Az antiszemita műgyűjtő, aki értékelte a zsidó művészeket

Dr. Albert C. Barnes legnagyobb kedvence Modigliani volt.

Még a zsúfolt teremben is föltűnőek Amedeo Modigliani művei, a maguk titokzatosan hosszúkás vonalvezetésével, kísértetiesen stilizált arcokkal, amelyek annyira jellemzik képeit és szobrait. De szemlélhetjük alkotásait távolról, vagy akár közelről – a Modigliani közelről (“Modigliani Up Close”) címet viselő rendkívüli új kiállítás bizonyítja, hogy az olasz zsidó művész színérzéke, technikai bonyolultsága és érzelmi mélysége túlnő azon, ami a futó szemlélő számára fölfogható lehet.

A kiállítás tájékoztatójában olvasható, hogy a több mint 50 művészettörténész és restaurátor kutatói tevékenysége nyomán fény derült arra, hogy Modigliani (1884-1920) milyen műgonddal készített elő minden egyes vásznat, formázta szobrait. „Megtudhatjuk, hogy – főleg a korai években – régi vásznakat használt föl újra, és azt is, hogyan használta azok árnyalatait saját képének tökéletesítéséhez.” Történetek tárulnak föl Modigliani bohém életviteléről.

A kiállítás helyszíne — a Barnes Foundation Philadelphiában — arra is lehetőséget kínál, hogy közelről megismerkedjünk Dr. Albert C. Barnes, a különc műgyűjtő paradox gondolkodásmódjával, aki a gyógyszergyártásból származó vagyonából hozta létre hatalmas gyűjteményét, amely elsősorban 19. század végi és 20. századi festményekből, grafikákból és szobrokból áll, és az általa alapított múzeumban tekinthető meg.

Albert C(oombs) Barnes (1872, Philadelphia, USA – 1951, Chester County, Pennsylvania), az Argyrol antiszeptikum feltalálója és neves amerikai műgyűjtő, szegénységben nőtt fel szülővárosában. 1892-ben diplomát szerzett a Pennsylvania Egyetem orvosi karán. 1896-tól kezdve németországi egyetemeken folytatott vegyészeti tanulmányokat, majd visszatérve Philadelphiába Herman Hille német vegyésszel kidolgozta az Argyrol képletét, amivel nagy vagyont keresett. 1907-ben megalapította az A.C. Barnes gyógyszergyárat, amit azután 1928-ban nagy haszonnal adott el.

1905-ben udvarházat építtetett Merionban és festményeket kezdett gyűjteni. 1911-ben megbízta egyik középiskolai osztálytársát, hogy vásároljon neki néhány festményt Franciaországban. A sikeres akción fellelkesedve még abban az évben maga indult bevásárló körútra Párizsba. Az évek során a gyűjteménybe több, mint 180 Renoir, 60 Matisse, 59 Cézanne, 35 Picasso és több mint ezer további műkincs került. A közvetlenül merioni otthona mellett lévő Banrnes Foundationt 1922 végén jegyezték be azzal a céllal, hogy helyt adjon gyűjteményének, és előmozdítsa a művészeti oktatást.

Amennyire nyitott volt Barnes a modern művészet befogadására, bizonyos megnyilvánulásai annál kevésbé voltak elfogadhatók. Amint azt Cindy Kang, az alapítvány társkurátora írja a tárlat ismertetőjében: „Barnes ismert volt antiszemita kirohanásairól műkereskedők és „műtárgy piaci spekulánsok ellen, miközben maga szenvedélyesen gyűjtötte olyan zsidó művészek alkotásait, mint Modigliani vagy Chaim Soutine.”

A Barnes Foundation készséggel elismeri, hogy a gyűjtemény alapítójának nézetei vállalhatatlanok. Nancy Ireson kurátor: „Ezek megbocsáthatatlanok, és le vagyunk sújtva.” További ellentmondás, hogy Barnes lelkesen támogatta az olyan meg nem értett művészeket, mint Modigliani. Végül pedig szerencsére „az általa hagyott örökség mindmáig látogatható.”

Sajnos Barnes rágalmazó kijelentése mindmáig éreztetik hatásukat. Az ellensúlyt mégis Modigliani alkotásai jelentik, amelyek teljes pompájukban láthatók a tárlat közepén.

A belépő látogatót egy 1919-ből származó káprázatos színekkel megfestett önarckép fogadja. A festő kezében tartott palettán zöld, kék, okker, barna és fekete színek árnyalatai sorakoznak. A vászon előtt ül, ovális arca derűsen tekint kifelé, mintha minket hívna, hogy lépjünk be a kiállításra, és tekintsük meg a kiállítótermeket.

Kezében a paletta mintegy emlékeztet arra, ami a restaurátorok nemzetközi csapatának kutatásaiból vált ismertté nem is olyan rég. A művészettörténészek még az 1980-as években is kizárólag olyan eszközökkel rendelkeztek, amely a Modigliani által használt pigmentek közül csupán nyolcat volt képes azonosítani. Egyikük, Barbara Buckley restaurátor elmondta: a mostanában használt high-tech módszerek bizonyították, hogy „mintegy 24 különböző festéket használhatott… A paletta tónusa az évek során változhatott, de még korai festményeinél is, ahol meglehetősen sötét palettával dolgozott, a feketébe kéket és vöröst is kevert.”

Ugyanezek a szempontok magyarázzák az 1916-ban festett Ülő szolgálólány c. kép megfoghatatlan szépségét, amelyben a rejtett vörös foltok, valamint a kék különböző árnyalataiban megjelenő váratlan ecsetvonások emelik ki a kötény fekete és fehér sávjait. Valószínű, hogy a vásznon már volt valamilyen kép, még mielőtt Modigliani munkába vette volna.

Az 1915-ös “The Pretty Housewife” (A csinos háziasszony) című műve alatt a radiográfiai technológia két korábbi képet fedezett föl, amelyek ellentétben állnak a fonott kosarat tartó boldog fiatalasszony képével. Magának a fonott kosárnak, valamint az ábrázolt személy szemének, orrának és homlokának alapos vizsgálata mutatja, hogy a korábbi festmények színeit keverte a saját maga által használt színekbe.

Az egyik teremben Modigliani csábító aktjai láthatók ülő, álló és fekvő pózban. Egy másikban olyan festmények és szobrok kaptak helyet, amelyek mintha társalognának egymással; cizellált, maszkszerű kőszobrok rímelnek a festmények alakjaira. Az 1908-ból származó “Akt kalappal,” deréktól fölfelé meztelen, kivéve a fején lévő fekete kalapot, ami arányban áll a szobrokkal. A kalap megfelel a szobor faragott fejdíszeinek. Mindkét műfajban nyilvánvaló Modigliani vonzalma az egyiptomi művészet és az afrikai maszkok iránt.

Simonetta Fraquelli, a tárlat konzulens kurátora szerint: „Legtöbb szobrászati munkájában rejtett spiritualitás fedezhető föl.” Modigliani műtermének állítólag ősi templom jelleget igyekezett kölcsönözni, amikor vendégeket hívott meg munkái megszemlélésére, ezért a fejek tetején gyertyákat gyújtott meg. A restaurátorok viaszt találtak a szobrok tetején, ami megerősíti ezt a föltételezést.

Renée Modot, a művész egyik legjobb barátjának felesége – az 1918-as “Young Woman in a Yellow Dress” modellje – a következőket mesélte el:

„Nem volt ellenemre, hogy modellt üljek, vagy aktot készítsen rólam, de ha látták volna, milyen állapotba került a szobám a nap végére! Festék a szőnyegen, a bútorokon, mindenfelé. Szeretetre méltó, de roppant rendetlen ember volt.”

Ekkortájt Modigliani és élettársa, Jeanne Hébuterne Franciaország déli részén élt, és az utolsó két év vásznairól árad a napfény. A terhes Hébuterne portrék is ragyognak, szemei türkizkékek, a háttér izzó, a világosszürke, zöld, kék és barack tónusaival.

Semmi sem utalt arra, hogy Modigliani tuberkulózisos agyhártyagyulladásban 35 éves korában meghal, másnap pedig a második gyermekükkel nyolc hónapos terhes Jeanne öngyilkosságot követ el. Tragikus vég, az életművel vigasztalódhatunk, amely most látható ezen a csodálatos tárlaton.

A “Modigliani Up Close” 2023. január 29-ig látogatható a Barnes Foundation épületében, Philadelphiában

Forward – Bassa László