Bárcsak zokogna!
Anyám túlélte.
Azután a túlélést élte haláláig.
Anyám htb., ez kerül az iskolai naplóba. A munkába állás szóba sem jöhet, még házimunkát is csak az apám segítségével tud végezni. Már Auschwitzból betegen hozza Pestre a vöröskeresztes vonat, onnan kerül a zsidó kórházba. A kétoldali vesemedence-gyulladás egész életét végig kíséri. Hazakerül, de hazát és Istent már soha nem talál. A túlélés megkezdődik. Nehezen én is megszületek. Fényképek készülnek kettőnkről, azokon boldognak látom. Amikor jól van, engem kényeztet, a legszebb ruhákat varratja nekem. Az év végi bizonyítványt a Rózsika cukrászdában ünnepeljük ketten. A rigójancsi íze a számban. Büszke és mosolyog. Később újra beteg. Kórházba kerül. Októbertől áprilisig nem megy ki a házból. Tízéves lehetek, amikor éjjel egyedül szaladok a mentőállomásra. Félek a sötét utcán, de anyu nagyon rosszul van, Apámnak vele kell maradnia. Anyut műteni kell, sokáig járunk be hozzá a kórházba. Nagyszüleim nincsenek, apámmal főzünk. Néha besegít a szomszéd néni, akit mamikának hívunk. Anyut később Budapesten műtik, nagyon hiányzik. Negyvenéves, és az egyik veséjének már csak az egyharmada van meg. A másik is beteg, de az még tíz évet kibír egy következő műtétig. Nem a beteg veséje okozza majd a halálát nem sokkal azután, hogy betölti a hatvanadik évét.
1956. Készülünk Izraelbe, mert újra félnek. A lakás tele van ládákkal, a cionista apám elemében, selyemkendőfestést tanul. Mert valamiből Erecben, ahogy ők mondják, el kell tartani a családot. Januárban van hivatalos kivándorló útlevelünk. Lassan csomagolnunk kell. És akkor anyám megint kórházba kerül. Az álmuknak örökre vége.
Auschwitz vagy a láger. Ez a két szó beleégett. Kizokogja magából apránként és haláláig nem ér a végére. A krumplihéj, amit odadobott neki egy konyhában dolgozó társa. Egy napig akkor megint tovább élt. Ezt meséli el, amikor krumplit pucolunk ketten.
Anyám operettet néz, Sárosi Kati a kedvenc énekese, amikor megvan az első televíziónk, mindenevő. A jégkorongot és a focit is élvezi, a táncdalfesztiválon megvannak a kedvencei, drukkol. A társasházban ahol lakunk, szeretnek az asszonyok lejönni hozzá beszélgetni. Anyám társasági ember. Apám minden munkahelyi problémáját elmondja neki, ő erősíti a vezető beosztású, de önbizalomhiányos apámat. Ő dönt el minden fontos dolgot, de okos, mert úgy csinálja, mintha a férfi, az apám döntene. Nekem azt mondják, közös döntés, de én tudom, hogy anyám döntött.
Anyám szeret élni.
Szép helyen autózunk a ritka kimozdulások egyikén. Apu inkább ultizott volna, de anyu boldog. Ez gyönyörű, mondja, és mosolyog. Ilyen volt a táj, amikor kinéztem a vagonból. Vezetek tovább, tudom, ez a nullapont. Mindennek a kezdete.
Kik vannak ezen a fényképen? Elkezdi, már sír, alig értem. A nővérem, akit nagyon szerettem. A férfi a vőlegénye, ő apád testvére volt. Már tudom mi történt velük. A voltban van az anyám egész élete. Később elmondja. Az egyik hajnali fagyos appelen észrevették a terhes nőt. Azonnal kiemelték a sorból.
Amíg velük élek, a szobámból sokszor hallom, hogy éjszaka hangosan felzokog. Apám próbálja ilyenkor megnyugtatni, amíg visszaalszik. Reggel nem emlékszik semmire. Így telnek az évek. A jegyespár fényképe a könyvespolcon van. Anyám és apám halála óta az én polcomon. Anyám már félrebeszél a halála előtt néhány nappal. Azt mondja, itt volt a nővérem. Vele van az utolsó óráiban. Vele volt mindig. Nekem már nem válaszol. Ülök az ágyánál, beszélek hozzá. Látom, hogy néhány csepp könny lassan csordogál a szeméből. Bárcsak ömlenének a könnyei, mint annyiszor! Bárcsak hangosan zokogna! Néhány óra múlva nélküle maradok örökre.
