Az Ungvári – Tanár és tudós

Amikor néhány évvel ezelőtt Ungvári Tamás professzort díszdoktorrá avatta az Országos Rabbiképző – Zsidó Egyetem, az ünnepség megtiszteltetés volt az egyetem számára.

Azóta három év telt el, és ilyenkor az érdemdús tudósok lazítani szoktak a tempón, élvezik munkájuk elismerését. Ungvárira a megtorpanás sosem volt jellemző, ahelyett hogy visszavett volna a lendületéből, még nagyobb sebességre kapcsolt, és tovább írta tudományos műveit, tovább ontotta tanulmányait, tartotta élvezetes előadásait. Legfeljebb ritkábban járt teniszezni, megfontoltabban lépkedett az egyetem lépcsőin, de egyetemi előadásait ugyanazzal a lendülettel, hallgatóit lenyűgöző tudással, helyenként iróniával, némi szarkazmussal vegyítve tartja meg.

Ungvári Tamás a múlt század gyermeke, 1930-ban született, azokban a vészterhes időkben, amikor nem sok perspektíva nyílt a magafajta asszimilálódott fiatal értelmiségi zsidó számára, aki kora ifjúságától a könyvek, a művészetek és a nyelvek bűvöletében élt. Azt a kort csak úgy lehetett túlélni, ha az ember szerződést kötött a szerencsével. A háború végén vált felnőtté, és attól a pillanattól kezdve, hogy életben maradt, nem várt többé a szerencsés véletlenekre, hanem kezébe vette sorsa irányítását.

Sokoldalú kulturális érdeklődése és ambíciója kezdettől a bölcsészet irányába terelte pályáját. A kezdetektől fogva keményen megdolgozott a sikerért, kritikákat, glosszákat, publicisztikákat írt napilapokba, tudományos folyóiratokba, képes magazinokba, fordított regényeket, drámákat angolból, németből és más nyelvekből, a ’60-as években az elsők között írt könyvet a Beatles-jelenségről (Beatles-biblia). Irigylésre méltóan sokoldalú ember, akit a mai napig minden érdekel, a nyelvek, az irodalom, a fordítás, a kritikaírás, a politika, és minden, ami újdonság: memóriája bámulatos.

Amikor megjelent a színen az informatikai kultúra, azonnal megismerkedett a számítógép minden korábbi kommunikációs formát megváltoztató, a szellemi munkát is segítő találmányával – legutóbbi könyve, a Zuckerberg-galaxis a Facebook-jelenségről szól. Évtizedeken át tanított Cambridge-ben, Californiában, Los Angelesben és sok más egyetemen. Időnként hazalátogatott, végül végleg itthon maradt. Változatlanul kimeríthetetlen energiával írja könyveit, nem ragad bele a múltba, naprakészen ismeri az irodalmi, zenei, művészeti világ kiemelkedő műveit. Művei valódi egyszemélyes enciklopédia sorozatává nőttek és váltak a tudás tárházává: csak néhány kiemelkedő könyvet megemlítve, a fontosabbak közül: A tragikumról. Az ókoriaktól a modernekig – A feledés enciklopédiája – Az emlékezés enciklopédiája – Az életem enciklopédiája – A halhatatlanság enciklopédiája – A szépség születése: a modern művészetelmélet kezdetei – Csalódások kora: a „zsidókérdés” magyarországi története – A Bűnbeesés után – Európa szellemi élete a két világháború között – Kaland és gondviselés: a regény születésének eszmetörténeti háttere – A regény és az idő – A felperzselt ország – Sorsfordító évek emlékiratai.

A Noran Libro Kiadó Az Ungvári – Tanár és tudós című kötetében, melyből az alábbiakban részleteket közlünk Heller Ágnes, Hernádi Miklós, és Lichtmann Tamás írásaiból, Ungvári Tamás professzort barátai, kortársai, tanítványai köszöntik a neki és róla írt tudományos műveikkel, esszékkel, emlékezésekkel. Valamennyien kívánunk neki még hosszan tartó alkotó éveket!

 

Heller Ágnes: Az én Kossuth terem

Két évvel idősebb vagyok Ungvári Tamásnál, s felteszem, hogy emlékeink is sokban hasonlóak. A gyerekkori és ifjúkori emlékek elsősorban. Mindketten sokat beszéltünk s fogunk még beszélni, amíg élünk, az 1944-es évről, a holokauszt már egyre kisebb számú budapesti túlélőinek traumáiról. Ungvári ennél többet is tesz: a meggyilkolt és túlélő magyar/zsidó írók naplóit, visszaemlékezéseit adja közre, s ezzel is életben tartja emlékezetüket. Akkor nem találkoztunk, csak később, egyetemi kisdiák korunkban, az első Lukács-szemináriumokon, ahol, ha jól emlékszem, egy regényelemzést adott elő. Lehet, hogy azokat az emlékeket is osztja velem, melyekről most röviden írni fogok, de mivel erről sosem beszéltünk, nem tudhatom. Az emlékek helyekhez fűződnek. Most kiválasztok egy helyet, s felelevenítem, tudatom mélyéből felszínre hozom azokat az emlékeket, melyekben ez a bizonyos hely fontos szerepet játszott.

A hely: a Kossuth tér. […] Elemista koromban a Kossuth tér volt az én hatalmas játszóterem.

Mi, a Szemere utcai elemi kisiskolásai tanítás után ide járunk ugrálni, levegőzni. Ez volt a mi szabadságunk tere. Lehetett itt magányos játékot is játszani, erre való volt az ugrókötél vagy az ugróiskola, de mi kedveltük a társas szórakozást. S ezek közül is a legvonzóbbat, amit úgy hívtunk, hogy „négysarkos”. A játék a Kossuth-szobor körül folyt. Nem is Kossuth-szobor volt az, hanem a szabadságharcban vereséget szenvedett szabad magyar kormány szobra. Egy szomorú szobor, lehajtott fejű hatalmas márványemberek, szilárd talpazaton állva. Én legalábbis így emlékszem. A szobornak négy sarka volt. Azt játszottuk, hogy körülfutjuk a szobrot, s akit két sarok között futni látunk, az kap egy rossz pontot, aki pedig már megfogott egy sarkot, az biztonságban van.

Nem tudtuk, bár sejtettük akkor, hogy nemsokára nem a szobor körül fogunk futni, s boldogak leszünk, ha megérinthetünk egy biztonságot jelentő „sarkot”. Akkoriban állították fel a téren Rákóczi szobrát. Sokat mulattunk azon, hogy a szobor csak a farkára támaszkodva tud a két lábán megállni, de áhítattal olvastuk a szobor feliratát. Miután apám lefordította a latin szöveget, azonnal megtanultam. Megtudtam, hogy újra felfakadtak a magyar nemzet sebei. De akkor még nem tudtam, hogy többnyire már be sem hegednek. Maga a Parlament épülete a maga fenséges látványával játékaink díszlete, háttere volt. Odabent sötét dolgok folytak, de ezt nem hoztam kapcsolatba sem az épület látványával, sem a térrel. Az ott „bent” egy idegen világhoz tartozott.

 

Hernádi Miklós: Ungvári Tamás évtizedei

Én már 15 évesen értesültem a nálam bő évtizeddel idősebb Ungvári Tamás létezéséről. Szigligetre cibált apám és anyám, és ott teljes fényében láttam tündökölni Ungvárit, amint több ifjú hölgynek is tette a szépet az Alkotóházhoz közel eső stégen és az Alkotóházhoz vezető úton. Esti kalandjairól mit sem tudtam, hisz én a Háború és béke lapjaival vigasztalódtam estelente. (A véletlen folytán a mű fordítója, Makai Imre is nyaralótársunk volt azon a nyáron.) A színházak tájékára egyetemen és utána nagyon ritkán jutottam el, pedig Ungvárit bizonyára ott leltem volna.

Annyi lehettem, mint ő volt azon a szigligeti nyáron, amikor angoltanára lettem Irénnek, addigra már elhagyott első nejének. Ő Duna-parti (budai, nem pesti) lakásának erkélyére ki sem lépett; mintha látni sem akarta volna elvált férjének vadászterületét. Hallottam Tamásról ezt-azt később is, hiszen akkor még szűk volt az idegen nyelvi tagozat a kultúrában. Például lengyelországi sítúrámon hallottam az ő hősies autós hazajöveteléről törött lábbal, egyetlen, vizeletnek való üveggel combjai között. Azt is rebesgették, hogy Tamás a legnépszerűbb brit vagy amerikai színművek fordítójaként mesés vagyonra tett szert, amíg vélhető ellenségei ki nem eszközölték a vonatkozó rendelet módosítását. Én a Valóság, majd az Élet és Irodalom munkatársaként ennek az üzletnek mégoly halvány visszfényében sem részesültem, viszont tiszta lelkiismeretemet folytonosan kitehettem holmi Nyugatról származó ideológiáknak.

Az igazi választóvizet kettőnk közt aspirantúrám, majd a szociológiához való közeledésem jelentette. Ő továbbra is holmi irodalmi-színházi művek viadoraként tündökölt, megspékelve ezt az akkor izmosodó televízióban való irodalomtörténész-jelentkezésekkel. Irodalomtörténeti működésének vaskos tanújele volt esszégyűjteménye a magyar irodalom nagy alkotóiról. Én erről, s ennek is Babitsra kihegyezett darabjáról lesújtó kritikát közöltem az ÉS-ben. Hogy igazságom volt-e, vagy sem, ma már mindegy, de az ÉS-beli dolgozat a kettőnk viszonyában több évtizedes zavart keltett.

Tamás valamikor a kilencvenes évek elején egyszer csak Észak-Amerikába ment tanítani, csupán nyaranta tért haza. Az SZDSZ támogatói közt találtuk magunkat mind a ketten. Hogy is lehetett volna másként? (Ő persze a Hitközségnél is betöltött valamilyen posztot.) Új családjáról, fogorvos feleségéről, két gyermekéről nem sokat tudtam. Ki-ki a maga területén dolgozgatott csendesen, mígnem újra összesimított bennünket a sors fésűje.

A 2010-es évben lehetett, hogy Tamás megtisztelt új, dedikált kötetével, mely „magánéleti” jellegű volt: a zsidóüldözéssel, családi ügyekkel, köztük Elbert János halálával foglalkozott a kötet energikusan, megalkuvás nélkül, tágra nyílt stílusban. Én – nemcsak a közös politikai szimpátiák okán – egyszeriben elfelejtettem „haragudni”, és komoly szimpátiával kerestem ezután a társaságát. Ami állandónak, még gyakorinak sem volt mondható, de azért közös szerepléseink elég visszatérőek voltak (így például meghívott tévéműsorába), hogy közösségi élményekről, közös ügyekről lehessen ismét beszélni. Nos, ezek a közös ügyek további köteteiben egyre világosabbak lettek. Így például a harmincas évek európai baloldaláról (benne a moszkvai fenyegetéssel) úgy írt Tamás, mint senki más Magyarországon.

Mai mindenütt-jelenléte egészen más, mint volt a hatvanas-hetvenes években. Ma már mint szólítandó tanú van jelen szinte minden politikai–irodalompolitikai ügyben. Szimpátiáink nagyrészt átirányultak (gondoljunk csak az SZDSZ-re!), viszont megmaradt, és talán még évtizedekig lélegezni fog az az egyszerű tény, hogy láttunk valamit, és ezt a valamit nem vagyunk hajlandók elfeledni…

 

Lichtmann Tamás: Emlékezés és felejtés – a Soá irodalma

A zsidóság az emlékezések népe, benne roppant erős a kollektív emlékezet. Emlékezünk a szenvedésekre és emlékezünk a bűnökre. Emlékezünk az egyiptomi rabságra, emlékezünk a szabadulásra, a kivonulásra, a pusztai vándorlásra, a tóraadásra – a törvényadásra –, a honfoglalásra. Emlékezünk ókori történelmünk fontos eseményeire, a templom lerombolására, az ország elpusztítására, évszázadok üldöztetéseire – gyászos és felemelő eseményekre. Emlékezünk ünnepeinken az Örökkévaló és felebarátaink ellen elkövetett bűnökre és a ránk kimért bűnhődésekre. Emlékezünk a szenvedésekre, melyek bűneink következményei voltak. Emlékezünk a szenvedésekre, amelyek okaiként nem találtuk a bűnöket. Mindenre együtt emlékezünk, az egész nép.

A kollektív emlékezet mellett, mögött – előtte vagy utána (ki tudja?) – ott az egyéni emlékezet. Amely individuális élményekkel, átélésekkel, értelmezésekkel dúsítja fel és egészíti ki a kollektív (vallási, népi, kulturális, nemzeti, etnikai) emlékezet tematikáját, narratíváját. A kollektív emlékezet narratívája egységes és kanonizálható (lásd a Szent könyveket, talmudi, rabbinikus, halahikus, haszidikus műveket). Működése leegyszerűsítve: az emlékezet számára fontos tények, gondolatok, összefüggések, következtetések szöveggé, képpé, elbeszéléssé formálása, metaforizálása, mitikus rendszerbe foglalása. Az eseményekből rítusok, ünnepek lesznek, transzformálódnak és absztrahálódnak. Ettől kezdve a kollektív emlékezet magja változatlan és változtathatatlan. (Természetesen a nemzedékek által egymásra halmozott egyéni megélésekkel dúsítva).

Az individuális emlékezet narratívája viszont ezzel szemben nem kanonizálható, és minden egyes esetben más, egymástól eltérő – akkor is, ha ugyanarra az átélt eseményre vonatkozik. Mindaz, ami a vallási, népi, nemzeti, etnikai és más közösségi identitások kollektív narratíváján (és emlékezetén) kívül esik, vagy akár azon belül is lehet, de individuálisan átélt formában, nem objektiválható, nem általánosítható. Mindannyiunkkal másképp történik meg, másképp éljük át, ebből következően másképp is emlékezünk rá. Nemcsak másokétól, hanem önmagunk időben és térben eltérő helyzeteiből következően sajátunkétól is eltérő emlékképekkel, narratívákkal. Ez az individuális emlékezet a forrása a Soá irodalmának. […]

Azokban az években, még az első világháború előtt, amikor a látszólagos békeidők még nem sejtetik a közelgő tragikus eseményeket, de az érzékeny művészek már zsigereikben érzékelik a bajt, Prágában egy magányos, szorongásoktól üldözött költő, Franz Kafka, egy biztosítótársaság jogi osztályvezetője, az alábbi szövegeket rója éjszakánként az íróasztala mellett. Egy költő, aki a szenvedéseket a lehető legéteribb, legabsztraktabb, leginkább konkrétumaitól megfosztott, univerzális egyetemességbe emelt módon élte át, és varázsolta költészetté a kor fenyegetéseit és saját démonait. Minden utána megszólaló szenvedő, üldözött, megalázott és halálba kergetett zsidó művész valamiképpen az ő „köpenyéből” bújt elő, vagy stílszerűbbben szólva az ő „pereit” folytatta és folytatja. […]

A Soá nem beszélhető el hitelesen, de megformálható műként. Akkor viszont az már nem az emlékezés része, hanem elbeszélésé. Persze az emlékezés is elbeszélés formájában jelenik meg, de tudatosan alakított elbeszélésként, amiben az emlékezés pontosságát más (esztétikai, poétikai, nyelvi, szemantikai, strukturális, logikai) szempontok elnyomhatják, „felülírhatják”, megváltoztathatják. A Soára való emlékezés csakis a jelenben történhet, más dimenzióban mint amikor az esemény megtörtént. Ezért egy másik történet keletkezik, a mű – és nem a hiteles valóság. Persze a mű is hiteles, ha jó, de ez nem a valóság hitelessége, hanem a műalkotásé. […]

Kafka szövegei kísérteties látomásként beszélnek el olyan történéseket, amelyekre nem lehet emlékezni, mert nem történtek meg, sem a múltban, sem más dimenzióban: ilyen a fegyencgyarmat (büntetőtelep) szörnyű víziója, amely minden elképzelhető horrort is felülmúl, csak a középkori festők pokol-látomásaival vethető egybe, intenzitásában. Ilyen a féreggé átváltozó ember haláltusája, az eltiprandó féreg szorongásai, a föld alatti odújában szüntelenül menekülő rágcsáló félelme, ilyen az emancipálódó, de örök idegennek megmaradó, kitaszított, kigúnyolt majom sorsa. Csak a művészet képes arra, hogy olyan eseményekre, képekre, látomásokra emlékezzék, amelyek sohasem történtek meg, a múltban bizonyosan nem, sőt arra is, ami nem is történhetett meg. Lehet, hogy vannak zseniálisan érzékeny emberek, akik a jövőre képesek emlékezni?