Az együttélés terei

Írta: Bóka B. László - Rovat: Kultúra-Művészetek

Interjú Kis Henriett-tel, a Rumbach zsinagóga – Együttélés Háza vezetőjével

 Mi a véleményed, létezik vagy sem zsidónegyed?

Ha a történeti tényeket nézem, akkor azt mondom, a zsidónegyed egy rendkívül negatív konnotációval bíró kifejezés, hiszen a II. világháború és a gettósítás hozta létre. Addig zsidónegyedről nem lehetett beszélni. Jóval korábban Pesten, Budán és Óbudán nem létezett az a fajta elkülönített élettér, ami a klasszikus, háború előtti gettókat jellemezte Európában, olyasmit, ami Velencében vagy Prágában volt egykor. Ilyesmi sem a fővárosban, sem vidéken nem létezett. Az kétségtelen, hogy ma már a legtöbben trendi és pozitív értelemben használják. Mindez annak köszönhető, hogy a 80-as évek végén elindult egy komoly zsidó reneszánsz. A rendszerváltás idején nagyon sokan azzal szembesültek, hogy a családjuk erős zsidó kötődéssel rendelkezik. A holocaust utáni második és harmadik generációban elindult egy komoly visszatérés a gyökerekhez, akkor még elsősorban a kulturális értékeihez, mert a vallásos értékek felfedezése csak egy második hullámban következett. Mindehhez egy térbeli felfedezés is járult, amikor újra számba vették, hogy a város mely területen élt együtt sok zsidó, vagyis elkezdődött a város térbeli feltérképezése is. Ma, 2020-ban a pesti belváros szívében, romkocsmákkal körbevéve, összefonódva a Dohány utcai zsinagóga árnyékával, rengeteg turistával, ezt jelenti a zsidónegyed. Bevallom nagyon nem szeretek zsidónegyedről beszélni, sokkal inkább Erzsébetvárosról, zsinagóga háromszögről vagy multikulturális környezetről. Ha ezeket a fogalmakat használjuk, mindjárt elkezdünk kissé közelebb kerülni a helytörténethez, ami így már sokkal érdekesebb.

Mit gondolsz, van vagy kellene valamiféle átfogó koncepció a negyedre, avagy jó ez, ahogy most van?

Semmiféleképpen sem jó. Egy város, mint tér, akkor működik jól, ha az ott élő emberek otthon érzik magukat, viszont, és itt egy fontos dolog következik, amely a mindenkori tulajdonosok kötelme, értve ez alatt egyként az önkormányzatot és a kormányzatot is. A város épületein keresztül mindig hordoz egy történeti lenyomatot. Mégiscsak itt vannak a mögöttünk lévő generációk, mégiscsak itt hagytak egy örökséget, amivel nekünk tudni kell kezdeni valamit. Ha ezt figyelembe vesszük, akkor azonnal világossá válik, hogy egyfajta konzervatív szemlélet, amely igyekszik megőrizni a múltat és a városfejlesztő szemlélet, amely alapvetően az ott lakók igényéből is fakad, mindig feszültségben van egymással. Csak akkor születhetnek jó megoldások, ha ezek a nézetek, elképzelések valóságosan találkoznak egymással, és meghívják a maguk harcát, amiből aztán valódi érték születhet.

Példaképpen a Gozsdu udvart említhetem. Ez az udvar úgy készült el, hogy kiszolgálja az akkori kézművesek, kiskereskedők igényeit, mert ebben a közegben erre volt igény. Ha tovább lépünk, akkor azt is látjuk, hogy a Gozsdu udvar egy zárt kört hozott létre. Ugyanis a zsidó hagyományt követő emberek számára a szombati séta útvonalat, illetve a szombati területi mozgást rendkívül könnyűvé tette. Ha ma valaki átsétál ezen a csodálatos labirintuson, akkor abban a pillanatban megelevenedhetne számára a történelemi múlt egy darabkája.

Természetesen nem véletlenül használok feltételes módot. Ugyanis akkor lennék boldog, ha nem kizárólag rendkívül drága és éjszakai mulatozásra alkalmassá tett helyekkel találkoznék, és ha a kézműves kirakodóvásár nem az átmenő forgalmat gátló és méltatlan módon jelenne meg. Azzal semmi bajom, hogy nem egy kispolgári közeg gondolta újra magát, hanem egy elitebb célközönségnek szóló kínálat jelenik meg, de az, hogy ez ne az itt élők értékeire építsen, hanem egy külföldről érkező, alkoholmámorban úszni kívánó felvevő rétegre, ez erősen szembemegy az udvar történetiségével. Olyan környezetet szeretnék látni, ahol nyomait találom annak, ami egykor itt volt. Természetesen olyan újragondolt formában, ami azoknak az embereknek szól, akik jelenleg itt élnek.

Ez egy szép álom, amivel maximálisan egyet lehet érteni, de a televízióban is a bugyuta műsorokat nézi a többség, tehát erre nincs meg az igény. Hogyan lehet ezt megteremteni?

Nem vagyok naiv, a vendéglátóipari egységek érdekeit a jelenleg zajló folyamatok szolgálják ki. Ám itt kezdődik az, amiről korábban azt mondtam, hogy a tulajdonosi szemléletnek mindenkor illik egy kicsit konzervatívabbnak lennie. Nem szabadna azt mondani, hogy egy ilyen gyönyörűen felújított udvarban minden egyes üzlethelyiség kizárólag csak étterem és kocsma lehet. Az sem túl elegáns, hogy az egyedi kézműves termékeket áruló és olykor rendkívül értékes minőségi termékeket felvonultató művészek egy kinyitható kempingasztalra zsúfolva kénytelenek azon a helyen árulni, ahol eközben éppen a forgalomnak kellene átmennie az udvaron. Ez méltatlan!

Van egy másik része is a dolognak. Ha valaki anno elsétált ebbe a kis utcába, akkor fantasztikus nyelvi kavalkádban volt része, mert az itt lakók tökéletesen visszaadták a Monarchia hangulatát. Itt élt a román parókás, Steiner bácsinak szemben volt egy kóser kifőzdéje, itt volt a tót, aki libákat tartott eladásra, de élt itt a kalapos és a német pék is. Természetesen mindenki a saját anyanyelvén beszélt, illetve egy idő után már egy rendkívül érdekes kevert nyelven, mert az egy utcában lakók szükségszerűen átvették egymás kifejezéseit. Egy nagyon érdekes mikrokörnyezet jött létre. Amikor most körbesétál az ember, akkor is egy hangos multikulturális környezetben érkezik. Ez azonban a turisták multikulturalitása és semmi egyéb, ők viszont sosem hagynak itt értéket, mert vagy elvenni, vagy szemlélődni kívánnak, de a szeméten kívül semmit nem hagynak hátra maguk után. Abból az együttélésből, ami itt volt valaha, ma már semmi sem érzékelhető.

Létezik ma itt a hagyományos zsidó életnek eleven nyoma?

Mindenféleképpen. Ott van a Dohány utcai zsinagóga, egy emblematikus épület és egy emblematikus közösség, olyan, amely neológián belül is egyfajta igazodási iránypont. Ugyanígy élő a Kazinczy utcai mikve is. Léteznek a tradicionális zsidó hagyományt kiszolgáló elemek, van két éttermünk is, van kóser étterem, van tejes, van húsos is, amiben az a szép, hogy a kettőt két különböző hitközség működteti. Van kegytárgy bolt, cukrászda, vagyis a zsidó élet tetten érhető. Most már nem is zsidó háromszögről, hanem négyszögről beszélünk, hiszen ott van a Károly körúton a Keren Or kulturális központ és zsinagóga. Régen a környéken élők azt mondták: csak akkor kell kimenned a körútra, ha meghaltál! És ez még véletlenül sem volt vicc, ugyanis egyetlen dolog nem volt ebben a kerületben: temető. Innen egy zsidó ember csak akkor lépett ki, amikor meghalt. Akkor vitték ki ebből a kerületből, mert egészen a brisztől a halálig itt minden elérhető volt, a szombat szabályai szerint lejárható közelségben. Tehát itt volt a parókás, a kóser posztóboltos, a kalapos, helyben volt a kóservágás, a kóser pékség, a kóser kifőzde, a jesivák. Egy tradicionális zsidó család számára minden jelen volt, a születéstől egészen a halálig. Ma ezt már ugyanígy szinte lehetetlen megtenni, az ugyanis, hogy elválasztjuk otthon a húsost és a tejest, és hogy nem eszünk disznóhúst, az messze van a kóserságtól. Ez sokkal inkább kóser-style, mint valódi kóser. Egy valódi kóser háztartás vezetése ma komoly utánajárást igényel. Ha tehát a zsidó mindennapokat szolgáló igényes szolgáltatásokat nézem, akkor bizony ezeknek már csupán a nyomait tudom megmutatni, hogy hol voltak a kerületben.

Mit jelent az a gyakorlatban, hogy a Rumbach zsinagóga az Együttélés Háza lesz?

A támogatási szerződésben leírt egyik érték, amelyet meg kell jelenítenünk, a már említett együttélés. Ez természetesen nem pusztán a zsidó és nem zsidó együttélést jelenti, hanem azt, hogy az itt találkozó különböző értékek hogyan tudnak egymásra hatni. Fontos volt, hogy az együttélést, mint értéket járjuk körbe a ház segítségével. Ez egyfelől visszaköszön a kiállítási tartalomban, másfelől a zsidó jelleg a szakralitáshoz kötődik. Ezt is vállalnunk és mutatnunk kell, hogy a zsidó közösség nem egy egységes közösség.

Van ennek a háznak még egy küldetése: a mai igényeknek és az épület történetének valahogyan találkoznia kell. Ez a találkozási pont maga a kultúra. A zene, a színház, a humor, a szalonestek olyan kulturális formák, amelyben az emberek nagyon gyorsan közös nevezőre jutnak. Nyitottak vagyunk újszerű projektekre, egyedi elgondolásokra, de ehhez az értékrendhez ragaszkodunk. Azt kérjük az ideérkező alkotóktól és gondolkodóktól, hogy ennek figyelembevételével gondolkodjanak új műsorlehetőségekben. Alapelvünk: párbeszéd a múlt értékei és a jelen elvárásai között.

Mikor nyithat végre a Rumbach?

Decemberben reményeim szerint teljes funkcióval nyithatunk.

Kérlek, képzeletben vezesd végig az ideérkező látogatót a házon.

Vissza kell kérdeznem: képzeletbeli vendégünk turistaként vagy kulturális esemény látogatójaként érkezik? Nagyon bonyolult ház leszünk, ami három alappilléren nyugszik.

Az első pillér természetesen a szakrális funkció. Ez azért nehéz ügy, mert a háznak nincs saját közössége. Nem a saját közössége építette újjá, nem a saját közössége elgondolásai szerint nyílik meg, egyszerűen azért, mert az a közösség, akié ez a ház volt, ma már nincs. Az emlékük itt van és vannak leszármazottak is, akiknek még itt volt a brisze, esküvője, de az az összetartó közösség, amelyiknek voltak irányítói, rabbijai és kántorai, az már sajnos nincs. Ezért az volt az első és legfontosabb kérdés, hogy a szakrális funkció miként tud jelen lenni. Erre az a megoldás született, hogy a Rumbach befogadó zsinagóga lesz. Michael Paley segítségével, aki a JDC Magyarország Alapítvány modern ortodox rabbija, rendszeresen lesz angol nyelvű szombatfogadás. Úgy gondolom, hogy ez teljesen a mostani környezet igényeire reflektáló koncepció, amit a MAZSIHISZ felügyel majd.

A második pillér a turizmus, amely a támogatási szerződés egyik feltétele volt, lévén szó egy nemzetközi jelentőségű, egyedülálló műemlékről. A turistának két lehetősége lesz: csak a Rumbachot vagy csak a Dohány utcai zsinagógát nézi meg, avagy a kettőt együtt. A két zsinagóga turisztikai szempontból össze van kapcsolva, hogy ne kétféle beléptetés, és ne kétféle protokoll várja a látogatókat. Ezt a zsinagógát pontosan ugyanabban az időben lehet majd látogatni, mint a Dohány utcait. Lesz egy komoly, a szakrális részbe bevezető élményanyag egy tablet segítségével. Az anyag szórakoztató módon meséli el, mivel találkoznak majd az emberek, amikor belépnek a házba. Mindez a karzaton egy hagyományos kiállítási tartalommal egészül ki, ahol Otto Wagnerről, a ház történetéről, az itt valaha volt közösségről kapnak élményanyagot. Mindezt egy makett egészíti ki a zsidónegyedről. A második emeleten egy húsos kóser kávéház várja a látogatókat. Ide egyébként szintén becsempészünk némi múzeumi tartalmat a tablet segítségével. A harmadik emeleten 200 négyzetméteren, plusz a két vetítőben jön létre annak a bizonyos együttélésnek a gondolatát felépítő kiállítás. Az összefüggő térben a Politzer család történetét meséljük el, ami egy teljesen átlagos neológ zsidó család története. A Forgács Péter által megálmodott és elkészített kiállítás arról szól, hogyan változik meg a Monarchia területén egy, a mai Csehországból induló ortodox család élete, életformája, zsidósághoz való viszonya és ma ez az örökség hogyan él tovább a New York állambeli Buffalo Cityben. Nem hagyományos kiállításról beszélünk, tehát senki ne számítson könyvekre és tárgyakra. Az ide érkezők audiovizuális élményeken keresztül fogják megismerni a család történetét. Plusz még lesz a második vetítőben egy másik része a kiállításnak, hiszen nemcsak a Politzer család története érdekes, hanem mindenki családjáé, lett légyen az zsidó vagy nem zsidó, sváb, tót, szláv. Az, hogy mindez hogyan fog kiállítási tartalommá fejlődni, az ősszel mindenki számára kiderül.

És a harmadik pillér?

Egyértelműen a kultúra. Péntek, szombat és a nagyünnepek a szakralitás napjai. Ezeken kívül ősszel marad egy szűk idősávunk, nagyjából a színházi előadások megszokott ideje. Nyáron viszont ez egy kicsit kitolódik, hiszen akkor később jön be a szombat, vagyis egy kicsit tovább lesz nyitva a ház a turisták számára. Ekkor a nyári fesztiválok kezdési idejével megegyezően tudunk kulturális tartalmakat biztosítani. Akkor már nincs tablet, és nem élvezhetőek a kiállítási tartalmak sem. Ekkor két tér lesz számukra elérhető, az egyik maga a zsinagóga tér, ami ekkor kissé átalakul, hiszen a térben egy rendezvény technológiai rendszer jelenik meg. Ennek segítségével tudjuk biztosítani a színház akusztikai minőségét, ami egyébként fantasztikus kihívást jelentett a szakembereknek. Ez volt egyébként a leghosszabb ideig tervezett dolog a házban.

Van még egy terünk, ez pedig maga a második emeleti kávéház, amit szintén úgy alakítottuk ki, hogy rendezvénytérré tudjon átváltozni. A kávéház három ablaka a zsinagóga terére nyílik, gyönyörű panorámát biztosítva az ott ülőknek. Míg a zsinagóga tere komoly értéket jelentő színházi és zenei tartalmak befogadója, addig a kávéház tere sokkal több műfajt bír majd el, hiszen a pesti kabarétól kezdve az irodalmi szalonon át a társadalmi beszélgetőkörökig minden jelen lesz. A mi kávéházunk abban különbözik századfordulós társaitól, hogy napközben sajnos az írókat és a szerkesztőket nem tudjuk fogadni, nem tudunk asztalokat fenntartani számukra, de szellemi termékeikre nagyon számítunk és reméljük, nagy számban fogjuk tudni őket itt a kávéházban bemutatni.

Nagyon komoly elgondolásunk, sőt missziónk, hogy gyűjtenünk kell azokat az emlékeket, amelyek kifejezetten ehhez a házhoz kapcsolódnak. Azt szeretnénk, ha az emberek Rumbach Sebestyén utcai zsinagógához kapcsolódó személyes emlékei minispotfilmként a honlapról legyenek majd elérhetőek. Azt remélem, hogy sikerül egy olyan digitális archívumot kialakítani, amennyiben az értintettek hozzájárulnak, amely kutatható lesz majd.

 

Bóka B. László

[popup][/popup]