Az öngyűlölet csapdájában

Írta: Földényi F. László - Rovat: antiszemitizmus, Holokauszt, Irodalom, Kultúra-Művészetek

Öngyűlölet. Van róla tapasztalatom, még ha önmagamat, legjobb tudomásom szerint, soha nem is gyűlöltem. De közvetlen közelről volt alkalmam megfigyelni.

Földényi F. László

„Két lélek szorong bennem és csatázik”
                                                           Goethe: Faust (Báthori Csaba fordítása)

Rubin Szilárdra, az íróra gondolok. Az öngyűlöletről mindenek előtt ő jut az eszembe. A múlt század nyolcvanas éveiben szoros barátok voltunk. Számos közös szál fűzött össze bennünket; az ízlésvilágunk is sok mindenben egyezett. Gyakran keveredtünk hasonlóan megoldhatatlan helyzetekbe, és ilyenkor próbáltunk több-kevesebb sikerrel segíteni egymásnak. De valami más is összefűzött bennünket. Annak idején csak az ösztöneim súgták meg azt, amit ma már tudok. Nevezetesen hogy

ő azért ragaszkodott hozzám, mert bennem nyomát sem tapasztalta az öngyűlöletnek.

Engem viszont éppen a benne hol elfojtott, hol lángra kapó, de soha meg nem szűnő öngyűlölet izgatott. Mindketten ahhoz vonzódtunk, amit magunkban nem érzékeltünk. A kapcsolatunk ennek ellenére nem volt szimmetrikus. És egy jó évtized után ezért is hűlt ki. Az öngyűlölet hiányára nagyon is lehet vágyakozni. Akiben ott munkál az öngyűlölet, az egyébre sem vágyik, mint hogy megszabaduljon tőle. De nem képes rá – azon egyszerű ok miatt, hogy a gyűlöletet nem öngyűlöletnek érzi. Úgy próbál megszabadulni tőle, hogy közben egyre fokozza a gyűlöletét – és ettől mind jobban egy örvénybe kerül. Akiből viszont hiányzik az öngyűlölet, az kívülről figyeli azt, akiben az ilyesmit fölfedezi; izgatja, amit lát, miként engem is izgatott és inspirált Rubin Szilárd öngyűlölete. De nem vágyik rá, nem akar részesülni belőle. Barátságunknak is ez vetett véget. Az öngyűlölet hiányára, amit bennem tapasztalt, szerelmesen vágyott; az ő öngyűlölete azonban bennem soha nem lobbant szenvedélyre.

Mi volt az ő öngyűlöletének a forrása? Az 1985-ben megjelent Római egyes című kisregénye legelején a főszereplőről, akit nyugodtan azonosíthatok magával Rubinnal, a regénybeli barátja a következő apróhirdetést találja ki: „Kiskeresetű, öregedő, idegbeteg agglegény – atyai ágon galíciai zsidó –, súlyos gerinc-elmeszesedéssel és gyógyíthatatlan bőrbajjal, feleségül venne régi katonatiszti családból származó, kivételesen jól kereső, fiatal fiús, nimfácska típusú leányt.” A katonatiszti, lehetőleg germán család fantomképét kergető zsidó fiú: ez volt Rubin Szilárd. Magáról mintázta a Csirkejáték című regényének a főhősét is. A könyv a huszadik századi magyar próza kiemelkedő alkotása. Egy szerelmi történet, amelybe azonban, mint minden szerelmi történetbe, sok minden egyéb is bele van szőve. A második világháborúban kezdetben magát győztesnek vélő, majd 1945 után vesztesként megbélyegzett sváb lány, és a korábban még üldözött, de a háborút követően a győztes pozíciójába csöppent félzsidó fiú egymást gyötri, de elválni sem képesek egymástól. A félzsidó árvafiú vágyik az arisztokratikus német lányra, aki érzékeinek engedelmeskedve szerelmes ugyan a fiúba, de az esze azt súgja neki, hogy óvakodnia kell tőle. Végül győz az ész. A fiú esetében viszont az érzékiség győz, és az esze hagyja őt cserben. A lány lélekben továbbra is győztesnek (értsd: kivételezettnek, felsőbbrendűnek) látja magát, a fiú ellenben nem tud megszabadulni attól az érzéstől, hogy hiába ő a társadalmilag győztes, hiába vár rá egy kommunista karrier, a másikhoz képest mindig alul fog maradni. Hiába van a nyertes pozíciójában, mégis ő néz fel a vesztesre, a vesztes pedig lenézi a győztest. A sikeres a sikertelent és viszont. Egyformán rontják el a sorsukat, csak éppen más-más előjellel. Aminek az eredménye az öngyűlölet lesz: a zsidó fiú előbb vagy utóbb a saját zsidóságával kerül konfliktusba. A regényben ez szerencsére még nem következik be – de Rubin az életben végrehajtotta azt, ami íróként sikeresen el tudott kerülni.

A Csirkejáték az 1963-as első megjelenése óta még kétszer jelent meg, majd 2008-ban németül kiadta a Rowohlt kiadó. A német kiadás komoly visszhangot váltott ki, valamennyi megjelent kritika pozitív volt. Mint ahogyan a kétezres évek elején itthon, a magyar közegben is pozitív volt a fogadtatása – jóval pozitívabb, mint a korábbi kiadások idején. S a szerzőnek, Rubin Szilárdnak örülnie is kellett volna… Ha nem lett volna foglya az öngyűlöletnek. Mert csak ezzel tudom magyarázni azt, hogy amikor utoljára találkoztam vele, nem sokkal a 2010-ben bekövetkezett halála előtt, és a könyv magyar és német sikeréről beszélgettünk, akkor, ahelyett, hogy örömének adott volna hangot, a siker miatt el volt keseredve. Mennyire nyomorúságos és tönkrement irodalmi élet az, mondta, amelyben egy félzsidó fiú meg egy sváb lány szerencsétlenkedését ünneplik, ahelyett, hogy magyar problémákkal foglalkoznának.

„Őrült beszéd, őrült beszéd: de van benne rendszer”. Polonius szavai illenek Rubinra.

Az 1927-ben született szerző keresztény anyja tíz éves korában meghalt, zsidó apját a háborúban kivégezték, a rokonok pedig az életben maradt fiút úgy dobálták ide-oda, akár egy labdát.

Semmilyen közeget nem érzett magáénak – ez az otthontalanság lett az alapélménye. Menekült a zsidóságától, és mindig arra vágyott, amire nem lehetett. Zsidósága elől futva az antiszemita előítéletek árnyékában keresett védelmet. És így azokhoz vonzódott, akik közül sokan megvetették. Mint Csurka, akinek a lapjába, a Magyar Fórumba egy darabig gyakran írt is. De azután Csurkának elege lett belőle. Rubin öngyűlölete ugyanis nem ismert határokat, és ezért előbb vagy utóbb minden keretet szétvetett. Így az őt befogadó Magyar Fórumét is – éppen azért, mert az befogadta őt. Már-már hajlamos vagyok azt feltételezni, hogy azért hagyta ott a Magyar Fórumot, mert az hajlandó volt befogadni egy félzsidót. Ahol otthonra talált volna, azt egyből ellenséges, aláaknázott terepnek kezdte érezni. Végső soron önmagával volt a leginkább viszályban. A nagy zsidó öngyűlölőnek, Otto Weiningernek a szavai illenek őrá is: „Miként az ember a másikban csak azt szereti, amivé maga válni szeretne és arra egészében mégsem képes, úgy gyűlölni is a másikban csak azt gyűlöli, amivé soha nem szeretne válni, de amivel részben mégis azonos.”

***

Weininger a zsidó öngyűlölet kapcsán írta ezt. Egy olyan jelenségről, aminek azután Theodor Lessing 1930-ban egy egész könyvet szentelt, A zsidó öngyűlölet címmel. Lessing, aki fiatalkorában maga sem volt mentes ettől az érzéstől, sikeresen „kigyógyította” magát belőle, és jó önterapeutaként könyvében az öngyűlölet okait igyekezett feltárni. A zsidóknál gyakori öngyűlöletet nem „faji” vagy „genetikai” alapon magyarázza, hanem a „másság” és az „azonosság” konfliktusos viszonyából. Azok hajlamosak az öngyűlöletre, írja, akik nem akarják elfogadni önnön „másságukat”, hanem azokkal akarnak azonosulni, akikhez képest mások.

A nem-zsidó környezetben élő zsidók között nincsen olyan, írja, „akiben ne lenne meg legalábbis a késztetés a ’zsidó öngyűlöletre’”.

Ezzel a késztetéssel azonban mindenki másként gazdálkodik, attól függően, hogy mennyire akar (az asszimilációt túlerőltetve) megszabadulni saját zsidóságától, vagy éppen mennyire igyekszik ápolni és őrizni saját gyökereit. Lessingnek nem voltak illúziói: nincsen az az asszimiláció, mondja, amely a zsidót képes lenne átvarázsolni nem-zsidóvá. És valóban, ő maga hiába volt európai hírű tudós, Nietzsche kiváló értelmezője, 1933 után Goebbels 80 ezer birodalmi márka vérdíjat tűzött ki a fejére. 1933 augusztusában a már prágai emigrációban élő Lessinget két náci agyonlőtte.

Mikor támad az emberben öngyűlölet, kérdezi Lessing. A válasza: ha hasadás támad benne. Ha a szellem elválik a lélektől, akkor olyan rés alakul ki az emberben, amit csak öngyűlölettel tart betömhetőnek. De mi a szellem? Lessing szerint: „az abszolútumba való betagozódás”, a „közvetlen élet”. Az ember, ha elszakad ettől, akkor a puszta és száraz tudásban keres menedéket, az örökös reflektálásban, ami végső soron az élet megtagadásához vezet. Az ilyen embernek van ugyan lelke (mert az mindenkinek van), de nincsen szelleme (mert abból nem feltétlenül részesül mindenki). Nincs ember, akit nem fenyegetne annak veszélye, hogy kiszakad a szellemből, mondja Lessing, majd hozzáteszi: a zsidóságra nézve kiváltképpen fenyegető ez a veszély, ugyanis az őt befogadó társadalmakon belül mindig kisebbséget képez. Márpedig akik kisebbségbe kényszerülnek – és itt Lessing nemcsak a zsidókra gondol, hanem mindenfajta kisebbségre -, azok számos életadó elemtől el vannak vágva. Ezért erős lesz bennük a késztetés, hogy kisebbségüket megtagadva azokkal igyekezzenek azonosulni, akikhez képest kisebbségben vannak.

Az öngyűlölet azokon lesz úrrá, akik egy alapvetően nem-szabad helyzetből úgy próbálnak kiszabadulni, hogy az őt fogva tartókhoz akarnak hasonulni.

Mint például a zsidó tudós, Benedikt Friedländer, aki 1908-ban végrehajtott öngyilkossága előtt tekintélyes vagyonát a kor egyik legvadabb antiszemitájára, Eugen Dühringre hagyta. Vagy mint a zsidó Karl Kraus, aki Die Fackel című újságjában nemcsak Houston Stewart Chamberlain-nek adott teret, hanem az őt agyba-főbe dicsérő antiszemita Jörg Lanz von Liebenfelsnek is, akire Hitler is előszeretettel hivatkozott. Vagy az apai ágon zsidó Ruth Fischer (1895-1961), aki szerint a „zsidókapitalistákat” mind fel kell akasztani és „el kell tiporni”. Vagy a vallástörténész Hans-Joachim Schoeps, aki 1933-ban zsidó létére alapított egy zsidó előőrsöt („Der deutsche Vortrupp”), amelynek célkitűzése Németország népi megújulásának („völkische Erneuerung”) az elősegítése és a nácik támogatása volt. (Mindez a nácikat nem akadályozta meg abban, hogy a később mégiscsak emigrációba kényszerült Schoeps szüleit ne hurcolják el és gyilkolják meg.)

Lehetne folytatni a sort – Lessing a könyvében fel is vázolja szemléletesen hat tipikus öngyűlölő zsidó pályaképét. De közben nagy hangsúlyt fektet arra, hogy az öngyűlölet esetében nem valamiféle zsidó specifikumról van szó, hanem általános kulturális jelenségről. (Szélsőséges példaként említi Szent Ágostont, aki még idős korban is gyűlölte magát a fiatalkori almalopás miatt, vagy Origenészt, aki az önfertőzés bűne miatt kasztrálta magát.) És különösen gyakorinak mondható a modern világban, teszi hozzá, amelyben, mint Goethe mondja, „mindenki mindenkit gyűlöl, és senki nem akar semmi jót sem önmagának, sem másnak”. Goethe még alig volt 18 éves, amikor 1767 őszén egy levelében ezt írta: „Saját magunk ördögei vagyunk, önmagunkat űzzük ki a paradicsomunkból”. Faust is ugyanerre panaszkodik majd: „Két lélek szorong bennem és csatázik”. Goethe a Költészet és valóságban is ír az önmagunk gyötrésének a vágyáról (heautontimorumenie), amit olyan betegségnek tart, amely szerinte egyre elterjedtebbé fog válni. Lessing ezt azzal egészíti ki, hogy ha a zsidókban a gettóba való bezártság gerjesztette az öngyűlöletet, akkor a modern gépesített világban, ahol soha korábban nem tapasztalt mértékben mindenki a körülményeknek a foglya, valamennyien egy hatalmas gettó foglyai vagyunk, származásunktól függetlenül. Írja ezt 1930-ban, jóval a későbbi globalizációt megelőzően.

Az öngyűlöletről írva Lessing érdekes módon nem utal az amerikai W.E.B. Du Bois-ra, aki a 19. század legvégén vezette be a „kettős tudat” („double consciousness”) fogalmát, amit az afroamerikaiak kapcsán dolgozott ki. Ennek lényege az, hogy

akit faji alapon megkülönböztetnek, annak kettős tudata lesz: az elnyomotté és az elnyomóé.

Nemcsak megéli azt, hogy milyen elnyomottnak lenni, hanem önmagát óhatatlanul az elnyomók szemével is látja. Tudja, hogy tagja egy kisebbségnek, miközben tisztában van azzal, hogy kik alkotják a többséget, amelyhez ő viszont nem tartozik. Így akarva-akaratlanul azok szemszögét is magáévá teszi. Ennek lesz tragikus példája később az afronémet May Ayim sorsa, aki 1960-ban Sylvia Anderlként született Hamburgban, egy német anya és egy ghánai apa lányaként, és aki nevelőszülőkhöz került. Gyerekként könyörgött a szüleinek, hogy addig súrolják a bőrét, amíg az ki ne fehéredik és szappant evett, gondolván, hogy attól fehér lesz. És hiába lett felnőttként sikeres író és elismert tudós, az öngyűlöletének csak öngyilkossággal tudott véget vetni 1996-ban.

Mások szemével látni magam: olyan kihívás ez, ami éppúgy vezethet a többséggel szembeni dachoz, mint öngyűlölethez. Du Bois az afroamerikaikról írt, de a „kettős tudat” általánosan is érvényes – gondoljunk azokra a rétegekre, amelyek társadalmilag lecsúsztak, vagy azokra a kisebbségekre, amelyek határmódosítások révén elszakadtak az anyaországuktól, vagy azokra a vallásos vagy faji közösségekre, amelyeket megbélyegeznek. Vagy akár egész népközösségekre is. Theodor Lessing ír a németek antiszemitizmusáról, amit – és ekkor még 1930 előtt vagyunk! – a zsidók közül sokan eltúlzott asszimilációs törekvéssel próbáltak kivédeni, majd ennek hiábavalóságát látva sok zsidón az öngyűlölet vett erőt. De közben felhívja a figyelmet egy különös szimmetriára: a németek számos előítéletet táplálnak a zsidókkal szemben, ugyanakkor a külföldiek majdnem ugyanezekkel a sztereotip előítéletekkel élnek a németekkel szemben. Amiből azt a következtetést vonja le, hogy a németek azt gyűlölik a zsidókban, amiről saját magukban nem akarnak tudomást venni. A gyűlölködés és az öngyűlölet egy tőről fakad.

***

Hogy a németek esetében e kettő hogyan működik, arra hadd hozzam fel azt a példát, amiről sok évvel ezelőtt egyszer már írtam. „Amikor 1990 őszén Berlinben elhatároztam, hogy megnézem Leni Riefenstahl 1934-ben készült filmjét, Az akarat diadalát (melyet egyébként Budapesten már a 80-as évek végén is nyilvánosan vetítették a mozikban), akkor hiába lapozgattam a moziműsorokat. Amikor pedig érdeklődtem, hogyan keríthetnék sort a megtekintésére, akkor többnyire megrökönyödött arckifejezés volt a válasz. Mintha valami súlyos trágárságot ejtettem volna ki a számon. Hadd tegyem hozzá: akiket kérdeztem, azok többsége soha nem látta a filmet. Nemcsak a törvény tilalma miatt nem, hanem a belső tilalom miatt sem. Hallani hallottak arról, mit csináltak annak idején a szüleik és nagyszüleik. És emiatt szégyellték magukat s németségüket. Ez pedig, mint általában a szégyenkezőket, haragos öngyűlöletre késztette őket. Én, a nem-német arra voltam kíváncsi, hogyan működött az egykori mítosz — hátha ettől jobban megértem a mai görcsöket. Ám akikhez fordultam, azokat mintha épp a régi mítosz halála éltette volna. Igazi szenvedélyt többnyire akkor láttam megcsillanni a szemükben, ha a szenvedély hajdani tárgyának a megtagadására került sor. Nem azt furcsálltam, hogy elutasítják azt, amit csakis elutasítani lehet, hanem hogy ez — mint a flagellánsokat — élvezettel tölti el őket. Az öngyűlölet élvezetével.

Ez fölébresztette bennem a gyanút: lehetséges, hogy a dühnek és az elutasításnak ez a szenvedélye, a saját németségükkel szembeni ilyen mély intolerancia maga is egyfajta mítoszpótlék?

S hogy itt végül is nem annyira a fasizmus elutasításáról van szó, mint inkább a mítosznak s az irracionális szenvedélynek arról a vágyáról, amely magának a fasizmusnak is egyik gyökere volt?”

Ez az eset 1990-ben történt. Két évvel korábban, 1988-ban Oskar Lafontaine, az akkori egyik vezető német szocialista politikus közzétett egy könyvet A jövő társadalma címmel, amelyben arról írt, hogy mivel a németek a nacionalizmusuk révén a legszörnyűbb tapasztalatokra tettek szert, ezért a leginkább ők lesznek alkalmasak arra, hogy Európát egy nemzetek fölötti közösséggé kovácsolják. Amire a nagy német történész, Heinrich August Winkler joggal jegyezte meg, hogy a perverzióból a predesztinációba végrehajtott szaltóugrás olyan bámulatos dialektikus bravúr, amire csak a németek képesek. Éppen az ilyesfajta „dialektika” teremt hasonlóságot látszólag homlokegyenest ellentétes jelenségek között. Mintha az inga mindig kilengene.

Az ész trónfosztása. Lukács György ezzel a művével érte el saját a szellemi mélypontját; Kertész Imre úgy emlékszik vissza rá, hogy undorodva olvasta a könyvet, amely a német szellem nagy hagyományát tagadta meg. De jellemző módon a könyv éppen a baloldali német értelmiség körében lett a legnépszerűbb, amely a fasizmust elutasítva Origenész módjára saját történelmi tudatát kasztrálta.

Vagy Auschwitz. A jugoszláviai háború idején a németek – pontosabban: a német baloldal, Joschka Fischer és Rudolf Scharping vezetésével – éppen Auschwitzra való hivatkozással nem akartak részt venni a bosznia-hercegovinai hadműveletekben, mondván, a németek nem viselhetnek háborút idegen földön. Az egykori borzalmakra a válasz az eltúlzott humanizmus. Amikor 1998-ban Martin Walser a Német Békedíj átvételekor mondott beszédében Auschwitzról mint „erkölcsi bunkóról” beszélt, akkor valami ilyesmire gondolt: arra, hogy Auschwitz instrumentalizálásával a bunkó könnyen bumeránggá válik. „A berlini kutyákra… kifejezetten illik a ’korrekt’ kifejezés – írta Berlini naplójában Witold Gombrowicz – , ám láttam alvó kutyákat, s rajtuk, valahonnan sokkal mélyebbről jövően ott ül a förtelem.” A „korrektség” álarca mögül sokszor átsejlenek az öngyűlölet vonásai.

Vagy: a 68-as események idején a (nyugat-)német baloldal a nemzeti szocializmust elsősorban mint a kapitalizmus egyik változatát ítélte el, s ez szolgáltatta az érvet arra, hogy fasisztának tartsák a nyugatnémet államot is. Az antiszemitizmus, az Endlösung a politikai viták közepette kézen-közön elsikkadt, olyannyira, hogy a radikális baloldaliak nem riadtak vissza az Izrael-ellenességbe burkolt antiszemitizmustól sem. A parlamenten kívüli baloldal a hatnapos háborút követően a palesztinokkal rokonszenvezett, Izrael politikájáért „általában a zsidókat” tették felelőssé,

a Vörös Hadsereg Frakció terrorszervezet pedig úgy harcolt a „fasizmus” ellen, hogy kifejezetten antiszemita is volt.

A szélsőbaloldali Dieter Kunzelmann 1969 novemberében bombát próbált robbantani a berlini zsidó közösségi házban, Ulrike Meinhof pedig 1972-ben üdvözölte a müncheni olimpiai játékokon történt terrortámadást. De – és az inga megint átlendül – nem sok időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy elterjedjen annak – ismét csak baloldali – divatja, hogy a nem-zsidó németek az újszülötteknek hangsúlyozottan zsidó keresztneveket adjanak, s a zsidó közösségeket megkülönböztetett figyelemben részesítsék. Ez azt eredményezte, hogy – a zsidó származású német-kanadai szociológus, Michal Bodemann kifejezésével – egyfajta „emlékezetszínház” (Gedächtnistheater) jött létre, amelyben a zsidók szerepe az lett, hogy puszta jelenlétük által a németek igazolva láthatták, hogy többé már nem lehet náciknak nevezni őket. A németországi zsidó múzeumok többségét manapság nem-zsidók irányítják, és amikor a német állam nemrégiben létrehozott egy, az antiszemitizmus elleni harcot irányító bizottságot, abba egyetlen zsidót sem választottak be. A fiatal német-zsidó költő, Max Czollak ennek kapcsán egyenesen „zsidó pornóról” beszél: a zsidó a németek számára a tiszta lelkiismeret vágyának a projekciója. A németek „emlékezetvilágbajnokok” (Gedächtnisweltmeister) lettek, nyilatkozta. A zsidó figurája, mondja, olyan, mint a kártyában a Jolly Joker: bármire felhasználható. A liberálisoknak éppolyan hasznos, mint az AfD pártnak, amelyik az iszlám ellenében veszi védelmébe a zsidókat – rasszizmussal védekezve a rasszizmus vádja ellen. A példák folytathatóak, egészen az úgynevezett „Willkommenskultur”-ig bezáróan, amelynek során – ismét a történész Heinrich August Winklert idézve – a németek a „morális világbajnok” címre nyújtottak be igényt. Saját magukat megtagadva az öngyűlölet csapdájába sétálnak bele, s ebben az összjátékban sok zsidó is készségesen részt vesz. Czollak 2018-ban Desintegriert euch!Ne integrálódjatok! címmel adott ki egy könyvet, amelyben kifejezetten az önmegtagadás és az ebből következő öngyűlölet ellenében érvelt: légy az, ami vagy, és ne akarj az lenni, amivé mások tenni szeretnének.

***

Öngyűlölet. A szó csábít a pszichológiai értelmezésre. De, mint Lessing rámutatott, a lélek akkor kerül bajba, ha leválik a szellemről. Ez a leválás pedig, mégannyira pszichológiai folyamat legyen is, túlmutat a lélektanon. Kulturális, történelmi, politikai jelenségről van szó. Az öngyűlölet azok számára csábító, akik nem-szabadságban élnek. Akik a másság és az azonosság Szküllája és Kharübdisze között mindenáron csak az egyik mellett akarják letenni a voksukat. És ennek a veszélynek mindenki ki van téve. Nemcsak a zsidók. Rubin Szilárd Csirkejátékának a hőseivel kezdtem. Másmilyen a győztes, mint a vesztes? Igen. Másmilyen a férfi, mint a nő? Igen, bár itt érzem magamon a fenyegető pillantásokat. Másmilyen a zsidó, mint a nem-zsidó? Itt megakadok. De folytathatom: másmilyen a cigány, mint a nem-cigány? Az európai, mint a nem-európai? A keresztény, mint a muzulmán? A református, mint a katolikus? A hetero-, mint a homoszexuális? És így tovább.

Igen, tudom jól, hogy mindenki ember. Vagyis azonos. Csak éppen ezzel a szép szóval semmire sem megyünk.

Mint ahogyan azzal sem, ha – mint ez állandóan megtörténik – az egyiktől vagy a másiktól elvitatjuk, hogy ember lenne. Aki a különbségektől eltekint, az előszeretettel haladónak és baloldalinak tartja magát. Aki viszont abszolutizálja őket, az jobboldalinak mondja magát. Az utóbbi, mint a mai magyar politikai kultúra is mutatja, a gyűlölet előtt nyit kaput. Az előbbi az öngyűlölet előtt. Ám a kettő nem idegen egymástól. Mindkettő egyformán a másság felszámolására törekszik. Közösek a tagadásban. Ezen túllépve nyílik csak lehetőség a szabadságra, ami az öngyűlölet elleni leghatékonyabb gyógyír.

támogatás
Pop up banner

Címkék:2020-11, Karl Kraus, Otto Weininger, Rubin Szilárd, zsidó öngyűlölet

[popup][/popup]