Az askenázi zsidóság bölcsője

Három német város zsidó közössége a középkorban hálózatot alkotott, amely jelentősen befolyásolta a közép- és kelet-európai diaszpóra vallási szokásait, építészetét és joggyakorlatát. A települések idén közösen megpályázták az UNESCO Világörökség listájára történő felvételt.

A közép-rajnai SchUM-városok, azaz Speyer, Worms és Mainz zsidóságának krónikája több mint ezer évre tekint vissza. A kifejezés egy mozaikszó, mely a települések héber elnevezéseinek kezdőbetűiből áll: héberül Speyer Schpira, Worms Warmaisa (a W kiejtése: U), Mainz pedig Magenza.

Történetük Németország egyik legrégibb városában, a rómaiak alapította Mainzban kezdődött, ahol a 10. században számos híres rabbi élt és tevékenykedett. A későbbiekben Worms komoly szellemi központtá vált, ahol talmud-iskolát alapítottak, mely hamarosan messze földön híres lett. Bölcs rabbik vitáik során olyan vallási törvényeket fogadtak el, amelyeket a későbbiekben az egész askenázi térségben követtek.

Abban az időben születtek meg a ma már természetesnek, de akkor forradalminak számító jogszabályok, mint a kötelező monogámia, a női egyenjogúság bizonyos elemei vagy a levéltitok. Emiatt Wormsot tekintik az askenázi zsidó szellemi hagyomány bölcsőjének. Az iskola legnevezetesebb növendéke a franciaországi Troyes-ból származó Rási (1040-1105) volt, akinek Biblia- és Talmud-kommentárait mind a mai napig széles körben olvassák. Műveinek világos fogalmazása és könnyű érthetősége révén még a kevésbé művelt olvasók is könnyen megérthették. Számos középkori keresztény egyházi tudós is forgatta írásait. A Talmud tanulmányozása még kilenc évszázad eltelte után sem képzelhető el Rási nélkül. A különböző kiadásokban a főszöveg körül is többnyire Rási magyarázatai olvashatók. Biblia-magyarázatainak gyűjteménye volt az első nyomtatott formában megjelent héber nyelvű könyv 1475-ben.

A wormsi közösség létezésének első írásos bizonyítéka 960-ra nyúlik vissza, amikor néhány onnan származó zsidó kalmárt említenek egy kölni vásárról szóló iratban. A város zsidói ugyanis elsősorban távolsági kereskedők voltak, akik a 11. századtól a császártól kapott vámmentességet élveztek, valamint kereskedelmi és pénzváltási jogot az egész birodalomban. Ezek mellett az uralkodó általános védelmet és saját jogalkotást is biztosított zsidó alattvalóinak.

A császári védelem ellenére nem egyszer mégis üldöztetés és pogromok sújtották őket. Ám a zsidó gyülekezet mindig csak rövid időre szűnt meg létezni Wormsban, teljesen sosem tűnt el – egészen a második világháborúig.

Kiváltságos helyzetük ellenére, amikor 1096-ban az első keresztes hadjárat seregei Worms alá érkeztek, a lovagok megölték azokat, akik nem voltak hajlandóak áttérni a keresztény vallásra. Egyesek ezt megelőzve inkább öngyilkosok lettek. A császári védelem helyreállítása után a kikeresztelkedett zsidók visszatértek a judaizmushoz, egyben új hittársak is költöztek a városba.

A második keresztes hadjárat (1147-1149) során a wormsi zsidók már időben elmenekültek.

Nem úgy, amikor 1349-ben a pestis elérte a Rajna-vidéket. Mint mindenhol, itt is a zsidókat hibáztatták a fekete halálért, aminek következtében halomra gyilkolták őket. Négy évre rá ismét engedélyeztek nekik a betelepülést a „városi jólét érdekében”, bár többé nem szerezhettek ingatlanokat a gettó, azaz a zsinagóga körüli területen kívül.

Amikor 1689-ben a franciák elpusztították a várost, a zsidó közösségnek ismét menekülnie kellett. Több mint egy évtized telt el, amíg visszatérhettek. A 19. században körülbelül 800 zsidó élt Wormsban, akik 1848-ban egyenjogúakká váltak a keresztényekkel, sőt egy időben zsidó polgármestere volt Wormsnak.

Hitler hatalomra jutása idején 1100 zsidó lakott a városban. Sokan még időben emigráltak. Az otthon maradottakat deportálták, közülük összesen talán hatan élték túl a Soát. Az áldozatokra emlékeztet a számtalan  botlatókő, Gunther Demnig szobrász rézből készült mementói, melyekkel az ide látogató a belvárosban lépten-nyomon találkozik. A vészkorszakot követően a zsidó közösség már nem tudott igazán magához térni. Ma körülbelül két-háromszázan vannak, főként a volt Szovjetunióból érkezett bevándorlók. Túl kevesen vannak ahhoz, hogy önállóak legyenek, ezért a mainzi zsidó közösséghez tartoznak, az ottani rabbi gondozza őket. Sátoros ünnepeken busszal viszik a hívőket a közeli Mainzba.

A dicső múlt számos emlékére bukkanhatunk mindenütt. Így például az eredetileg 1175-ben épült wormsi zsinagógára. Az épület egyidős a katolikus székesegyházzal, ami azt sejteti, hogy valószínűleg ugyanazok a mesterek építhették két ábrahámi vallás templomát. Építészeti újdonság volt a két jeruzsálemi templomot szimbolizáló két oszlop az épület középvonalában. Ezt később több zsinagóga tervezésénél átvették, például Bécsben, Prágában és Krakkóban. Szintén korszakalkotó volt az ún. Női Zsinagóga, ami tulajdonképpen egy toldaléképület a férfiak által látogatott részhez. Az asszonyok egy ablakon keresztül követhették innen az istentiszteletet. De voltak saját imáik, énekeik, sőt női előimádkozójuk is. Mindez a nők jogainak tiszteletére utal.

1938-ban, a novemberi 9-i pogroméjszakán a nemzetiszocialisták ezt az imaházat is felgyújtották. A rendelkezésre álló képek alapján az állam 1958 és 1961 között újjáépítette. Míg a wormsi mikve jelenleg rekonstrukció alatt áll, a Speyerben 1126-ban épült tökéletes állapotban van és természetesen megtekinthető.

A legérdekesebb emlék kétségkívül a Szent Homok, Európa legrégebbi zsidó temetője. Elnevezését a talaj homokos természetének köszönheti, ami miatt nem volt alkalmas sem építési területnek, sem pedig szántónak. Talán ezért is adományozta a püspök a zsidóságnak. Kétezer sírja közül a legelső 1058-ra datálódik. Innen indult ki egy akkor újszerűnek számító temetkezési szokás: mindenkit egyéni sírban helyzetek örök nyugalomba, férfiakat és nőket egyaránt. Ebben az időben a keresztények között csak a legrangosabb nemeseknek járt személyes temetés, az embereket általában tömegesen hantolták el. Érdekes módon a nácik nem rongálták meg a sírkertet. A városi levéltár tanúsága szerint tervbe vették egy SA-tisztiskola építését, azonban a háború miatt erre szerencsére nem került sor.

E hallatlanul értékes szellemi és építészeti örökség ápolása céljából Rajna-Pfalz tartomány, a három szomszédos város önkormányzata, Mainz és Speyer zsidó hitközsége, valamint a Zsidó Hitközségek Tartományi Szövetsége és a zsidó közösségek 2014-ben létrehozták a SchUM Városok Egyesületét (SchUM Städte e.V.).Fő törekvésük az UNESCO Világörökség listájára való felvétel.

„Ha megnézzük az UNESCO listát, nem szerepel rajta eredendően zsidó elem. Igaz, ott van például a prágai vagy krakkói óváros, de azoknak csak egy része zsidó jellegű. A Maszada fontos zsidó jelkép, de tulajdonképpen római építmény.* Felvételünkkel hiányosságot szeretnénk pótolni a Világörökség listáján. Rengeteg rajta a katedrális vagy kastély, és valahogy az egész eléggé keresztény és nyugat-európai jellegű” magyarázza a Szombatnak nem titkolt lelkesedéssel Dr. Susanne Urban ügyvezető igazgató, aki zsidó tanulmányokból doktorált történész.

Majd folytatja: „A kisebbségek eléggé alárendelt szerepet játszanak a Világörökségben, pedig egy sokszínű világban nem így kellene lennie. Másrészt, ha jól belegondolunk, mennyire innovatívak voltak az akkori megoldások! A zsinagóga belső terének kétoszlopos kialakítása, az első ismert női súl, az első monumentális mikve, Európa legrégibb fennmaradt zsidó temetője a maga újfajta temetkezési kultúrájával. Mindez annak idején hihetetlenül modern volt! Innen terjedtek szét ezek az ötletek a zsidó világba, például Bécsbe, Regensburgba, Krakkóba, Prágába, ahol persze semmiben sem akartak lemaradni Worms mögött. Az itteni zsidók azt mondták, ha elpusztult Jeruzsálem, akkor hát újat építünk itt, a Rajna partján. Az önbizalom megnyilvánulása? De még mennyire!”

Idén januárban nyújtották be kérelmüket Párizsban az UNESCO-nál. Jövő év közepére várható az eredmény. Urban asszony nagyon bizakodó. Szerinte az említett okoknál fogva a SchUM városok zsidó emlékei minden bizonnyal felkerülnek az áhított listára.

* Az UNESCO világörökség listája szerint “It was built as a palace complex, in the classic style of the early Roman Empire, by Herod the Great, King of Judaea, (reigned 37 – 4 B.C.)”. (A szerk.)