesztőbb a fejmagasságban ki–kicsapó forró gőz. A kőpadlón olajfoltok, meg lehet csúszni rajtuk, s akkor beleeshetünk a kifröccsent forró festékfoltokba. Görnyedt ukrán öregasszony szórja szét a fűrészport. Rongyban végződő farúddal összeseperve próbálja tisztán tartani a követ, de szorgoskodása reménytelen. Mire a terem egyik oldalán végez, a másikon kezdheti elölről. Sosem szól szót se, görnyed, robotol, olyan, mint ha púpos lenne. Igyekszem rá se nézni. Nem tanácsos errefelé őgyelegnem, mert valakinek még eszébe jut, és beoszthat a helyére, vagy mellé.  Akkor vége a jó dolgomnak, az épületek közötti ődöngésnek. Jöhetek a forró festék mellé, rémes lehetőség, gondolni se szeretek rá. De be kell mennem az irdatlan üzemépületbe, mert a baloldalon kis ajtó, mögötte a varroda, s ott dolgozik a Singer villanyvarrógépen anyám és nagymama.

Félve körülnézegetek a forró üzemépületben, szemügyre veszem az ukrán öregasszonyt, aki homlokát is takarja a kendővel, szeme se csillog ki belőle, oly görbén tartja magát. Tartásából következtetek csak a korára. Ügyet se vet rám, szórja a fűrészport és tolja, göngyölgeti maga előtt. Aztán lapátra söpri az olajos, festékes masszát és lapáttal fémtartályba önti, amelyet a varroda falára erősítettek. Annak fém teteje csattan valahányszor lecsapódik.

Lesek fölfelé a hengerekre, míg megyek alattuk a fortyogó kádakat kerülgetve. Végre odaérek a varróműhelyhez és megnyugodva lépek be az ajtón. Anyám hátra se néz, megérzi, hogy én jöttem. – Nem vettek észre? Senki se bántott? – kérdezi. Lába a pedálon, nagy könnyebbség, ezt a gépet nem kell lábbal hajtani, mint az otthonit, két kézzel nyomja a tű alá az anyagot, s ismerős mozdulattal harapja el a cérnát. Nagymama az asztalnál áll, papírsablont tesz a cejg vászonra, krétával körülrajzolja, s aztán nyisz, nyisz, ollóval elnyírja a krétavonal nyomán.  – Na, megjöttél, fekete fej? – kérdi, ami butaság, hisz ott vagyok, meg kellett jönnöm. Érzem, valami van a levegőben. – Összevesztetek? – kérdezem. – Behoztad a seprőt. – Mondja anyám élesen. – Szétszórod a koszt, nekünk kell takarítani. Nem jön helyettünk a Maris, ha nem tudnád. – A seprő kell. – Próbálom nyugtatni. – Ha nálam van, nem zavarnak máshová dolgozni. Mi bajotok?

Nagymama újabb tekercs cejget terít az asztalra. A széken már halomban áll a formára vágott vászon. Abból mindből nadrág lesz, a kisebbekből meg zsebek. A zseb roppant fontos, olykor be-bejön egy-egy munkás, és megrendeli, milyen mélyet kér, hányat és hová. Olyankor anyám töpreng, méricskél, addig vacakol, míg a delikvens elő nem vesz egy almát, darab Hitler-szalonnát, vagy más kincset és mindjárt lehetővé válik, a mi korábban oly lehetetlennek látszott. – Mi bajotok – kérdem újra, de anyám leszegett fejjel a gépre hajol, nagymama meg némán nyisz, nyisz és nagyokat sóhajt. – Egy sercli. – mondja végül.

–Nem értem. Miféle sercli?– Itt evett. – mondja anyám a válla fölött. Hol? –A kinti gép peremén. – Kicsoda? – Egy Meister. Ült ott és zabált. – mondja anyám és elharapja a cérnát. – Zsírpapírból. Kenyeret és kolbász félét. De nem kolbász, olyasmi, mint nálunk a bácskai májas, csak vérdarabokkal. – Jól megnézhetted, Bözsikém – mondja nagymama. –Meg hát. A nyálam összefutott, ahogy ült ott és bicskával farigcsálta az ételt. Őgyelegtem körülötte, hát, ha megszán, de ismeritek az osztrákokat, átnézett rajtam. – Pedig azt hittem – mondom, de elharapom a szót. Minek emlegetni, milyen éhes vagyok és tőlük reméltem… de ha a Meister átnézett anyukámon, hát ma bizonyosan nem kerül semmi ennivaló.

– Ne dühöngj, Bözsi – mondja nagymama. Aki fölruházza a mező virágait, élteti az ég madarait… – Hagyd már ezt a szenteskedő dumát – mondja anya élesen. Aztán felém fordul a forgó széken. – Ette a vurstját, vagy hogy mondják, nálunk kutyakajának se lenne jó, és törte a kenyeret. Fehér kenyeret. A végén megmaradt neki a serclije. – Az a legjobb – kottyan közbe nagymama. – Az a jó héj, az a ropogós. – Anyám ránéz, nagymama azonnal a sablon után nyúl. Nem szeretne vitatkozni, anyám rosszkedvét tanácsos elkerülni. – Ott sertepertélt körülöttünk az ukrán vénasszony is, féltem, megszánja, na, amilyen nyomorultul az kinéz, neki adja a maradékot, az a kendős koldus olyan alázatos, kéregetőfajta. De nem. Ült a gép peremén, mellette a sercli, és a fogát piszkálta. Aztán emésztett, ráér, neki senki se parancsol, ő a Meister. Az atyaisten. Úgy tettem, sok dolgom van arrafelé, s arra gondoltam, hogy örültök majd este annak a jókora darab serclinek.– Most is örülnék, gondoltam, de szót se szóltam. – El kell viselni a veszteséget is, Bözsikém – próbálja nyugtatni nagymama. – Ez nem dominó. Mondja anyu élesen. Az életünkről van szó. Ült ott, vájta a fogát, vakarta a tökét. – Na, de Bözsi! – mondja nagymama.

– Tényleg, anyukám – mondom. – Ne bosszankodj. Bejöttem hozzátok. Belopózkodtam a drekkerájba. – Hová? – kérdi nagymama vészt jóslóan. – A drekkerájba. – Nem szeretném megismételni a kifejezést, amit használtál a Drukkeráj helyett – mondja nagymama, leteszi az ollót, és figyelmeztetően int az ujjával. – Nyelvtanilag persze van összefüggés a két szó között. A drukken és az említett szó hasonló folyamatra utal. Magyarul is így mondjuk: nyomi. De ne mondjuk. Az emésztés végterméke nem beszédtéma. Legfeljebb a szódás kocsisok között. Főleg, ha részegek – nyúl az olló után, és még hozzáteszi. – A helyedben most kimosnám a számat.

Bárdos Pál Frau Földes von Makó

– Ne bánjad, anyukám. Mondom. Majd csak kerül valami.

– Nem érted – csap rám anyám. – Fogta a vurst maradékát, meg a serclit, és szemétbe dobta. Abba a vasládába a falon. Külön az ételt, külön az összegyűrt zsírpapírt. – Még szép, hogy nem csomagolta be neked, Bözsikém – veti közbe nagymama. Anyám villámló szemekkel néz rá. – Nem mertem kivenni, míg ott van. Ő meg tetvészkedett tovább a gép peremén. Addig lopta ott a napot, míg odaért az ukrán, tudod, a takarítóasszony. Fogta a lapátot, felnyitotta a láda ajtaját és az olajos, festékes trutymót, amit a padlón összesöpört, rá… Ráöntötte a kenyérre. A fehér kenyérre. A fene bánta azt a kis darab vurstot. De a sercli… negyedkilónyi… az a marha meg rá az összesöpört szemetet.

Nagymama ismét nyírja a cejget, anyám is visszafordul a géphez. Fejenként háromszoros normát vállaltak. Nagyon kell igyekezni. Anyám lába újra a pedálon, felbúg a gép, csak Anyu morog közben. – A sercli – mondja maga elé. – Az a gyönyörű sercli.

támogatás
[popup][/popup]