Az ajtók egyszer csak összenyílnak
Susan Rubin Suleiman magyar származású amerikai irodalomprofesszor emlékirata a holokauszt-túlélő pozíciójából íródott finom lélekrajz az emlékezet törékenységéről.
A könyv és szerzője
Hogyan lehet írni és elmélkedni a kényszerűségből elhagyott hazáról? Szomorú nosztalgiával, vagy annak teljes hiányával? Mit jelentett egy emigráns számára az (új) identitás keresése, vagy a nyelvváltás és a beilleszkedési kényszer? Léteznek még átjárók a múlthoz? „Lehetséges lenne, hogy az összes ajtó, amelyet bezártam magam mögött, egyszer csak összenyílik egymással, és egy összefüggő folyosót hoznak létre?”
Milyen emlékeket hívnak elő fekete-fehér fényképek, hátoldalukon kézírással? Vagy furcsa relikviák, mint egy ezüst bross, egy miniatűr úti sakk-készlet, és más, az emlékezetben megőrzött hétköznapi tárgyak mire emlékeztetik a szerzőt, aki általuk pillant vissza, és kalauzolja az olvasót kaotikus gyermekkorába, kamaszkori vívódásaiba fiatal felnőttkoráig. Mit élt át ő és családja mint holokauszt-túlélők, és hogyan vándoroltak be Amerikába? Háborús traumák, emigráció, szakadatlan költözés és melankóliával járó veszteségek jellemezték életüket.
1944-ben az ötéves Zsuzsi hamis papírokkal, álnéven bujkált a szüleivel. Vidéki rokonaikkal ellentétben, akik a holokauszt áldozatai lettek, túlélték a háborút, remélték, hogy új életet kezdhetnek. Ám a kommunista hatalomátvétel után, 1949-ben inkább elmenekültek az országból.
Bécs egy rövid állomás, ahol látni, hogy nem egyszerű a beilleszkedés hontalan zsidó menekültként. Egy segítőkész nagybácsi meghívására, rövid párizsi tartózkodás után kerülnek Haitire más rokonokkal együtt. Az átutazás leírása mozgalmas, mintha turistaúton lennénk, bár felsejlenek a kétségek a jövőt illetően.
Az élet Amerikában egyszerre szól az új élet nehézségeiről és az erős asszimilálódási vágyról; a bevándorló lét tapasztalatairól. Apja nehezen tudja biztosítani a család megélhetését, végül Chicagóban kényszerűségből elfogad egy samesz állást, de miután ott is rabbi diplomát szerez, egy ortodox lányiskola ügyvezető igazgatója lesz. Szó esik a szerző iskolai és new york-i egyetemi életéről, a szemléletét formáló irodalmi művekről (imádja Thomas Mannt és Marcel Proustot), és lelki viharairól. Tinédzserként arról álmodozott, hogy tökéletes amerikaivá váljon, az egyetem után Párizsban rátalált az európai identitására, miközben zsidó identitása mindvégig töretlen.
A szerző csak 1984-ben (édesanyja ekkor már beteg) érzett belső késztetést, hogy újra szülővárosába, Budapestre látogasson gyermekeivel. Ekkor törtek fel eltemetett gyermekkori emlékei, amelyek kutatásaiban is irányváltást hoztak. „Visszafelejtésnek azt a fokozatos folyamatot hívom, amelyben felszínre engedtem az emlékeimet, és meg akartam őket írni.”
„Helyrehozható-e a megromlott viszony az időhöz és térhez, az otthonhoz? Hány várost hívtam már otthonomnak?” „El tudsz-e felejteni egy országot, amelynek nyelvét még mindig beszéled?” Van valami tragikus ebben az optimista emlékiratban. Leírásában életre kel a hajdani Budapest, hiszen élete első tíz évét itt töltötte: az Akácfa utcai bérház és környéke, a kóser háztartás apró titkai, a sárgacsillagos ház időszaka, az üldözötté válás, a bujkálások, a pusztulás képei, majd a háború utáni első iskolai évek emlékei az újrakezdés lehetőségével, az anya virágzó kóser húsboltjával.
A szerző emlékei a vészkorszakról töredékesek, mégis megrázóan érzékletesek, ahogy családtagjairól is életszerűen ír, az ortodox apa és a szintén ortodox, mégis modern, pragmatikus gondolkodású anya zaklatott házasságáról.
A számtalan gyerekfotó a szerzőről gondolkodóba ejt: mit jelentett az utolsó előtti pillanatban, másodpercekkel a német megszállás előtt fenntartani a normális élet illúzióját? A memoár családtörténet is: hangsúlyosak a családi kapcsolatok és hálók. Az anyával való problematikus viszony a harag és a megbocsátás közti széles skálán ível, és a rajongva szeretett, relatíve fiatalon elhunyt apáról árnyalt portrét kapunk. Az olvasmányos szöveg gördülékeny stílusáért a fordító Szűcs Anna Emíliát is dicsérhetjük. A rengeteg családi kép közül megrázóak, amelyek a munkaszolgálat során odaveszett nagybácsit ábrázolják.
(Susan Rubin Suleiman: A történelem lánya – Budapesttől Amerikáig. Fordította: Szűcs Anna Emília. Kalligram, 2024, 260 oldal)
