Az irodalomtörténet-írás hiányzó lapjai

Vázlatos áttekintés

A magyar irodalom zsidó témái iránt érdeklődő kutatóknak vagy olvasóknak a népmesék szerencsét próbáló hőseihez hasonlóan számos akadályt kell leküzdeniük, mindig újabb kásahegyeken, megnyugtató válasz nélkül maradt kérdéseken kell átrágniuk magukat. Minden korszak csillapítatlan indulattal újrafogalmazza és megvitatja (többek között) ezeket a kérdéseket: van-e magyar-zsidó irodalom; elkülönített része-e a magyar irodalomtörténetnek; ki a zsidó író; mitől zsidó egy magyarul írt irodalmi mű? Társadalmi, politikai, identitást érintő síkra terelődnek a válaszok, és az olvasót egyre inkább eltávolítják a zsidó vonatkozású műtől és szerzőjétől.

A vissza-visszatérő kérdések helyett és onnan kiindulva, hogy a magyar irodalomban jelen vannak a zsidó vonatkozású művek (nem zsidó és zsidó írók művei), néhány kiemelt példa[1] segítségével arra a kérdésre keresem a választ: a magyar irodalomtörténet-írás milyen helyet jelölt (vagy nem jelölt) ki az elfelejtett (vagy soha be nem mutatott) zsidó szerzőknek és saját közösségük életét belülről ábrázoló műveinek.

Egy évszázad vázlatos áttekintése bepillantást nyújt a reformkorban kezdődő folyamatba: hogyan szólalt meg először a zsidó téma a magyar irodalomban; hogyan teljesedett ki terjedelmes regényekben a 20. század első felében; és milyen tragikus naivitással adták ki írásaikat zsidó írók alkalmi csoportjai az utolsó pillanatig, 1944-ig.[2]

 

Az első magyarul író zsidó írónemzedék

1848-ban Landerer és Heckenastnál nyomtatták az Első magyar zsidó naptár és évkönyv 1848-ik szökőévre című kiadványt. Először jelent meg magyarul egy olyan szövegegyüttes, amely „egyedül zsidók dolgozatait foglalja magában, és a pesti izrael[ita] magyarító egylet által bocsáttatik közre”. A kiadvány összeállításával megbízott szerkesztőség tagjai a magyar nemzeti irodalomban tett kezdeti lépésnek tekintették az évkönyvet, miután néhány évvel korábban már jelentkeztek életképekkel, beszélyekkel a szépirodalmi folyóiratok hasábjain. Először jelentkezett zsidó írók és közösség szervezésében alapított „egylet”,[3] amely nem kisebb célt tűzött maga elé: terjeszteni a magyar nyelvet, zsidó írók műveivel gazdagítani a magyar szépirodalmat, és ezzel beemelni a magyar irodalomtörténetbe zsidó írók zsidó témával foglalkozó műveit.

Bárhol lapozzuk fel az évkönyvet, a „polgáríttatás”, a nemzethez simulás, a magyarosodás utáni vágyakozás sugárzik a szövegekből, az igyekezet és hajlandóság, hogy a gazdanemzet „magyarhoni zsidó”-tól elvárt feltételeinek megfeleljenek. A kölcsönösségre épített biztató jövőkép lebegett a szerkesztők előtt: a zsidóban felébreszteni az önbecsülést és tetterőt, keresztény polgártársaiban pedig törekvései méltánylását.

A magyarító egylet és az évkönyv szerzői, Szegfi Mór, Diósi Márton, Einhorn Ignác, Ludasi Gans Mór, Bloch Móric[4] az első magyarul író zsidó írónemzedék a magyar irodalom történetében. Bírálták a hagyományt mereven követők megrögzöttségét, korlátokat döntögető modernizálást sürgettek, a magyar hon anyanyelvének használatával magyar-zsidóvá vagy zsidó-magyarrá akartak válni, hogy megnyíljanak előttük a várva várt befogadás szélesre tárt kapui.

Környezetükben a haladó szellemű magyar írók írásaikkal harcoltak a reformokért, a szó és az irodalom erejétől remélték a társadalmi változásokat. A zsidó írók is az írás, az irodalmi mű nevelő-oktató, társadalomformáló szerepét hirdették. Írásaikkal vezették be nem zsidó polgártársaikat a zsidó mindennapokba, hogy az irodalomkedvelő közönség egy meggyőzően hiteles, új világot ismerjen meg, és vádolták a népszerű magyar írókat: a „magyar nép valódi hitdühszülte zsidógyűlölést soha nem ismert”, a zsidógyűlöletet az irodalom „szépművi és hírlapi” dolgozatai szítják – írták.[5]

 

Az emancipáció utáni nemzedék

Az első magyarul író zsidó írónemzedék pályáját, magyar kortársaikhoz hasonlóan, az évkönyv szellemétől távolodó irányba terelte a szabadságharc és bukása. Pályájuk átnyúlik a századvég szellemi, politikai, tudományos, szépirodalmi életébe. A kiegyezés és a végre elnyert emancipáció éve, 1867 a magyarországi zsidóság életében is fordulatot jelent. Bár az emancipációt kimondó törvény két paragrafusa szűkszavú, a zsidóság felszabadulásérzete határtalan. Ennek a rendkívül gazdag, sokszínű korszaknak kulturális-társasági-társadalmi és ezen belül irodalomtörténeti világa csaknem feldolgozhatatlan terjedelmű forrásanyagot kínál.[6] Minden műfajban megszületik a modern sajtó: újság, folyóirat, vicclap várja a zsidó írók műveit és közönségét, az eredeti művek mellett a zsidók nyelvtudása segíti a külföldi irodalom hazai és a magyar irodalom külföldi megismertetését. Egymás után alakulnak a zsidó orgánumok: 1882-ben indul az Egyenlőség című hetilap; 1884-től adják ki a Magyar Zsidó Szemle című tudományos folyóiratot; 1890-ben Kiss József megindítja A Hét című szépirodalmi hetilapját; 1895-től jelennek meg az Izraelita Magyar Irodalmi Társulat IMIT-évkönyvei. És hogy ne feledkezzünk meg a humorról, a Borsszem Jankó című élclap 1868-tól szórakoztatja az újságolvasókat, és évtizedekig kínál fórumot szatirikus írásoknak és karikatúráknak. A periodikák sokféleségében minden író-írás megtalálhatta a neki megfelelő fórumot.

Ebben a pezsgő szellemi életről tanúskodó korszakban, a század hatvanas (Fényes Samu és Ujvári Péter) és nyolcvanas éveiben (Biró Lajos, Hatvany Lajos, Patai József, Kaczér Illés)[7] születtek a 20. század első felében megjelenő zsidó témájú regények szerzői, egy új zsidó írógeneráció kiemelkedő képviselői. Életrajzukban, sorsfordulóikban több közös vonást találunk. Fényes Samu, Ujvári, Patai Magyarország északi, északkeleti vidékén, Kaczér nem messze onnan, Erdély északi részén született vallásos, hagyományőrző családban és környezetben, a hagyományos zsidó oktatási-nevelési utat járták végig, héderben és jesivákban tanultak. Minden tilalom ellenére ott kezdtek megismerkedni a világi műveltséggel is.

1. 

   Bíró Lajos. 1913  (Wikimedia Commons)

A zsidó közösség egy része az emancipáció után hirtelen kitáguló világ, a megnyílt szellemi, kulturális, társadalmi lehetőségek mámorában egyre inkább modernizálódott, részben vagy teljesen elhagyta az előttük járó generációk szokásait. Megakadt a nemzedékről nemzedékre öröklődő hagyomány, az identitás, a vallás, a kulturális-szellemi örökség ápolása. A felnövekvő nemzedéknek egyre hiányosabb ismerete volt zsidóságról, ünnepekről, feledésbe merült a vidéki kisvárosok, falvak letűnt világának gazdag, virágzó, hagyományos életvitele. Visszatért a teljes beolvadás-magyarrá válás illúziója.

Az eltávolodás, az elszakadás, a felejtés, a múlttal tudatosan szakítás légkörében azok az írók, akik maguk is kiszakadtak a szigorúan vallásos családi-közösségi körből, de mélyen bennük élt az a szellemi örökség, amelyben nevelkedtek – az észak-északkeleti országrész zsidó folklórja, humora, héber-jiddis nyelve és kiejtésváltozatai, a közösségi élet mindennapjai, a hagyománygyakorlás eltérő szokásaiból fakadó konfliktusok, hiedelmek, babonás félelmek, a keserűségeket enyhítő, egymást gúnyoló kacagás –, amit egykor ők maguk is belülről ismertek, hirtelen ráébredtek, hogy a közösség emlékezetéből, részben saját életükből is mindez kihullott.

Bródy Sándor meghatottan próbálkozik, hogy felidézze és megértse az elfeledett héber betűket: „rábámultam a betűkre és kínlódtam, hogy megismerjem őket. Egyik az anyámra hasonlított, egyik apámra. Szép betűk, nagyon szépek. És én hiszem, hogy bennük megismerem az őseimet, a nagyapámat, a dédapáimat. És magamat is, hogy ki vagyok, ki voltam!?”[8]

Egy elsüllyedt közösség csaknem utolsó tanúi a múlt értékeihez szeretnék visszahívni a felejtő közönséget. Hagyománymentő, értékőrző irodalmat írnak, a személyes élmény, az egykori saját környezet szeretete, együttérzés, nosztalgia és megilletődés emel egy letűnt korszakot az irodalom hiteles, maradandó, értékes darabjává.

Patai a gyerekkor hédervilágának és az otthon meghitt pillanatainak megrendítő szépségű vallomását adja.[9] Annak a világnak gyerekszemmel visszaidézett önéletrajzi leírását, amely szépirodalmi feldolgozásban Ujvári Péter, Fényes Samu, Kaczér Illés regényeinek lapjain tér vissza. A gyerek szemszögéből visszaidézett világot azok a valós személyek népesítik be, akiknek irodalmi köntösbe bujtatott másaival Patai írótársainak műveiben találkozik az olvasó.

Patai József így fogalmazta meg saját írói-szerkesztői programját, hivatását:

„Megismerkedtem a hatalmas zsidó irodalommal, költészettel, felismertem a zsidó vallásban rejlő kultúrértékeket, és örülni kezdtem a kincsnek, amelyet a meddőnek és elfecséreltnek vélt esztendőkben [a jesivákban] szereztem. És két nagy feladat kezdett a lelkemben megváltásként derengeni: a felvilágosodottság szelíd eszközeivel közelebb hozni a gettók homályában sínylődő fajtestvéreimet a kultúrához, és a felvilágosítás fegyverével megmenteni a zsidó intellektuelek számára a zsidó múltból mindazt, ami jövő, mindazt, ami kultúra, mindazt, ami igazán a mienk, mindazt, amit ma is büszkén a mienknek vallhatunk.”[10]

Patai az utolsó pillanatig (1939-ig) Magyarországon maradt, és ebben a szellemben szerkesztette 1911-től a Múlt és Jövő című folyóirat, a hagyomány és a jelen európai és szentföldi művészeti, szépirodalmi értékeit összegyűjtő és megőrző köteteit. A forradalmak utáni számonkérés elől (1919–1920) Fényes Samu, Ujvári Péter, Biró Lajos, Hatvany Lajos, Kaczér Illés Bécsbe menekült. A közös sorsfordulók közül a legfontosabb állomás a bécsi emigráció. Bécsben, majd az emigráció további megállóhelyein írják azokat a zsidó vonatkozású regényeket, amelyek talán csak így, a földrajzi távolság nyújtotta rálátással születhettek meg.[11]

Ujvári Péter, társait megelőzve, már a század első éveitől ontja az elbeszéléseket és folytatásokban közölt regényeit szülőhelye tágabb vidékének felejthetetlen alakjairól, legendáiról vagy az egész közösséget megrázó eseményeiről. Neve, az 1929-ben megjelent (Magyar) Zsidó Lexikon szerkesztőjeként napjainkig olvasható minden zsidó témával foglalkozó írás jegyzeteiben vagy forrásjegyzékében. Szépirodalmi műveit viszont csak kortársai ismerték, olvasták, holott a korabeli kritikák vagy megemlékezések tanúsága szerint regényei őrizték meg leghitelesebben egy múltba vesző, felejtésre ítélt zsidó közösség mindennapjait. Elbeszélései, folytatásokban közölt regényei 1908-tól egészen az első világháború éveiig az Egyenlőség hasábjain jelentek meg. Regényei közül csak néhányat adtak ki könyv alakban, számtalan rövidebb-hosszabb elbeszélése, regénytöredéke az 1920-tól Bécsen és Kolozsváron keresztül, Erdélyen és a Felvidéken át megtett körútján, a részben saját szerkesztésében kiadott folyóiratokban, újságokban szunnyad.[12]

Fényes Samu tekintélyes ügyvéd, szabadgondolkodó, népoktató csak miután a Prónay-különítmény elől Bécsbe menekült, és Diogenes címen megindította a bécsi magyar emigráció leghosszabb életű lapját (1923–1927), fordult az északkelet-magyarországi zsidó világ felé, és az első Jidli-regénnyel a vidék krónikása lett. Az együgyű Jidli a kiszolgáltatott, védtelen zsidóság tragikus sorsát példázza, és Ujvárihoz hasonlóan számos helyi szokást, hiedelmet örökít meg, az ünnepek ábrázolását pedig élővé varázsolja a zsidó konyha remekléseinek érzékletesen aprólékos leírásával. „A művei közül a Jidlit szeretem a legjobban, Samu bácsi – írja Németh Andor –, ezt az örökké kisemmizett, és örökké nekilendülő bóchert. […] A mesélő kedvét szeretem benne, a sok tarka-barka invenciót, az anekdotázó hangot.”[13] A második kötet történelmi regénnyé terebélyesedik. Fényes Samu a főhős köré építi a 19. század történelmi tablóját, a magyarországi zsidóság sorstörténetét.[14] És ennél többet is. A kortörténeti keretbe épített cselekmény a zsidók küldetésébe vetett meggyőződéséről, a magyarországi zsidóság mentalitásáról, a történelmi alakok környezetébe helyezett fiktív zsidó típusokról, az örök zsidó istennel folytatott örök viaskodásáról is szól. A történelmi regénnyé fejlődött Jidli-sorsot a századvégig, a tiszaeszlári perig követi.

Örök kérdést érint Biró Lajos a Bécsben írt és kiadott, a középkori máglyahalálba küldött zsidókról szóló könyvében: miért ragaszkodnak a zsidók a zsidóságukhoz? A bazini zsidók[15] az 1529-es bazini vérvád regénybe fogalmazott története. A regényhősök adnak választ az író kérdésére: azok is ragaszkodnak a zsidóságukhoz, akikben az ősi hit „régen kialudt”. Biró Lajos is hisz a zsidóság küldetésében, a máglya árnyékában erről folytatják a vitát regényhősei. A történelmi regény a Nagy Háború és az utána következő forradalmak emlékével és tapasztalatával, a hittől elforduló és eredetközösségétől eltávolodó nemzedéknek (Birónak, sors- és emigránstársainak) az asszimiláció sikertelenségét érintő kérdéseit boncolgatja, és Fényes Samuhoz hasonlóan érinti a történelmi eseményekbe bekapcsolódó zsidó csalódását is. Diósi figyelmeztetését az első zsidó évkönyvben nem fogadták meg, sem saját kortársai, sem az utánuk következő nemzedékek tagjai: „politikai mozgalmakba szorosabb értelembe ne avatkozzatok”.[16]

Hatvany Lajos is az emigrációban mérlegeli újra, mit jelent a magyarsághoz tartozás, a haza és szülőhely fogalma. Nem nyúl vissza sem az egykori közösségek világához, sem távoli történeti eseményekhez, hanem saját önéletrajzából és családtörténetéből kölcsönöz az Urak és emberek című regénye első kötetéhez. Amikor híre megy, hogy készül a Hatvany családról szóló könyv, Zsiga a családban,[17] Hatvany egy interjúban tiltakozik: nem családtörténetet, hanem egy neki ismerős miliőben játszódó fiktív cselekményt és irodalmi alakokat írt meg. A Hatvany-regény fogadtatása viharos volt. A zsidó fórumokon antiszemitának vagy filoszemitának tartották, de voltak, akik a kendőzetlen, őszinte ábrázolást üdvözölték. Az egymással vitázó kritikák sorából kiemelkedik a nem éppen zsidóbarátságáról ismert napilap, a Magyarság kritikusa, Dóczy Jenő teljes oldalt betöltő cikke. Nincs szükség arra – írja –, hogy a zsidó írók a magyar világ krónikásai legyenek, mert a zsidó író magyarnak szánt irodalmi figurájáról lerí a zsidó lélek, jellem, és sérti a magyar olvasó önérzetét. Dóczy értékeli, hogy Hatvany „emigrációja kényszerű csöndjében” nem hízeleg fajtájának, őszinte és igazságos. Regénye „nemcsak igen kellemes, érdekes olvasmány, de nagyvonalú, komoly írói munka is, körülbelül a legértékesebb, amit idáig a magyar-zsidó irodalom produkált”.[18]

A terjedelmes és sokszólamú kritikai visszhang mégsem tér ki több, a regényben érintett kérdésre. A gazdanemzethez hasonuló többszörös igyekezet, a gazdasági és kulturális élet számos területén a magyar környezet javára is végzett tevékenység ellenére, a magát magyarnak valló zsidó megmarad zsidónak. A Hatvany-regény párhuzamos fejlődéstörténetéből, a magyarországi zsidóságról és a Bondy családról rajzolt körképből az író korábbi javaslatának^[19] cáfolata derül ki: a sikeres gazdasági előmenetel nem jár együtt a társasági-magánéleti befogadással.

A trilógia emigrációban megírt első kötete, a Zsiga a családban visszatért Pestre, ott jelent meg 1926-ban, ugyanabban az évben, amikor kihirdették az amnesztiát, és Hatvanyt azzal biztatták, bántódás nélkül visszatérhet az emigrációból. Nem így volt. 1927 decemberében megérkezett Pestre, másnap letartóztatták, hazaárulással és nemzetgyalázással vádolták. Erre a korszakra utal az identitásáról is szóló vallomás a zsidó filozófusnak, Martin Bubernek írt levelében: „Utam zsidóként, Önnel ellentétben, egy képzelt asszimilációhoz vezetett. Magyarnak érzem magam, itt voltam otthon, magyarként írtam és agitáltam, míg tudtomra nem adták, hogy itt semmi keresnivalóm sincs. Majd tízesztendős emigráció és egy undorító per, börtön és kiközösítés lett a sorsom. Mindazonáltal javíthatatlan vagyok, és be kell vallanom, hogy egybeforrtam az országgal és az emberekkel. Három esztendeje írtam egy magyar nyelvű regényt, melyet a börtönben lefordítottam. Könyvem témája talán érdekelhetné. A történet egy, az asszimiláció tragikumáról szóló ciklus első része. […] Ha valaha amnesztiát kapnék, és megint külföldre utazhatnék, boldog leszek, ha újra kezet rázhatok Önnel.”[20]

Történelmi regény és családregény fonódik össze Kaczér Illés Zsidó legenda[21] című trilógiájában. Kaczér 1919. augusztus végén (szeptember elején?) egy csempész nyakában száraz lábbal kelt át a Lajtán, és decemberben már a Bécsi Magyar Újság szerkesztőségében írta a lap vezércikkeit. Az Új Kelet napilappá alakulásakor, több írótársával együtt Bécsből került a kolozsvári szerkesztőségbe. Néhány évvel később visszatért Bécsbe, és megkezdődött a vándorút. Berlin, Pozsony, Prága, Zürich és nyugat-európai fővárosok után 1938-ban visszatért egy erdélyi és felvidéki előadókörútra, majd Londonban telepedett le. 1959-től élete végéig Izraelben élt.

1938-ban, erdélyi előadókörútja során felolvasta családjának a Ne félj, szolgám, Jákob első felét, ezt és a második kötetet 1945 tavaszán fejezte be, a trilógia kétkötetes harmadik részét pedig 1955 augusztusában.

Családi emlékek, történelmi személyiségek, Kaczér szülőhelye, Szatmár zsidó közösségének legendái és legendás figurái, a magyarországi zsidóság történetének legfontosabb állomásai – a 18–19. század fordulójától a harmincas évek végéig – kelnek életre a trilógiában. Az író fantáziája színezi a fordulatos cselekményszálakat, a falusi zsidó kocsmáros, Sulem és gyerekeinek történelmi hitelességgel, legendákkal, mesékkel, zenével és nyelvekkel átszőtt történetét. Kaczér otthonosan mozog a hetiszakaszban, az asztali bölcselkedésben, az imák rendjében, a Talmudban és magyarázataiban. Irodalmi és történelmi ismereteire pedig egyik cikkében utal: „Az ember agya tele van limlommal. […] olvasmányokból és tanulmányokból, látott, hallott és megélt dolgokból. Aki azonkívül újságot írt fél életen át, és kereste a történelmi analógiákat, miközben tollal a kezében az orra előtt lefolyt történelmet figyelte, az éppenséggel meg van áldva a fejében összezsúfolódott zsibvásári lommal.”^[22]

A kelet és nyugat felől érkező és Magyarországon letelepedő zsidóság fejlődéstörténete a Zsidó legenda. A falvak, a kocsmák, a kisvárosi piacra beszekerező vagy batyus zsidó kiváló Talmud-tudós, belőlük vagy gyerekeikből lesznek a változtatást sürgető városlakók, a zsidó felvilágosodás terjesztői, a kisvárosokba betelepedő kereskedők, addig, amíg szigorúan korlátozott jogokkal Pest város beengedi a zsidókat, és Újpest alapítása a városon kívül egy lehetséges új település és iparosodás kezdete lehet. Közben megváltozva megmarad körülöttük a közösségi élet, a hagyományhoz-valláshoz fűződő kapocs. Akarva-akaratlanul a zsidót is magával sodorják és veszélyeztetik a társadalmi-politikai változások, hiába hallgatták a bolygó zsidó figyelmeztető próféciáját: „megmondtam nektek, ne közeledjetek az idegenek felkentjeihez, és ne hallgassatok a prófétáikra, azok benneteket nem fognak megváltani. […] Hiába szárítjátok ki a mocsarat, a szántóföldet majd elveszik tőletek. Hiába létesíttek gyárakat, a gyárakat is elveszik. Ne építsetek házakat, ne ültessetek kerteket, azokat is elveszik. És ha lesz valamitek, ami értékessé teszi az életeteket, az életeteket is elveszik.”[23]

A 20. század első felében Magyarországon kívül írt művek közül kiemelt regények között Kaczér trilógiája az egyetlen, amely már a második világégés, a féktelen pusztítás gyászának árnyékában született. Utolsóként még visszaidézhette a magyarországi zsidó élettörténetét úgy, hogy a közvetlenül átélt, megismert, való élet legendáit, zsánerfiguráit, a mindennapok apró eseményeit ültette vissza egy száz-százötven évvel korábbi regénycselekmény jelen idejébe, hogy a nem átélt, hanem megtanult történelmi események sodrában, a politikát-történelmet formáló valós személyiségek társaságában életre keltse az elsüllyedt, megsemmisített múltat.

Ahogy egyik kritikusa írta: „Kaczér Illés megírta számunkra saját életünk gyökereit”.[24]

 

A fenti írás a Targum c. internetes folyóirat első számában megjelent tanulmány részlete, amit a szerkesztőség hozzájárulásával közlünk.

Szalai Anna a Jeruzsálemi Héber Egyetem tudományos főmunkatársa, e-mail: [email protected]

Jegyzetek

[1] A példaként kiemelt írók, szépirodalmi és irodalomtörténeti munkák a cikk terjedelmi korlátai miatt csak jelzik a zsidó vonatkozású művek jelenlétét a magyar irodalomban és a magyar irodalomtörténet-írásban.

[2] Itt jelzem, és a továbbiakban nem hivatkozom rá, hogy két könyvemben (Szalai Anna [szerk., bevez.]: Házalók, árendások, kocsmárosok, uzsorások. Zsidóábrázolás a reformkori prózában. Budapest: Osiris, 2002; Szalai Anna: Hagyománymentés és útkeresés. Zsidó vonatkozású magyar regények. Budapest: Gondolat, 2018) foglalkoztam a magyar (elsősorban próza) irodalom zsidó vonatkozásaival; a vészkorszak előtt és közvetlenül utána megjelent néhány kiadványt pedig a Yad Vashem Studies 32. kötetében angolul és héberül megjelent tanulmányomban vetettem össze (Anna Szalai: Will the Past Protect Hungarian Jewry? Jerusalem: Yad Vashem Studies, Volume 32. 2004. 171–208).

(אנה סלאי: האם יגן העבר על יהודי הונגריה? ירושלים: יד ושם, קובץ מחקרים, ל”ב,  תשס”ד, 139–168)

[3] „Az eszme egy ily egylet alakítására 1843-dik évi első negyede folytán a kir. egyetemi magyar-zsidó orvosnövendékek keblében keletkezett.” Diósy Márton: Vezérszózat. In: Első magyar zsidó naptár és évkönyv 1848-ik szökőévre. 90.

[4] Szegfi Mór (1825 – 1896), Diósi Márton (1818 – 1892), Einhorn Ignác (Horn Ede, 1825 – 1875), Ludasi Gans Mór (1829 – 1885), Bloch Móric (Ballagi Mór, 1815 – 1891).

[5] Einhorn Ignác: A zsidó-ügy és a sajtó honunkban, Első magyar zsidó naptár és évkönyv 1848-ik szökőévre. 214, 220.

[6] A korszak „láthatatlan” szellemi életéről lásd Mary Gluck: A láthatatlan zsidó Budapest (Budapest: Múlt és Jövő Könyvkiadó, 2017) című, gazdag jegyzetanyaggal ellátott könyvét.

[7] Fényes Samu (Feierlicht Salamon, Tállya, 1863 – Bécs, 1937); Ujvári Péter (Groszmann Pinhász Juda, Tolcsva, 1869 – Budapest, 1931); Biró Lajos (Blau, Bécs, 1880 – London, 1948); Hatvany Lajos (Deutsch, Budapest, 1880 – Budapest, 1961); Patai József (Klein, Gyöngyöspata, 1882 – Givataim, 1953. Erec-Izrael 1939); Kaczér Illés (Elijahu Kocer Stern, Szatmár, 1887 – Ramat-Gan, 1980. Izrael 1959)

[8] Bródy Sándor héberül tanul. Múlt és Jövő (hetilap), 1920. április 30., 2–3.

[9] Patai József: A középső kapu. Egy kis gyermek és egy nagy könyv élete. Abel Pann rajzával. Budapest: a Múlt és Jövő kiadása, [1927] – Patai korábban, valószínűleg a tiszaeszlári per idején írta a könyvet. Héberül is megjelent a fordító megnevezése nélkül, Patai lányának, Koigen Patai Évának rajzaival, Tel-Aviv: Sinai, 1949.

[10] Patai József: Nyílt válasz a Huszadik Századnak a Múlt és Jövőhöz intézett nyílt levelére. Szabó Dezsőnek. Múlt és Jövő, 1914. április, 220–223.

[11] Erre utal néhány, szintén határon túl megfogalmazott újságcikk, például Sas László: Jidli első változása. Fényes Samu zsidó regénye. Új Kelet, 1922. május 12., 5.

[12] A mécs mellett című, önéletrajzi elemekkel átszőtt regény a folytatásos közlés után (1908–1909) német fordításban is megjelent (1911), könyv alakban csak Ujvári halála után, 1932-ben. Angolra Andrew Handler fordította: Peter Ujvari: By Candlelight. Plainsboro: Associated University Presses, 1977.

[13] Németh Andor: Arckép. Diogenes, 1925. szeptember 19., 14–17.

[14] Fényes Samu: Jidli első változása. Bécs: Halm & Goldmann, 1922. Munkáinak tízkötetes kiadásában Fényes Samu: Jidli első változása. Wien: a szerző kiadása, 1929.; Fényes Samu: Jidli második változása, I. és II. rész, Wien: a szerző kiadása, 1929.

[15] Biró Lajos: A bazini zsidók, Wien: Pegazus kiadás, 1921. Újraközlés: Biró Lajos: A bazini zsidók, Budapest: Múlt és Jövő Kiadó, 1999.; Biró Lajos: A bazini zsidók, Budapest: Fapadoskönyv Kiadó, 2010. A regény héberül is megjelent Mordechai Avi-Shaul fordításában, Tel-Aviv: 1931.

[16] Diósy Márton: Vezérszózat. In: Első magyar zsidó naptár és évkönyv 1848-ik szökőévre. 87

[17] Az Urak és emberek című trilógia első része, Hatvany Lajos: Zsiga a családban. Budapest: Genius kiadás, 1926. A második és harmadik hiányosan megmaradt kötet az író hagyatékából került elő. A teljes mű: Hatvany Lajos: Urak és emberek. Budapest: Szépirodalmi Könyvkiadó, 1963. és 1980.

[18] Dóczy Jenő: Zsidó világ. Hatvany Lajos új regénye. Magyarság, 1927. január 16., 16.

[19]„Frakkot kell gyerekeitekre ölteni, zsidaim, bizony, frakkot, hogy megnyíljanak előttük a csukott ajtók, és akadálytalanul vehessenek részt az emberiség minden munkájában.” In: A zsidókérdés Magyarországon. A Huszadik Század körkérdése. Budapest: a Társadalomtudományi Társaság kiadása, 1917. 93.

[20] Hatvany Lajos Martin Bubernak, Budapest, 1929. november 2. In: Hatvany Lajosné – Rozsics István (szerk.): Hatvany Lajos levelei. Budapest: Szépirodalmi Könyvkiadó, 1985. 333.

[21] Itt csak a magyar nyelvű, könyv alakban megjelent kiadásokra hivatkozom: Kaczér Illés: Ne félj, szolgám Jákob. A Zsidó legenda első könyve, Tel-Aviv: Alexander Könyvkiadó, [1953]; Kaczér Illés: Jerichó ostroma. Kaczér Illés Zsidó legendája, második regény, Tel-Aviv: Alexander Könyvkiadó, [1954]; Kaczér Illés: Három a csillag. Tel-Aviv: az Új Kelet nyomdája, 1955–1956.; Kaczér Illés: Kossuth Lajos zsidaja. Három a csillag második könyve. Tel-Aviv: az Új Kelet nyomdája, 1955–1956.; Kaczér Illés: Ne félj, szolgám, Jákob és Jerikó ostroma [egy kötetben], Budapest: Göncöl Kiadó, [2002]

[22] Kaczér Illés: Telt ház az izraeli követségen. Hatikva, 1949. augusztus 1., 5.

[23] Kaczér Illés: Három a csillag, 283.

[24] Barzilay István: Kaczér Illés a magyar zsidóság regényírója. A „Három a csillag” és „Kossuth Lajos zsidaja” megjelenése alkalmából. Új Kelet, 1956. szeptember 26., 3.