Auschwitzi magyar pavilon, 1965 – a megrendelt emlékezet

Auschwitzi magyar kiállítások az 1960-as években

A műtárgyaknak – mint a könyveknek – sorsuk van, és minden korban megvan a maguk jelentés(rétege) és funkciója, mondanivalója, amit az adott korban (vagy utána) értünk, vagy nem. Funkciójukat idővel elveszíthetik, eredeti mondanivalójukat és kontextusukat néha úgy kell újra összerakni, újraolvasni.

Egy hajdani tárlat izgalmas rekonstrukcióját tekinthetjük meg a Centrális Galériában, ahol egy kutatásra épülő kiállítást látunk, amely a holokauszt képzőművészeti emlékezetét vizsgálja az 1960-as évek auschwitzi magyar kiállításain egy újra-felfedezett műtárgy-együttesen keresztül.

Holokauszt ábrázolások a korai Kádár-korszakban is születtek, ám sok alkotás számunkra már dermesztően idegen. A holokauszttal nemcsak a túlélők, a hivatalos emlékezetpolitika is foglalkozott, állami és nemzetközi szinten is.

Az Oswiecimi (Auschwitz lengyel neve) Állami Múzeum 1960-tól barakkokat kínált fel kiállítási pavilonként nemzeti kiállítások céljára. A kiállítások forgatókönyvét a Lengyel Népköztársaság és a szocialista blokk történelemszemlélete, és az adott pártvezetés víziója befolyásolta.

A Blinken Osa Archívum munkatársai 2004-ben Auschwitz 1945-1989. Rekonstrukció címen már rendeztek tárlatot az auschwitzi magyar kiállításokról. Azóta fény derült arra, hogy az 1965-ös, elsőnek hitt kiállítás történeti koncepciójához „illusztrációként” (díszletként, kiállítási dekorációként) a szervezők megrendelték azt a nemrég felbukkant képzőművészeti anyagot, amelyet most megtekinthetünk.

A kutatás feltárta, hogy Auschwitzban már volt egy szerény magyar tárlat 1960-ban, mint első nemzeti kiállítás. Enteriőrfotókon kivehető, hogy dokumentumok és fényképek mellett képzőművészeti alkotások is láthatóak. Ezek a művek a háború után készült, hiteles tanúságtételek. Köztük két túlélő művésznő alkotásai; Lukács Ágnes Auschwitz: női tábor c. albumának lapjai jól ismertek, Káldor Rózsa Éhség c. megrendítő szobrát a Magyar Nemzeti Galéria őrzi.

Az 1960-as tárlat rejtélyes és szemléletes darabját, egy ismeretlen művész Deportálás c. nagyméretű képét, amely Hitlert ábrázolja vámpírként, láthatjuk is. Kiállítási dekoráció lehetett. A kompozíció előképe egy rajz, amit Simon Wiesenthal a KZ Mathausen c. 1946-ban megjelent kötetében közölt; ezen egy SS-sapkás csontváz felé haladnak a deportáló vonatok. Ezt nagyítja fel és teszi „olvashatóvá” a festmény: a csontváz-szimbólumnak Hitler feje van, mögötte krematórium kémények magasodnak koncentrációs táborok neveivel, a vonatok oldalán láthatók a deportálást végző vasúti társaságok rövidítései, köztük a MÁV is.

Emlékezetpolitika

Makrisz Agamemnon mauthauseni magyar emlékművét (1959-64), az öklüket az ég felé rázó foglyokat mindenki ismeri; ez volt az első állami megrendelés pályázatokkal, ezt követte az 1965-ös auschwitzi tárlat, mint állami keretek között bonyolódó nagyszabású holokauszt emlékezet projekt.

A nemrég előkerült művek (Hincz Gyula, Kass János, Kondor Béla, Konecsni György, Konfár Gyula, Martsa István, Péri József, Somogyi József, Szász Endre, Varga Imre alkotásai)  egy olyan hivatalos történeti narratívát tükröznek, ahol a hangsúly az antifasizmusra került, különösen a kommunista ellenállók szerepére, akikre a regnáló hatalom, mint elődeire tekintett, hiszen legitimálnia kellett a hatalmát. Az 1965-ös kiállítás terveire jellemző volt az aránytévesztés, hiszen túlhangsúlyozták az 1919-1939 közötti időszakot, a munkásmozgalom szerepét az 1944. évi deportáláshoz képest. Ábrázolni lehetett a holokausztot, leginkább az antifasiszta emlékezetpolitika határain és keretein belül, a pártelképzeléseknek megfelelően. Ami különös, hogy a megbízott művészek (a kor ismert és elismert művészei) egyike sem volt zsidó.

Emlékmű-szobrok

Az 1965-ös kiállításon Martsa István és Somogyi József szobrai szerepeltek, ezeket sajnos csak fényképen látjuk. Martsától a mauthauseni pályázatát rendelték meg, amit Radnóti Miklós emlékszobrának képzelt el. A megformált figura, amely a máglyára lépve feltartott kezével keresztet formáz, sugározta a mártíriumot.

Somogyi József szobra szerteágazó elő-és utóélettel rendelkezett. Első változata eredetileg a munkásmozgalom mártírjainak emlékműpályázatára készült 1955-ben. Auschwitzba ennek egy példánya került, ma a Magyar Nemzeti Galéria raktárában Ballada címen találjuk az asszonyt kisgyerekkel ábrázoló szoborkompozíciót.

Auschwitz helyett (tűrt) absztrakció

Érdekes jelenségre hívja fel a figyelmet a mostani kiállítás: az 1960-as évek közepén az absztrakt ábrázolásmód tiltott, jó esetben tűrt kategóriának számított a képzőművészetben (az iparművészettel szemben nem voltak ilyen rigorózusak), az 1965-ös auschwitzi magyar kiállítási anyagban mégis található olyan mű, amely részben absztrakt.

Kass János Újvidéki vérengzésén absztrakt háttérből válnak ki a figurák. Zsidótörvények c. képén rácsszerkezet takarásából dereng fel egy emberi alak.

Az 1965-ös kiállítás mondanivalója az antifasizmus volt, a holokauszt ebben súlytalanul feloldódott. A legmonumentálisabb, táblákból összeillesztett zománc-kompozíció; Konecsni György Felszabadulás (Férfi és nő gyerekkel és békegalambbal) műve nagy meglepetés. Szó nincs itt Auschwitzról, inkább művészi játékról. Színes alapozásra fekete zománcfestékkel csurgatott absztrakt expresszionista háttérből, mint bukolikus tájból ugrik elő a figurális ábrázolás; a családi idill békegalambbal.

A hiány és a hiányzók

A kiállítótér fókuszpontjában Péri József ötvösművész töredékes vörösréz urnája áll, mint a (többszörös) hiány szimbóluma, ami a kallódó művek sorsát is jelképezi. Örökmécses-tartó volt az 1965-ös kiállításon. Már csak torzó: kovácsoltvas tartója elveszett. Martsa István szobrát Auschwitzban hagyták, sőt, eltűnt Varga Imre nagyméretű kovácsoltvas térelválasztó rácsa is.

A rekonstruált tárlat érdeme, hogy ami kimaradt, most látható. Barabás Tibor Erőltetett menet (1959) c. szobrának 1965-ös auschwitzi kiállítását a Zsidó Múzeum ambicionálta, amely korábbi holokauszt-kiállításán már szerepeltette. A Lektorátus zsűrije azonban ideológiai okokból elutasította a műalkotást: a két pátoszmentes, megtört figura nem az ellenálló pózában tetszeleg. A mostani kiállítási anyagba viszont bekerülhetett a szobor a Zsidó Múzeumból.

Mindkét (1960, 1965) kiállításról hiányzott a meggyilkolt romák emléke. Ezt ellensúlyozandó most beemelték a kiállítótérbe Jovánovics György absztrakt Cigány holokauszt emlékműtervét (1974).

 

Áldozatok vagy mártír ellenállók?

Az antifasiszta narratíva (vagy emlékezetpolitika) a holokausztot egy globális világmegváltó történeti elbeszélés részévé tette, és az áldozati szerep ábrázolása helyett az ellenállás hangsúlyozását preferálta. Nem passzív áldozatokra, hanem aktívan cselekvő mártírokra volt szükség. Az áldozatok alakja kétségtelenül ott van ezeken a kissé ideologikus műveken, de áldozatként látjuk őket egyáltalán? Határozott világképük van ezeknek a figuráknak. A koncentrációs táborok foglyai Konfár Gyula óriási tablóján karjukat keresztbe fonják, kezük ökölbe szorul, harcra-kész ellenállók.

Tematikus ciklusok

Az 1965-ös auschwitzi magyar kiállítás történeti forgatókönyvét 1963 tavaszától dolgozta ki a Legújabbkori Történeti Múzeum (a Munkásmozgalmi Múzeum elődje) Horn Emil muzeológus ideológiai iránymutatásával. A dokumentumokhoz és fotókhoz a Művelődésügyi Minisztérium egy képzőművészeti anyagot is rendelt. A projektet a Képző-és Iparművészeti Lektorátus menedzselte; nem volt idejük nyílt pályázat vagy meghívásos verseny kiírására, az alkotókat kijelölték, akik nem voltak irigylésre méltó helyzetben, hiszen 1964. december végén kapták a feladatot, és a kiállítás áprilisban nyílt meg.

A kiállítási program négy témát írt elő. Az első a „Tanácsköztársaság és Horthy-korszak”, a második a „Fasizmus Magyarországon”, a harmadik az „Auschwitzi láger”, a negyedik „Nyilasterror, ellenállás, felszabadulás” volt.

A kiállítási egységek a Tanácsköztársaságot követő fehérterroron át íveltek kronologikusan Auschwitzig, felsorakoztatva az előzményeket. Hátborzongató olvasni, hogy a témákat a megbízott művészek (Hincz Gyula Kass János, Kondor Béla, Szász Endre) között abc sorrendben osztották el.

A nem zsidó művészeknek nem volt közvetlen holokauszt-tapasztalatuk, legfeljebb beleérző képességükre, empátiájukra, együttérzésükre hagyatkozhattak.

A Tanácsköztársaságot és a Horthy-korszakot Hincz Gyula kapta. Horthy uralomra jutása (A reakció lovasa) c. óriás táblaképe drámai (szocreál) Apokalipszis.

Kass János geometrikus formákból alakított ki figurális kompozíciókat (Munkaszolgálat, Nyilasok által elkövetett tömeggyilkosságok a Duna-parton, Újvidéki vérengzés).

Szász Endre az öt megrendelt mű helyett hetet készített, sejthetően önálló művészi invencióból állított össze egy fekete- fehér ciklust a „Nyilasterror, ellenállás, felszabadulás” téma mentén.

A legizgalmasabb, legérzékenyebb művek kétségkívül Kondor Béla munkái, aki az Auschwitz tematikát dolgozta ki (Appel, Muzsika, Parancs, Haláltábor) úgy, hogy szinte átélhető a néző számára.

A kiállítást 1979-ben bezárták. A művek újra-felfedezésükig évtizedeken át lappangtak. A nyomok a Szombathelyi Képtárba vezettek. 1979-ben a régebbi kiállítást lebontó, és az újat rendező Munkásmozgalmi Múzeum az alkotásokat „használt kiállítási dekorációként” Szombathelyre küldte, az egykori Forradalmi Múzeumba. Innen kerültek az 1985-ben létrejött Szombathelyi Képtár raktárába.

Monumentális, nyugtalanító pannókat látunk a rekonstruált kiállításon. Drámai erejű képek ezek, még ha díszletek is. De mégis, kiknek az emlékezetére készült az 1965-ös kiállítás? Szinte egy ecsetvonás sincs a magyar zsidóság pusztulásáról, annál inkább a munkásmozgalom és az illegális kommunista ellenállók szerepéről. Mellőzték a „zsidó kérdést”. Ez az Auschwitz mintha a mártírhalált halt baloldali ellenállók kultikus emlékhelye lenne, ahol, jó, esetleg köztük páran zsidók is voltak…

 

Megrendelt emlékezet

Magyar kiállítások Auschwitzban, 1960/65

Blinken OSA Archivum, Centrális Galéria  (2023. szeptember 14. – december 3.)

A kiállítás a CEU Jewish Studies Program és a Blinken OSA Archivum együttműködésében jött létre.

kurátor: Véri Dániel