Ayhan Gökhan versei
Temetés
A dombtetőn a temetőt, adj odáig menni erőt,
Orbán Ottó
Keserű, hogy minden rohad, ami itt van,
Orbán Ottó
ezek a próbálkozások, nem tudom, mire jók.
a koporsó is a büntetés része, a szűk
hely, hogy én abba beleférnék, hát
el sem hiszem, ellenérzést
kelt bennem a lélek is,
mint helyezkedési pont, milyen?
mi van akkor, ha a föld olyat
csinál, hogy magából kivet,
a felszínre hozza a benne végbement
változások nyomait, a koszurúkat
félretolja, mást tesz a helyére,
a test darabjait.
meg ez a sok, értelmezhetetlen
dolog, amiből nem értek,
mindenesetre alig valamit, nincs meg
a kellő nyelv hozzá, szóval azok
a születéstől számított nevek, hogy csecsemő,
később gyerek, majd felnőtt és férj, hulla, ilyenek
nem érthető szavak nekem, hogy ez mind az
én nevem lenne, nem, én nem tudok ebbe
belegondolni, meg az se túl világos, hogy
temetés előtt megmossák a halottat, utána
hullaszagú az illető gumikesztyűs keze,
lehúzza, de mégis marad valami, legalább
annyi biztosan, hogy otthon a felesége arcát
simogatja vele, átadja a kéz tapasztalatait,
és ő mit sem sejt az egészből, csak feltételez,
az arcával feltételez, nincs valami rendben.
nap süt, az út kavicsos, nem puha,
ravatalba jutunk mindahányan, a nem
túl szerencsések azonnal a sírba,
a gödör filozófiája megrekedt, se égi, se földi,
van, hogy már nem tud segíteni semmi, és
innen nem is tud a vers folytatódni.
Párhuzamok
„légy férfi mondta a barátom
és vágd ki a szíved”
Györe Balázs
elérkezett, tényleg itt van,
valós alapokon a nyugtalan, beért,
mint a kéz, a helyére került,
sötét alakzatot megkerült,
komolyan vette, másképp nem
ment volna, meg hát különben
is, a szél zúg, mint a lomb.
mikor még élt mindkét rokon,
a nagynénémtől egy malacalakú
perselyt, hogy majd legyen,
addig is minek? egy kalapácsot
anyámtól, aki a konyhában mosogatott,
később a nagynénémet idegbetegre
verte a férje, anyámnak maradt a válás,
a gyereke, a rákja, negyvenkilenc évesen
a halála, hogy tudjak mire emlékezni.
ezt csak úgy, kitételek nélkül,
végeredményben van a lány,
egyetemi teraszon szél, lomb zúg,
a parkolóban bármi megeshet, erőszak
a sötétre gondolt lombok alatt.
nem minden föld olyan, amilyennek
elképzelem, melege van vagy hűvöse,
igen, ezt azért nem tudom, vagy
a szóróparcellák napsütötte része édesebb,
nem tudok ilyeneket, milyen lehet, amikor
a földet szórják rám, és nyitva a száj,
megfeszülnek az idegek.
esküvő és temetés nálam egyet jelent,
mindkettőben, két véglet, én vagyok,
aki szerepel, gyep naphúzta csíkjai,
a vodkaidőt kihasználom, hagy abba
a vers magától, azt hiszem, a fontosat
megint nem tudtam elmondani.
Ayhan Gökhan 1986-ban született Budapesten. Édesapja török anyanyelvű. A Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Karának magyar szakos hallgatója. Versei többek között a Beszélő, a Kalligram, a Magyar Napló és a Népszabadság hasábjain, kritikája az Élet és Irodalomban jelent meg.