Az elbeszélő és elbeszélés

A túlélők története, arcképe és környezete Hermann Ildi tolmácsolásában.

„Kétfajta túlélőt ismertem a deportáltak vagy gettóba zártak között: olyat, aki állandóan erről beszélt, és olyat, aki sosem beszélt róla. Átmeneti esettel nem találkoztam.” Így vall a hallgatás és vallomáskényszer kettős, feszítő dilemmájáról Hermann Ildi egyik interjúalanya.

A fotóművész New Yorkban élő magyar zsidó holokauszt-túlélőket keresett fel, hogy lejegyezze élettörténetüket és megörökítse őket otthonaikban. A portréfotó-és élettörténet sorozat tíz történetbe helyezett tíz fotó a kiállítótér falain. A tárlat motivációja pedig a hiány és hiányérzet: a művész tizenhárom évvel ezelőtt elhunyt túlélő nagymamájának meg nem kérdezett története.

Ráérünk, gondolnánk. Pedig soha nem érünk rá.

Ez kínálta a művésznek az ötletet, hogy hiányzó, fel nem tárt történeteket, immár másokét, megismerhetővé, ábrázolhatóvá tegyen. A saját hiány inspirálta, hogy mások sorsának sorai között olvasson, olvassunk. Hogy mindeközben panorámaképszerűen bontakozik ki előttünk a New Yorkba kivándorolt zsidóság életszemlélete, gondolkodásmódja, az már a következő történet: a művész 2015-ben és 2017-ben heteket töltött el itt interjúkészítéssel, hogy egyszersmind azt is tanulmányozza, hogyan formálódott az itteni, Magyarországról származó túlélők identitása.

Szöveg és kép, azaz fotó a memoárban, összekapcsolódva és elválaszthatatlanul – látványos kísérlet.

Tíz portrét látunk, interjúalanyokat, meghitt otthoni környezetben, nappalijukban ülve. Hasonlítanak egymáshoz az enteriőrök, ahogy hasonlóak az élettörténetek is. A portréalanyok tekintetének van ereje: nem hiányzik belőlük az optimizmus. Jól szituált emberek mesélik el az elmesélhetőt, szinte otthonosan…

Az elmesélt szövegbe illeszkedik enteriőrben megörökített alakjuk, és ezeken a fotókon hangsúlyosak a berendezési tárgyak is. Kontextus-teremtő képességük van, akár a szövegeknek. Hiszen a holokauszt memoár-irodalma gazdag, de mégsem eléggé. Apró, személyes történetek gazdagítják, árnyalják, színesítik. Memoárok, sorsok, fotók, tárgyak egyszerre bukkannak fel az emlékezés mélyéből, mint egy nagykép, egy átfogó narratíva töredékkockái. Egy szoba, beszélő tárgyakkal, interjúalanyok parttalan mesélőkedvvel: olvasható, látható, tapintható, érezhető a tovább mesélhető (azaz továbbadható) valóság.

Ismeretlen életek tárulnak fel, hogy ismerőssé váljanak. Hiszen – Somogyi Zsófia kurátor szavaival – „Az olyan történet, amelyre nem kérdeztünk rá időben, már nem elmesélhető.”

Hermann Ildi megismertet velünk néhány mesélőt, „hiányzó történetet”, azaz arcot és életet.

 

Hermann Ildi: Hiányzó történetek c. kiállítása

Kurátor: Somogyi Zsófia művészettörténész

2017. július 6. – 2017. augusztus 6.

2B Galéria, 1095 Budapest, Ráday utca 47.