Az egyetlen narratíva ellen – irónia, identitás, amerikai zsidó próza

A 20. századi zsidó amerikai próza kutatásáról írt, sok szempontból is bravúros filológiai értekezését így zárja a szerző: „…az identitásra reflektáló irónia, azaz az önirónia kutatása talán soha nem volt időszerűbb, mint itt és most, azaz Közép-Kelet-Európában az EU-szkepticizmus és az újjáéledő nemzeti retorikák divatja idején. Az önirónia ugyanis az identitás teljes feladásának vagy harcos bizonygatásának egymást kizáró válaszútjai mellett felkínál egy harmadik alternatívát: identitásunk folyamatos végiggondolásának és újraértelmezésének lehetőségét…”

Szlukovényi Katalin költő, műfordító, esszéíró, irodalomtudós egy új generáció friss hangját hozza a filológiába. A Ráció Kiadónál megjelent kötete az angol nyelvű disszertációjára épül, de magyar irodalmi hivatkozásokkal bővítette, így az amerikai irodalomban kevésbé naprakész olvasóknak is kínál ismert fogódzókat.

Újdonsága elsősorban abban rejlik, hogy a szigorúan szövegelemző szempontok tudományos megközelítését képes a saját látásmódjának nagyon plasztikus – költői életművén csiszolt, egyedülállóan pontos kifejezésekben és képekben megnyilvánuló – megjelenítésével együtt átadni. Ezáltal a szövegkutatás egyszersmind a társadalmi közeg, a lélektan, a hagyományokkal való viszony és nem utolsósorban a mindezekre való mai rálátás komplex, egyszerre objektív és személyes hozzáállást mutató egysége lesz.

Mintaszerű eljárás: pontosan így kell kiszabadítani egy szakemberekre tartozó tudományt a maga (mégoly tiszteletre méltó) ketrecéből, és társadalmi szintű vitaanyaggá emelni. Újabban Magyarországon a hivatalos állami intézkedések mintha azt sugallnák, hogy a tudomány komoly veszélyeket hordoz. Szlukovényi tökéletesen prezentálja a szűk tudományos világban megszülető eredmények „veszélyeit”: azáltal, hogy az öniróniát állítja munkája fókuszába, az egyetlen érvényes narratíva létjogosultságát vonja kétségbe.

A könyv rögtön a felütésnél tisztázza, hogy az irónia, és különösképpen az önirónia kultúrafüggő, szükséges hozzá az identitás többféle értelmezési lehetősége – vagy akár külső, akár belső kényszere –, és minden esetben egyfajta szembesítésre vállalkozik. A második világháború utáni amerikai irodalomba karakteres módon tört be az újabb típusú zsidó humor, aminek az irodalmi retorikában legerősebb formája az irónia, igen gyakran az önirónia. Míg a humorban megértés fejeződik ki, az iróniának mindig van áldozata, így a kívülállás, a „másféleség”, az eredeti jelentés felülírása új jelenség volt a kor irodalmi műveiben, ahogyan az amerikai társadalomban is.

A kötetben feldolgozott irodalmi anyag imponálóan széles körből merít, időrendben az első hivatkozások az 1890-es években született novellák, az utolsók egészen újak, a 2010-es évekből valók. Ilyen szempontból Szlukovényi a 20. századot kissé tágan értelmezi, cserébe viszont egy olyan ívet kap, ami a századforduló első nagy zsidó bevándorlási hullámának irodalmi kifejeződésétől Malamud, Singer, Chabon, Foer regényein, Art Spiegelman Maus képregényén vagy Sylvia Plath nagy vitákat kiváltó holokauszt-analógiáján keresztül a ma érvényes látásmódig feldolgozza a témát.

Maga a holokauszt ábrázolása is önálló fejezetet alkot a kötetben, precízen megindokolva a témában az irónia szerepét: „…a holokausztról író zsidó amerikai szerzők gyakorta folyamodnak az ironikus vagy önironikus megközelítéshez. Kertész Imréhez hasonló módon így hangsúlyozzák szükségképp korlátozott hozzáférésüket a témához, és az igazi ábrázolást gátló nehézségeket.”

Az irónia, és különösképpen az önirónia irodalmi formái kapcsán rendkívül rétegzett képet mutat fel a „ki a zsidó” kérdéséről, a különféle zsidó identitások önmagukban is nagyon bonyolult szövevényéről. Mert, mint írja, más a közép- európai zsidó, az amerikai zsidó és az izraeli zsidó – ahogyan más a holokausztot megelőző, illetve az első, második és harmadik generációs holokauszt-túlélők zsidó tudata.

Egy helyen arra is kitér, hogy ugyanez a kutatás a magyar irodalomban sokkal komplexebb probléma: „Ahogy a zsidó amerikai irodalom esetében, úgy a zsidó magyar irodalom kapcsán is megkerülhetetlen a kérdés, hogy kit és milyen alapon sorolunk ide.” A tematikai kritérium, ami a huszadik század – és főleg a század második fele- zsidó amerikai irodalmánál olyan alkalmas szűrőnek bizonyult, Magyarországon a huszadik században – különösen a század első felében – szinte teljesen használhatatlannak bizonyult.”

Szlukovényi kis és nagy struktúrákat egyaránt elemez, nem csupán egy-egy regény vagy novella témájában, szerkezetében, hanem a részletek finom árnyalataiban is fölleli az értékrendek ingatagságát, az önreflexió nyomát. A téma és a sajátos, különös gonddal csiszolt nyelve mellett ettől is különösen élvezetes a kötet. Az utolsó fejezetben pedig, a diaszpóra és a mai Izrael zsidó identitása mellett az afrikai amerikai, illetve a női szemszög felkínálásával a zsidó mint metafora sokszínű – talán következő kutatásra váró – témája is megjelenik.

Szlukovényi Katalin: Kétkedők. Irónia, önirónia és humor a huszadik századi zsidó amerikai prózában. Modern Filológiai Füzetek 64. Ráció Kiadó, Budapest, 2017. 299 oldal