Azt járom körbe, mit jelent az idegenség…

Hogy jelent meg zsidó téma, karakter, vagy karakterek a művében? Miért tartotta fontosnak a témát, vagy, hogy zsidó karaktert szerepeltessen? Milyen szerepet töltenek be könyveiben e karakterek, ha a téma nem közvetlenül érinti a zsidóságot, mi a dramaturgiai jelentősége figurájuknak, illetve zsidóságuknak a művekben? Miben látja e figurák sajátosságait, és hogyan próbálta érzékeltetni? – kérdeztünk írókat.

A Majdnem Auschwitz című második regényem a Litera Duna-legendárium pályázatára készült, az Edit- és Jakob Zinger szerelméről szóló történet kibontása. A legendában a Duna-parti cipőket, Auschwitzot akartam megírni, illetve a Szabadkikötő vadkacsáit. Végül azzal szembesültem, hogy a koncentrációs tábor rettenete az ember és ember közti végtelen űrnek lett a szimbolikus tere és metaforikus nyelve, amikor férfi és nő képtelenek találkozni, figyelni egymásra, mert az őket felőrlő múlt és fájdalom lehetetlenné teszi a jelenlétet. A folytonos önmagukra kérdezés és a múltra való reflektálás során elcsúsznak az érintések, vagyis mindketten rádöbbennek, hogy az, akivé váltak, akik lettek a megtapasztalt események okán, maga a félelem, más emberré tette őket.

A férfi- és a női elbeszélők hangjai össze-össze csúsznak, az egész egy belső monológként is felfogható. A félelem két arcban tükröződik, mert mindketten képtelenek a külvilág által elfogadott teljes életet élni, annyira rabjai saját félelmeiknek. Edit a férfi elvesztésétől retteg, Jákob egy megfoghatatlan női alaktól, akit Vörösruhásnak nevez. A félelem tárgya nem fontos, csak az, hogy ők képesek-e saját magukat legyőzni, szembemenni mindezzel a súllyal.

A nő egyfolytában a férfihez beszél, mintha a megszólítással megteremthetné a bizalmat, és elcsitíthatná magában a bizonytalanságokat. A férfi lép ki a kapcsolatból, ő az, aki Auschwitzból hazatérve egy világon kívüli térben talál békére. A világítótorony, ahol őrként él, egy másik kapcsolatnak is az önmagába záródó helyszíne, labirintusa lesz, Goran és Lulu szerelme tükröződik a második történetben.

Számomra a zsidóság a kirekesztettséget jelenti. Egy világot, teret és időt, ahova folyton vágyakozom, a részese szeretnék lenni, de az nem fogad be. Egy pontig igen, aztán kilök, ellök. Én nem vagyok zsidó. És megtapasztaltam, hogy zárt ez a világ, amint kiderül, hogy nincsenek papírjaim, onnantól kívül tágasabb. Úgy nőttem fel, hogy a Hegedűs a háztetőnt és a Yentlt számtalanszor láttam, rajongtam a titokzatos világért, amit mindez sejtetett, miközben a nagyapámat a családi legenda szerint a zsidók verték meg, és így került munkatáborba, dédnagyapám pedig a zsidók ellen fogott össze kereskedőként. Mintha vezekelni akartam volna, fene tudja, honnan a kötődés. De arra például rájöttem, másokért nem kérhetek bocsánatot, nem is kell. És otthonos lehet belül is, ha megengedem magamnak, és nem kopogtatok olyan ajtókon, ami mögött nem várnak, ahol nincs helyem.

A múltkor azt mondta a szerkesztőm, ezt kellett volna megírni. Az elutasítást és a vele párhuzamosan működő vágyakozást az elfogadásra. A nagyapámat, ahogy megverik. De ennyi évvel a Majdnem Auschwitz után most azt mondom, a személyesség nem így fontos. Sokkal inkább az a mélyfájdalom, ami ugyanúgy benne van a szereplőimben, mint a nagyapámban, illetve a nagyapámmal egy városban élő zsidókban is volt. A megértést tanultam ebből a könyvből. Hogy nem lehet csak úgy ítélkezni, a világ sokkal árnyaltabb, és persze, sokkal egyszerűbb is, mint én azt gondolom, ahogy írok. Írás közben ezek az alakok összeérnek, és egy olyan erőteret alkotnak, ahol mindenki megtalálja végre a helyét. Továbbgondolva a zsidóság most már a bentet jelenti, a hazatalálást. Érdekes ez. El kellett taszítódnom ahhoz, hogy elindulhassak magamba, hazafelé.

A hiányzó testben újra a Zinger családról mesélek, azonban ott a krakkói família és az elhurcoltatás elevenedik meg, a záróképben Izaak Zinger lányát, Hannah-t látjuk, amint a vagonban eszét veszti meggyalázása után, apja pedig, aki gyáva volt kiállni lányáért, élete végéig ezzel a bűnnel kell, hogy együtt éljen.

A traumatikus sors – bár a zsidósághoz kötődik ezekben a regényekben – mégis mindannyiunké, éppen azt járom körbe, hogy mit jelent a zsidóság, az idegenség, mit jelent kívül lenni, mit jelent a bűn bármely terében élni. Abban a térben, amelyben emberek vannak, zsidók és nem zsidók, és talán itt is van egy fontos részlet, a közösség, az emberi oldal, amely túlmutat a fájdalmon, amely mindenkié. Ha ez a belátás megtörténik, akkor nem kell kisajátítani a traumákat, akkor el lehet kezdeni beszélgetni, figyelni egymásra, amikor már tudjuk, hogy ki ül le kivel, nem fulladunk bele a saját belső poklainkba, hanem képesek vagyunk elfogadni és szeretni egymást. A trilógia harmadik részében ezt az optimista véget keresem most, – nem könnyű! Nem könnyű mindezek után és ellenére újra hinni az emberben, de azt már tudom, hogy nem lehet mást tennem. Ennyi szörnyűség megírása után törekszem arra, hogy megtaláljam a másik oldalt, a másik embert magamban is. Ezt megerősítik a tanári tapasztalataim is. Minden reggel hinnem kell a gyerekekben. És ebben nincs semmi pátosz, csak erős reménytelenség és aggodalom.

Ehhez nélkülözhetetlen az önirónia és a derű, s önmagam kevésbé komolyan vétele. Nem kell belehalni semmibe, mondta a minap a barátom, és igaza van, csak az egómnak igazán hízelgett az önsajnálat. Ehhez mondjuk el kellett telni 31 évnek is. De talán annyi változott, hogy az önmagam előtt való hitelesség miatt már nem járható ez az út. Csöndesebben, nagyobb alázattal és hittel. A hiányzó test ezt mutatta meg. Hátrébb kell lépni a képtől, hogy egyben lássam (magam). Hátrébb, vagyis befelé. És akkor azok az ajtók is maguktól nyílnak. Vagy valahol feljebb ablakok.