„Az a Kolozsvár, ahová álmomban hazatérek, nem létezik többé”

A 75 éves Balla Zsófia költővel beszélgettünk a késő ’70-es évekbeli Erdélyről és Kolozsvárról, az állandó hidegről és a nagy barátságokról, egy szétszóródott nemzedékről, hászid felmenőkről, magyar és zsidó kisebbségiségről, valamint egy megmaradt kiddus-serleg útjáról Máramarosból Svájcba.

A Briós kávézóban ülünk az Újlipótvárosban, ahol már jó ideje élsz, most kezdjük inni a kávét. Mikor kávéztál először, hogyan szeretted meg?

Középiskolás koromban kezdtem feketekávézni, még otthon, Kolozsvárt. Újdonság volt a hatvanas évek végén, hogy a Zenekonzervatórium közelében nyílt egy aprócska talponálló kávézó, meglehetős újdonság akkoriban: a Bábszínház hosszú udvara két utcát kötött össze-, nagyszünetben a Király utcából, a Zeneakadémia épületéből ezen az udvaron szaladtunk át, körülálltuk a kerek asztalokat, ‒ néha egyik-másik tanárunk is velünk tartott.  Jó is volt a kávé, hatalmas üvegablakos réztartályokban álltak a különféle babkávék, az ajtó közelében forgott lassan, az illatozó pörkölő. Akkoriban, 1968 és 1972 között még nem ment Romániának annyira rosszul. mint majd a nyolcvanas években, amikor üresen tátongtak a boltok, és ha külföldi vendégünk jött, kérdésükre mindig elsősorban kávét kértünk, szüleink meg a gyógyszereiket. Jó volt diákként a finom pörkölt kávé illatában álldogálni, beszélgetni, sokat nevettünk.

Kolozsvárról kik jutnak először eszedbe?

Anyám, apám, a rokonaim. Családi ünnepek, a meghitt olvasás  napfényes nagyszobánk torontáli szőnyegén hasalva, miközben anyám somkompótját eszegettem. A Fellegvár jut eszembe, fentről a gyönyörű , meghitt városkép, aztán a Széchenyi-téri (Mihai Viteazul -téri) házunk, a várost átszelő  Kis-Szamos  a hídjaival, amelyek közül egyet a híres Eiffel épített. Eszembe jut a Malomárok, amely a házunk hátsó végénél locsogott, aztán nem messze tőlünk az egykori Ferencrendi kolostor épületében a Zeneiskola, ahova reggelenként rohantam: három percnyire laktam az iskolától, de minden nap elkéstem. És a Színházi esték, a Filharmónia péntekesti hangversenyei, amelyeken világnagyságok léptek föl. És persze, majdnem a legfontosabb a barátaim. Írók, lapszerkesztők, filmesek, zenészek, szobrászok. És az első férjem, Marius Tabacu, ő gyakran eszembe jut. Bátor ember volt, a nyolcvanas években a kolozsvári politikai ellenállókhoz tartozott, meghurcolták őt is, a feleségét is. De a rendszerváltozás után sohasem kérkedett az érdemeivel. 1975 áprilisában született meg a gyerekünk, egy kisfiú, aki szülés után két nappal meghalt. De erről, a romániai abortusztörvény következményeiről, máskor beszélnék. Az, hogy Romániában nem engedélyezték az abortuszt, súlyos, veszélyeztetett esetekben sem, az nagyon sok ember életét tette tönkre. A gyerek meghalt, majdnem elvéreztem én is, és végül nem lehetett soha gyerekem. Ez életem egyik legnagyobb vesztesége. Jórészt azért jöttem át, mert a román kórházak a kilencvenes évek elején is szörnyű helyek voltak, a magyarországi egészségügy nagyszerűnek tűnt, a kilencvenes évek elején végül itt műtöttek meg. Ma már azonban az itthoni egészségügy kezd kissé hasonlítani a romániai diktatúra kórházi viszonyaira. 1992-ben, amikor végre, tíz év utazási (és részleges publikálási) tilalom után újra Budapestre jöhettem vizsgálatra, akkor itt derült ki, hogy nincs már többé remény arra, hogy gyereket szülhessek. De ennek is volt szerepe abban, hogy 1993-ban áttelepültem.

Mariusról annyit még, hogy folyékonyan beszélt magyarul, enyhe szilágysági akcentussal, amikor megismerkedtünk a Zeneakadémia előcsarnokában. Ő alattam járt két évvel, első találkozásunkkor fel sem tűnt, hogy román nevet mond, hogy nem magyar az anyanyelve, amikor egyik szünetben beszélgetni kezdtünk. A baráti társaságom kezdetben nem örült neki, mert a kisebbségi tapasztalat szerint a vegyes házasság az asszimiláció útja, a többségi társadalomhoz tartozó fél asszimilálja a családot, a gyerekek, legkésőbb az unokák már teljesen románok lesznek. A barátaim egyike egyenesen számon kérte, hogy egy „oláhval” járok, úgymond, aztán mindenki nagyon megszerette, kiváló román fordítója lett a magyar prózának. Marius letette a fordítói vizsgát, és mintegy 16 hat magyar szerzőtől fordított sok-sok kötetet román nyelvre. Miért váltunk el? Rosszul viseltem bohém életstílusát, úgyhogy barátságosan megbeszéltük, szétköltöztünk.  Egész további életében jóban voltunk, 2020-ban halt meg, a második feleségével azóta is baráti viszonyban vagyunk, mi több, én vagyok egyetlen közös gyermekük, egy gyönyörű lány, Anna keresztanyja. Kérdésemre, hogy miért engem kértek föl keresztszülőnek, azt válaszolta, hogy megbeszélték a feleségével, hogy ha velük valami történik, bennem megbíznak, hogy felnevelem a gyereket. Ez, mitagadás, jólesett. Egyébként testvérszerű baráti viszonyban maradtunk. A második házasságomban, mostani férjemnek, Báthori Csabának Marius volt az esküvői tanúja, az enyém pedig Parti Nagy Lajos barátom. Amikor az anyakönyvvezető meglátta a papírjaiban, hogy a volt férj és a jelenlegi férj tanúja egyaránt Marius Tabacu, akkor elakadt a hangja, láthatóan zavarba jött. Marius, amikor alá kellett írnia a papírokat, huncutul leszegett fejjel azt morogta: „a múltkor egy rubrikával feljebb írhattam alá”. A násznép, édesanyámmal együtt, harsányan hahotázott.

Mesélj még a nevezetes kolozsvári baráti körödről.

Nem sokára elkezdtek a legközelebbi barátaink sorban kivándorolni. De ez hosszú, fájdalmas  történet. Mennyi mindent kéne elmondani bárminek a felidézéséhez, hogy érthető legyen az a világ, amelyben éltünk, amelyet szerettünk, és amely aztán a diktatúra miatt elviselhetetlenné vált.

Rengeteg dráma zajlott, kivándorlás, halálesetek, házkutatások, állásvesztések. Kicsi, mindenfelől szorongatott közösség voltunk. A néprajzkutató Salamon Anikó például rendkívüli ember volt, emlékszem, ültünk nálunk az előszobai hosszú ládán és Spinozát olvastunk, ez az emlékkép, ahogy ketten olvassuk Spinozát és megbeszélünk minden mondatot, ez erősen él bennem.

Egyszer nagy társaság gyűlt össze nálam, Salamon Anikó, a férje, Orbán György zeneszerző, Egyed Péter költő és filozófus , a felesége, Andrássy Kati, ott volt Szőcs Géza, a költő, akivel akkoriban nagyon jóban voltunk, Tamás Gazsi az első feleségével, Fränkel Annával,az első férjem, Marius Tabacu, és még mások. Ez a ’70-es évek végén lehetett. Egy ízben a családjaink történetéről esett szó, arról beszélgettünk, hogy Erdély identitása mennyire összetett, mennyi etnikum találkozik bennünk, a leszármazottakban. Salamon Anikó például akkor azt mesélte el, hogy neki a nagyobbrészt székely felmenői között van egy osztrák-lengyel dédszülője is. Elkezdtünk nevetgélni, mindenki beszámolt a maga családtörténetéről, Marius elmondta, hogy neki mindenkije román, de a bánsági anyai ágon van egy horvát nagyszülője is. Orbán Gyuri a Seprődi-ágon kívül rendelkezett egy román őssel is, és így tovább, nagyokat nevettünk. Hogy tulajdonképpen erdélyinek lenni az egy amalgámot, gyakran egy népkeveréket jelent: mindegyiküknek voltak különféle nemzetiségű felmenői, akiket örömmel és tréfálkozva, nagyokat nevetve megidéztünk. Egyszer csak nagy komolyan Szőcs Géza szólalt meg: azt mondta, hogy ő tiszta magyar, száz százalékban magyar. Kissé kínos csend lett hirtelen. Honnan tudod?, kérdezte valaki. Géza azt felelte, hogy az apja ennek alaposan utánanézett. (Gondolom, a negyvenes években, amikor az árjaságot kellett bebizonyítani.) A megrökönyödött csendben odafordultam Gézához: mondván, hogy „akkor ketten vagyunk itt fajtiszták”. Géza hüledezett, hogyhogy? Ismerte őseim vallását. De én folytattam: akkor ketten vagyunk itt fajtiszták, te tiszta magyar, én tiszta zsidó. Ezen aztán mindenki megkönnyebbülve nevetett, talán Géza is.

A szüntelen hideg, az élelmiszerhiány, az áramkiesések, az írásainkat be-betiltó cenzúra, az abortusztörvény, az éjjel-nappal harsogó mozgósító dalok, Ceauşescu végtelen beszédei a rádióban, az útlevélmegvonás, mindez együtt embertelenül rossz  volt, de  igazán elviselhetetlennek az bizonyult, hogy a barátaink rokonaink, ismerőseink sorra elmentek, kivándoroltak Erdélyből. Ki merre látott, Amerikába, Németországba, Izraelbe, Olaszországba, Magyarországra, ki hova tudott menekülni. És a szülők otthon maradtak többnyire.

Milyen volt az a Románia, az az Erdély?

Alig lehetett fűteni, nem volt jóformán gáz, reggel ötkor felkeltünk, begyújtani, hogy a cserépkályha valahogy átmelegítse a lakást. Romániában akkoriban télen a mínusz 18 fok nem volt kivételes. Élelmiszert, ezt ismerhetik Magyarországon is, jegyre tudtunk venni. Emlékszem, egy embernek fél kiló cukor, fél liter olaj járt havonta, talán tíz tojás egy hónapra. Volt valamilyen húsjegy, de ez nem jelentette azt, hogy a megszabott húsadagodat meg is kapod, ha jut belőle még, legfeljebb akkor. Hajnalban a mészárszékek előtt végtelen sorokban álldogáltak az emberek. Váltották egymást a családtagok. Ha volt, aki leváltson. Több százan álltak sorba egész éjszakákon keresztül egy fél kiló húsért, a családtagok váltották egymást, hogy megőrizzék helyüket  a sorban. Anyám egy ilyen sorállásban, a havas járdán elcsúszva törte el egyszer a combcsontját és a karját is. Hónapokig feküdt vele. A hideg a legnehezebben viselhető, és a legerősebb emlék is ez maradt, a fagy és a takarítatlan, jeges járdák, az, hogy semmit nem lehet kapni, nincs étel a boltokban, a legnagyobb élelmiszerboltban több tíz méteren csak literes ecetes üvegek és olcsó borok sorakoztak a tárlókban. Szerencsére, nagyritkán a kistermelőktől, a piacon, drágán, ezt-azt be lehetett szerezni. Érdekes olvasni a lehallgatott telefonbeszélgetések jegyzőkönyveiben, hogy készültünk arra, hogy Pestről, Magyarországról vendégek jönnek majd, hogyan szereztünk húst, hogy őket meg tudjuk kínálni, ezt nagyon fontosnak tartottuk. Sós Vilmos filozófus később, már a kelet-európai rendszerváltások után meg is jegyezte, hogy ő nálunk, Erdélyben mindig nagyon jót evett, volt hús is. Eszébe sem jutott, hogy ez hány éjszakányi sorbanállást jelentett, mert nem mondtuk el. Még mi szégyelltük, hogy nem tudunk rendes ennivalót adni a vendégeinknek, barátainknak.

Ez jó módszere a diktatúráknak, a stabilitást erősíti a nincstelenség, kinek van ereje lázadni, ha éjszakánként a gyermekei vagy idős szülei kedvéért tejért kell sorban állnia? Azt is már ott megtapasztaltam, hogy a nép sok mindent eltűr, ha mindeközben jól megválasztott ideológiával vigasztalják saját nagyságáról, kiválasztottságáról. Még éhezni és fázni is hajlandó egy ideig, aztán, persze, robbanásszerűen reagál.

Romániában a rendszer összeomlása jóval kegyetlenebbül történt, mint az összes többi országban. Ceauşescun és a feleségén kívül nem végeztek ki mást a vezetők közül, és nem történt meg semmilyen szembenézés azzal a rendszerrel. Persze, mindenki kiment tüntetni azon a karácsony előtti, 1989-es csütörtökön, de világos, hogy mindezt a spontán felháborodáson kívül központilag is szervezte a Securitate: a keresztapa leváltása történt igazából. A diktátorpár pere kirakatper volt és jogtiprás, üvöltöztek velük, aztán kivitték őket az udvarra, és lepuffantották őket. Így semmilyen valódi megtisztulás, joguralom nem kezdődhet, akárhogy utálta is mindenki Ceauşescut és cinkosait. Karácsonykor végezték ki ráadásul az amúgy mélyen vallásos, ortodox keresztény Romániában. De meg kell hagyni, ma Románia lendületesen fejlődik. Az élelmiszerboltokban hihetetlen az árubőség. Gyönyörűen fel van újítva Kolozsvár, sosem volt ilyen tiszta, ilyen szép, mint most. Ők tudnak élni az EU-tagság kínálta előnyökkel.

Te csak a rendszerváltás után jöttél ide, Magyarországra. Miért?

Én nem akartam úgy járni, mint Tamás Gáspár Miklós: amikor a már Magyarországon élő Gazsi meg akarta látogatni az édesanyját, a határnál közölték vele, hogy nem kívánatos személy Romániában, nem jöhetett be az országba. Cselényi László és más barátok intézték Erzsi néni kivándorlását, hogy kijöhessen egyetlen fiához.

Nekem anyámon kívül egyetlen egy unokatestvérem maradt Romániában. Anyu azt mondta, hogy ő már nem vándorol ki sehova, itt marad. Megjárta volt már a szamosfalvi börtönt, két hétig verték 1943-ban, valahogyan élve maradt a deportálás, Auschwitz, Holeischen, Nürnberg után. Úgy érezte, hogy német nyelv-és irodalomtanárként ledolgozott 44 éve után Kolozsváron van mégis egy lakása, nyugdíja. Erzsi nénit, Gazsi édesanyját Cselényi Laci és még mások segítették összecsomagolni, eljönni Magyarországra. Itt is halt meg.

Én 1993 óta élek Budapesten. Végül az én anyám is átjött: amikor teljesen egyedül maradt, a barátai lassan eltünedeztek,  már nem tudott négy emeletnyit mászni  a bevásárlókosárral…

Amikor a későbbi férjem, Báthori Csaba először jött hozzám Budapesten látogatóba, 1997 elején, akkor már  itt élt édesanyám is  velem:  valahogyan meggyőztem, hogy együtt kell maradnunk. Csaba 16 évig Ausztriában, Linzben, majd Bécsben élt. 1996 őszén települt haza, Magyarországra. Bécsben Hölderlint, Rilkét fordított, majd, már itthon, József Attila minden versét és kortárs magyar költőket németre. Anyám német-angol szakos tanár volt, az első beszélgetésükkor rögtön németül kezdtek beszélgetni, látszott, hogy valójában vizsgáztatják egymást. Kölcsönös megelégedésükre szolgálhatott, amit hallottak, mert anyám, miután Csaba elment, összecsapta a kezét: „Bárcsak egy ilyen fiú kerülne neked!” Akkor elnevettem magam, és elárultam, hogy már ilyen került, egy pár hónapja összetartozunk, együtt élünk. Csabának sajnos ekkor már nem éltek a szülei.  Anyámmal nagyon jóban voltak. Minden vitában többnyire Csabának adott igazat, ha berzenkedtem, miért teszi, azt felelte: „mert neki nincs itt az anyja.” Amikor megkérdeztem tőle, nem lett volna-e jobb, ha lány helyett fia születik, gondolkodás nélkül  „de igen”-nel felelt. Nagyot nevettünk.  Őszinte, mindig  őszinte volt, miközben nem kétséges, hogy nagyon szeretett engem.

Ez után, 1997-ben számoltuk fel, adtuk el a kolozsvári lakást, hogy itt lakást tudjunk venni, hogy mindhárman együtt lakhassunk Budapesten. Mivel Románia akkor még nem volt az EU tagja, csak a könyvtáram egy része, a képek és a személyes dokumentumaink jöhettek velem át az új életembe.

Azóta, hogy él benned Kolozsvár?

Nem utazhatok oda annyira gyakran, de amióta öregszem, majdnem minden éjjel Kolozsvárral álmodom, főleg a régi házzal, a lakásunkkal, otthoni mamámmal. Amikor anyám hazakerült 1945-ben Auschwitzból, a hitközségtől kapott, a vissza-nem-tértektől származó szép antik bútorokkal rendezte be az otthonunkat, ezek között éltünk, ez volt gyerekkorom színhelye. Ezek már nem nyomasztó látomások, csak az a Kolozsvár, ahová álmomban hazatérek, nem létezik többé, nincs már. Nincs már meg az a város, és a barátaim sem élnek már ott, jóformán senki, akihez közöm volt. Egy unokatestvérem, valamint egyik osztálytársam lakik még Kolozsváron, és alig néhány ismerős, köztük a keresztfiam és az édesanyja, valamint régi barátnőm, szüleim ismerője és életem távoli tanúja, az esszéista és irodalomkritikus Szilágyi Júlia. Szeretek vele beszélgetni. Ő még mindenkit ismert az egykori Kolozsvár alakjai közül. Van még tehát egy szépséges román mamától született unokatestvérem, aki természetesen egy román férfihez ment feleségül, ők ezért-másért a Ceauşescu-időkben nagyon jó pozícióban voltak: a férj vezető beosztásban dolgozott az Agronómián, hús, tojás, mindenük megvolt. Aztán egy ízben, amikor meglátogattuk őket, már a mostani férjemmel, Báthori Csaba költő-műfordítóval, a férfi, kissé már berúgva, azt találta románul mondani, hogy nem akar más nyelveket hallani az asztalánál, mármint a mi magyar beszédünket Csabával. Felálltunk, és eljöttünk, szegény unokatestvérem, aki azt sem tudta, mit mondjon, próbált minket marasztalni. Másnap ez az ember felhívott, és bocsánatot kért, úgyhogy néha azért meglátogatjuk őket. Az unokatestvéremet felhívom egy évben egyszer, a születésnapján. De amikor Kolozsvárra gondolok, nem ők jutnak eszembe. Hanem a Házsongárd, ahol apám és két testvérének sírja fekszik. A Zeneiskola jut eszembe és az eltűnt – meghalt vagy kivándorolt – osztálytársaim, nagyszerű tanáraim. Tulajdonképpen a Házsongárdi temető sírkövei közt vagyok otthon.

Akiket szeretek, mind kivándoroltak, nem csak Magyarországra, hanem Németországba, Amerikába, Kanadába is. Kolozsvárról eltűntek a barátaim. Ha külföldön vagyok, ide akarok hazajönni, az Újlipótvárosba, de itthon, ha arra gondolok, hogy „otthon”, akkor az Kolozsvár. Egy nem létező Kolozsvár. Egy elmúlt Kolozsvár.  Ahol mindennek volt története. Amikor felébredek, mostanában néhány másodperc beletelik, amíg rájövök, ez itt az én lakásom. Hogy nem az otthoni szobámban vagyok. Sok mindennel összefügghet ez.

Négy keresztgyerekem van. Mindig megkérdeztem a leendő keresztgyerekeim szüleit, hogy nem baj-e, hogy én zsidó keresztmama vagyok. Van bennem, mondjuk így, némi affinitás a vallások, a transzcendencia iránt. Otthoni régi barátnőm, Tőkés Erzsébet  édesapjával, Tőkés István református lelkésszel, püspökhelyettessel sokat beszélgettem ugyanis a zsidóság és a kereszténység kapcsolatáról, sokat tanultam tőle. Ő mérhetetlenül tisztelte Isten választott népét, a zsidóságot. Egyébként őrzöm fia, Tőkés László diákkori kéziratos versét Auschwitzról. Vele mintegy húsz éve nem tartjuk a kapcsolatot, bár a romániai forradalom előtti években kijártam dési gyülekezetébe, a kórusnak a zsoltárokat betanítani. Tőkés Erzsébet, István bácsi legidősebb lánya elsőszülöttjének, Balázsnak is én vagyok a keresztanyja. Ma már Tőkés László és én eltávolodtunk egymástól, de Gergely (Tőkés) Erzsébetet és családját továbbra is barátomnak tekintem. Ő ma a Házsongárd Alapítvány elnöke, sokat köszönhetek szerető figyelmének. Apám nem a zsidó temetőben nyugszik, hanem a Házsongárdban. Tíz éves voltam a halálakor, és bizony jobb lenne, ha a zsidó temetőben tudhatnám, mert akkor nem fenyegetné az a veszély, hogy halálom után, a sír lejárta után rátemetnek valakit. Át akartam hozatni a szüleim hamvait az itteni, budapesti zsidó temetőbe, de az unkatestvérem, amikor beszéltünk erről, azt kérdezte, hogy mit számítanak a sírok? Hogy a rokonságunk legnagyobb része elpusztult Auschwitzban, hamvaik a légbe szálltak. Hogy nem a sír számít, hanem az, hogy lesz-e, aki emlékszik rájuk vagy ránk. Ezért is nyomaszt annyira, hogy nincsen, nem lehetett gyerekem. Ki örökli majd meg hatalmas könyvtárunkat, kinek fontosak még rajtam kívül a családi fényképek, dokumentumok, tárgyak? Ki tud majd a nagyszüleimről, Alsórónáról, Máramarosszigetről? Mit csináljak a családi fényképekkel, levelekkel, kéziratokkal, kire hagyjam őket?

Úgy tudom, anyai családod  távoli rokona  Taub csodarabbinak.

Igen. Ezt így őrzi a családi emlékezet. Az anyai nagycsalád, máramarosi Smuel Taub nagyapám és a gyermekei haszid, vallásos emberek voltak. Ő maga sószállító szekeresgazda és egyben  melamed volt.

Anyám volt az első a családjában, aki nem volt vallásos, addig a családja minden nemzedéke jámbor zsidókból állt. Apai ágon is vallásosak voltak a rokonaim, templomjárók, de alkalmazkodva nem-zsidó környezetükhöz. Apai nagyapám, aki Ratosnyán, egy fűrésztelepen élt hét gyerekével, például szeretett magyar nótákat énekelni és – bár nagymamám kóser konyhát vitt – ő szerette a magyaros fogásokat. Rengeteg elmondatlan, megíratlan történetük van, mindig nekiveselkedtem, de soha nem jutottam a végére. Anyuval is van egy interjúm, sok mindent nem merek megnézni, újra meghallgatni, félek, hogy nagyon megvisel. Le kéne néhány magnetofonra vett beszélgetésünket gépelni. Mindig megígérem magamnak, de ha nincs rá határidő, ösztökélés vagy ösztönzés, akkor az ember nem tartja be ezeket a magának tett ígéreteket.

Látsz folytatást? Az irodalomban, az életben?

Némileg hátraléptem, távolról figyelem az irodalmi életet, nem látok most jelet és ösztönzést annak a folytatására, ami nekem fontos, amit az én ízlésem képvisel, mert csak az van, amit megteremtünk magunknak. Írni is nehezen tudok mostanában. Ami a családi emlékezetet illeti, egy rokonom Svájcban él, sebész, vallásos is. Neki ajándékoztam Nagyapám, Taub Smuel (Sámuel) kiddus-serlegét, a szombati serleget, azon nagyon kevés tárgy egyikét, amely rám maradt a nagyszüleimről, a máramarosszigeti házból. A hatvanadik születésnapjára vittem el neki Zürichbe. Az unokaöcsémet meghatotta, különösen, hogy a zsidó neve – Samuel (Smuel) Taub – azonos a nagyapáméval, akinek az iniciáléit a serlegbe karcolták. Megrendítette, örült neki, ez a kehely jó helyen van. És neki van fiúgyermeke, aki majd örökölheti. Idővel adok neki még egy pár dolgot. De sok más tekintetben nincs folytatás. Kinek fog majd számítani, ha meghaltam, hogy valahol egy fényképen mit játszom anyuval? Mit számít mindez, ha nem tud rámutatni valaki, hogy ez a parókás néni itt a nagymamám volt? Mindegy, azért ráírom majd a fényképek hátára, amit még kihunyó európai családomról tudok. Izraelben nagyon sok rokonom él. Van kit hiányolnom, van kiért aggódnom.