„Azt, hogy elfelejtették a regényt, elsősorban magának köszönheti”

Elhunyt Bojtár Endre irodalomtörténész, a Baltikum irodalmának szakértője (1940-2018).  Élete utolsó szakaszában nagyon készült rá, hogy Zsolt Bélát, a két világháború közötti magyar irodalom és magyar zsidó irodalom 1949-ben elhunyt izgalmas alakját, legendás politikai újságíróját, szerkesztőjét méltó helyére emeli a magyar irodalmi köztudatban. Erre már nem kerülhetett sor életében, de reméljük, álma egyszer valóra válik. Erről készült interjúnkkal búcsúzunk Bojtár Endrétől. (2018. február 12. A szerk.)

Bojtár Endre irodalomtörténésszel beszélget Várnai Pál

József Attila és Széchenyi díjas irodalomtörténész, az  irodalomtudományok doktora, szerkesztő, kritikus, szerkesztő. 2010-ig az MTA Irodalomtudományi Intézetének általa alapított Közép- és Kelet-európai osztályának vezetője. A nemrég megszűnt 2000 című folyóirat szerkesztője volt. József Attila-és Széchenyi-díjas irodalomtörténész, történész és műfordító. A balti kultúrák (lett, litván) kutatásának, az ún. baltisztikának a megalapítója hazánkban.

Zsolt Béla íróról, újságíróról beszélgettünk, akit Ön méltó helyére szeretne tenni a magyar irodalomban. Miért pont őt? Nem ő az egyedüli érdemes író, akit nem olvasnak…

Ahogy olvasom és újraolvasom Zsolt Béla műveit, egyre szilárdabb meggyőződésem, hogy a magyar irodalomban nincs még egy olyan író, akinek a valós értéke és az ismertsége, pontosabban ismeretlensége között olyan nagy távolság lenne. Ennek a felderítése, megszüntetése néhány év óta életfeladatommá lett. Korábban én sem nagyon ismertem őt. Tudtam persze, hogy volt ilyen író, majd felfigyeltem arra, hogy az 1994-ben megjelent Új Magyar Irodalmi Lexikonból egyszerűen kifelejtették a nevét. Valószínű, hogy csak véletlenül, de számomra ez a hanyagság szimbolikus jelentést kapott. Akkor kezdtem el olvasgatni Zsolt Bélát és akkor döbbentem rá, hogy milyen jó író volt, akinek van egy világirodalmi mércével is mérhető remekműve, a Kilenc koffer. Még inkább meglepett, s ezt a mai napig is kevesen tudják, hogy Zsoltban, aki a Haladás című hetilapjában hétről-hétre írta cikkeit, az 1945 utáni liberális újságírás talán legjobbját tisztelhetjük.

 Valóban, asztalán most is ott látom a Haladás bekötött vaskos köteteit. Kellér Andor ugyanolyan nagy véleménnyel volt Zsoltról, mint Ön. Szerinte Zsolt „az újságíró mesterség egyik legnagyobb művésze” volt. Másvalaki azt írta róla, hogy „a politika nagy erotikusa”.

Én elsősorban a háború utáni működéséről beszélek. A Haladás a Magyar Polgári Radikális Párt  1945 és 1949 között megjelent  hetilapja volt, amelyet Zsolt 1945 októberétől haláláig, 1949 februárjáig főszerkesztett. Ő maga is radikális liberális nézeteket vallott. Mint újságíró Ady tanítványa volt, s mellette, Nagyváradon tette meg az első lépéseket. Már 1921-ben ő írta a Világ című haladó újság vezércikkeit. 1929-ben ő lett az akkor induló A Toll főszerkesztője.(Az 1939-ig megjelent A Toll-t ma elsősorban Kosztolányi hírhedt Ady-ellenes pamfletjéről ismerik.) Zsolt végig a lap spiritus rectora maradt. József Attila sok verse,  publicisztikai írása ott jelent meg. A Toll volt a Szép Szó elődje és bölcsője, ott nevelkedtek a Szép Szó későbbi munkatársai. Míg a Szép Szóról ma is beszélnek, vitatkoznak, A Toll elfelejtődött. Egyik célom az, hogy feltárjuk a magyar újságírás eme radikális liberális vonulatát, amely Kiss József  A hét című lapjával, majd Adyval kezdődött és Zsolt Bélával, (illetve talán a Magyar Naranccsal folytatódott).

A Haladás egyik számában olvastam Zsolt Béla keserű szavait arról, hogy míg ő írásaival, baloldali kiállásával rengeteget tett a szegényekért, a munkásokért, Révai Józsefnek mégis fontosabbak a népi írók. Ami hatalmi szempontból érthető, hiszen a Radikális Párt olyan súlyú lehetett, mint ma egy kisebb ellenzéki párt. Hasonló csalódásnak adott hangot regényében, a Kilenc kofferben is, ahol olyan paraszti származású csendőrök és katonák kegyetlenkednek vele, veszik semmibe őt, akiknek jobb sorsáért egész életében küzdött. Evvel függ össze Zsolt Béla hazaszeretetének a kérdése.
Már a huszadik század elején elhangzottak olyan kijelentések, hogy egy zsidó, például Szép Ernő, ne írjon magyar tájakról. Hasonlóan vélekedett a múlt századfordulón divatos orosz költő, Zinaida Hippius is, aki azzal érvelt, hogy egy zsidó író nem tud kötődni az orosz földhöz. Egy zsidó író, költő írjon olyan dolgokról, amelyekhez ért. Ezért is részesültek olyan meleg fogadtatásban Németh László vagy Móricz Zsigmond részéről Pap Károly zsidó tárgyú írásai.

Néhai Benedek Pál barátom, az Izraelbe kivándorolt újságíró és az ottani Új Kelet szerkesztője, aki nagyon nagyra tartotta az írót, említi, hogy Zsoltot a zsidók sem szerették igazán, mert túl magyarnak tartották, míg a magyarok túl zsidónak. Valójában Zsolt az asszimilált zsidó mintapéldánya volt: soha nem tagadta meg zsidóságát, de ugyanakkor szinte szerelmes szavakkal vall Magyarországról: „ez a haza nekem többet jelent, mint a legtöbb embernek”. Pedig hazája nem éppen kesztyűs kézzel bánt vele: 1942-ben hurcolták először Ukrajnába munkaszolgálatra. Leleményes és erőszakos felesége elérte a hadügyminiszternél, hogy onnan haza menekítsék, s hogy itthon megúszhassa négy hónapi fogházzal. Azzal a szándékkal, hogy kivándorolnak, Párizsba utaztak, de mivel a feladott kilenc koffer nem érkezett meg hiánytalanul, de azért is, mert Zsolt Ágnes úgy érezte, hogy szülei és az általa eléggé elhanyagolt lánya mellett van a helye, visszatértek Nagyváradra, ahol 1944 telén a nagyváradi gettóba kerültek. Öt hét után, tisztességes emberek és barátok segítségével sikerült megszökniük, s a Kasztner-vonattal Bergen Belsenbe, majd Svájcba vitték őket. Pár évvel később a nagyon párthűnek mondott Zsolt Ágnes újságírónő depresszióba zuhant és öngyilkos lett, melynek oka alighanem bűntudata lehetett lánya tragikus halála miatt.

Hadd idézzem Lukács György, a marxista filozófus és kritikus egy megjegyzését Zsolt Béláról: „ha zsidóról van szó, Zsolt Béla elveszti – különben értékes – kritikai éleslátását”. Holott regényeiben Zsolt éles pengéje senkit nem kímél, akár zsidó, akár nem.

Lukács elvtárs irodalmi véleményét mindig egy csipetnyi sóval kell fogadnunk. Őt elsősorban mindig az befolyásolta, hogy milyen a politikai helyzet és ő hol helyezkedett el abban. Lukács publicisztikáját azért nem szeretem olvasni, mert minden mondatához egy forgalmi rendőrt kellene állítani.

Többen említik, hogy Zsolt Béla, ahogyan Nagy Lajos vagy Karinthy is, idejük javát a kávéházban töltötték és ott írták műveiket.

De csak a háború előtt. Igaz, később is voltak még kávéházak, de akkorra Zsolt már nagy beteg volt, főként kórházban tartózkodott: Davosban, Budapesten pedig a Korányi szanatóriumban. A munkaszolgálat meg a gettó nem volt éppen egészségjavító intézmény. Súlyos tüdőbetegként jött vissza, s ebbe is halt bele. Betegsége ellenére azonban fantasztikusan sokat dolgozott. A Haladás majd minden számába ő írta a vezércikket, összesen mintegy 140-et. Sajnos ezekből csak 15 jelent meg egy későbbi válogatásban.

Legtöbb regényében jelen van a keresztény-zsidó együttélés, az asszimiláció nehézségei, kudarca, a kispolgár zsidó parvenüsége és a keresztény fensőbbséges gőg. Komlós Aladár 1934-es tanulmányában, amely A Tollban jelent meg, azt írja, hogy Zsolt Béla általában „utálkozik”, „nem érez hitelesnek egy portrét, míg nem mondhat rosszat a hősről”. Ugyanakkor Komlós szereti „Zsolt elszánt igazságérzetét, szókimondását”. Máshol viszont hiányolja a regények mélységét s kifejti, hogy jórészt csak az asszimilált kispolgárságot ostorozza.

De miből is áll Zsolt életműve? Pályáját, mint költő kezdte. Eltanulta a Nyugat formakultúráját, de mégis másodrendű, epigon költő maradt. 1929-ben nagyjából felhagyott a versírással, regényeket és színdarabokat írt. Az utóbbiakat nem ismerem. Viszont olvastam  a két világháború között írt 13 regényét, amelyek jók, de nem több mint jók. Ez se semmi, hiszen bármily furcsa, jó regény egészen a legutóbbi időkig kevés van a magyar irodalomban. Regényeiről az imént idézte Komlós Aladárt, s amit ő 1934-ben mondott, az nagyjából érvényes. Ámbár egy kicsit talán ezeknek a regényeknek az értéke is megemelkedett. Érdekes lenne összehasonlitani őket Móricz Zsigmondnak azokkal a ma kevésé ismert kisregényeivel ( Házasságtörés, Az ágytakaró, A fecskék fészket raknak, ), amelyekben Móricz ugyanazt a kispolgári világot ábrázolja, mint Zsolt, csak keresztény szemszögből.

Miben látja a Kilenc koffer egyediségét?

Zsoltnak borzasztó pechje volt. Azt, hogy elfelejtették a regényt, elsősorban magának köszönheti. A regény a Haladásban jelent meg, folytatásokban, 1946-tól 1947-ig. Azzal maradt abba, hogy „folytatása következik”, ám egészen a haláláig, 1949 februárjáig semmilyen folytatás nem jelent meg. Így nem jelenhetett meg róla semmilyen kritika, írás, mert a szerző még élt, s a kritika várta a beígért folytatást, amely nem jött. S az író halála, 1949 után ugyan milyen kritika jelenhetett volna meg egy olyan regényről, amelyben két fő színtér van: Ukrajna 1942-ben, ahol főleg a magyar csendőrök ölik a magyar zsidókat, valamint Nagyvárad, ahol magyar csendőrök fosztogatják, kínozzák és vagonírozzák be a magyar zsidókat. Beszélni, írni abban az időben fasizmusról és antifasizmusról lehetett, de arról, hogy az áldozatok főként zsidók voltak, hallgatni kellett. Így igazi recepcióról nem beszélhetünk. Később meg, sok éven át maga a szó, hogy zsidó, sem hangozhatott el nyilvánosan.

Érthetetlen, hogy akkor sem igen említették ezt a nagyszerű regényt, amikor a hetvenes évektől sorra jelentek meg regények, visszaemlékezések ’44-ről.

Ennek több oka volt, amiket szeretnék feltárni: szeretnék egy könyvet írni Zsolt Béláról, a ’45 utáni politikai publicisztikájáról és a Kilenc kofferről, amelynek az alapos elemzése még várat magára.

Ön megírta édesapja elhurcolásának és elpusztításának a történetét, de vitába szállt Romsics Ignác történetszemléletének egy, a zsidóságot érintő aspektusával is.

Nem tudom, nem szeretem ezt elemezni. Van egy írásom 1968-ból, amelynek címe Porig sujtásban, a zsidó identitásról szól, de csak 1989-ben jelent meg, a 2000 első számában. Majd nemrég a Remény egyik száma is közölte, mivel annyira időszerűnek ítélték.

Miről szól ez az írás?

Arról, hogy mitől magyar az ember. Petőfivel kezdődik: „Magyar vagyok, magyarnak születtem.” Arról szól, hogy imádom gyalázatában is a nemzetemet. Ennyi elég? Én félig zsidónak születtem, de a másik felem micsoda? Ahány nyelv, annyi ember. Megtanultam szlovákul. Azért vagyok annyira magyar, mert sokra sikeredett bennem a szlovák.

Hogy érti ezt?

Ez egy humoros írás, egy oldal az egész. 1968-ban nálunk az, hogy zsidó, nem volt téma. De ott volt valahol a tudatomban, s abban az eufóriában – 1968 áprilisát és augusztusát Prágában töltöttem – éreztem magam a legjobban egész életemben. A csehek is, én is azt gondoltam, hogy meg lehet valósítani a szocializmust erőszak nélkül.

Zsidó identitásunk általában krízishelyzetekben szokott jelentkezni. Nekem 1956 októberében jutott eszembe a származásom.

Nekem meg Prágában, pedig akkor ott nem volt zsidózás.
Vajon a „zsidókérdés” vitt el Zsolt Bélához? Lehetséges, talán, de ezt nem tudhatom, ahogyan azt sem, hogy miért írtam meg 1968-ban azt az egy oldalt. Mindenesetre most már tudatosan vallom, hogy ”zsidó” vagyok. Mindenki maga dönti el, hogy micsoda. Lehet szőnyeg alá söpörni, de nem megy, mert megint előkaparták.
Azon is gondolkoztam, hogy a világirodalomban melyik író írja le hitelesen a holokausztot.

Primo Levi, Tadeusz Borowski, Kertész Imre, Améry…

Levi a Kilenc kofferrel egy időben írta nagy regényét (Ember ez?) amelyet gyorsan lefordítottak angolra és felkapta a világhír. Jó könyv, szeretem, de nem is fogható a Kilenc kofferhez. Borowski sem.
Zsolt leírja a teljes magyar holokausztot, a regényből csak Auschwitz hiányzik. Ha 1947-ben a világ tudomást szerzett volna arról, hogy van egy ilyen regény, amely leírja a kelet európai zsidóság által átélt borzalmakat…

Akkor mi lett volna? Levi, Kertész és a fent említett más szerzők mondanivalója, üzenete univerzálisabb, míg Zsolt rendkívül jól és okosan megírt regényéből elsősorban arról értesülhet az olvasó, hogy milyen szörnyűségek történtek a második világháborúban ezen a tájon a zsidókkal. Ebben a műfajban a Kilenc koffer valóban a legjobb magyar regény, még talán a Sorstalanság mellé is állítanám. Azzal viszont nem tudok egyetérteni, hogy kevés jó regény van a magyar irodalomban. Inkább azt mondanám, hogy kevés az univerzális érvényű magyar regény, bár… az utóbbi években ez, szerencsére, megváltozott. Maradjunk annyiban, hogy a Kilenc koffer egy izgalmas, remekül megírt mű, amely feltétlenül „megér egy misét”, s aki ezt a regényt elolvassa, sokat megtudhat az újkori magyar történelemről, s reménykedjünk, talán még nézeteit is revideálhatja.

Az interjúalany, az interjúvoló és a szerkesztő közötti információáramlás problémái miatt a fenti interjú a Szombat 2016 decemberi számában nem végleges formájában jelent meg. A nyilatkozó az itt közölt változatot tekinti autentikusnak.