Átölelni az időt – Fahidi Éva

“…az a rögeszmém, hogy rajtam kívül kevesen tudják elmondani, mi volt a lágerben…”

A Tünet Együttes Szabó Réka rendezésében 2015-ben mutatta be a Vígszínház Házi Színpadán a Sóvirág című előadást, amelyben a most 94 éves Fahidi Éva és a fiatal táncosnő, Cuhorka Emese lépnek színpadra. Már a próbák kezdetén jelen volt a kamera is és a kész dokumentumfilm, A létezés eufóriája elnyerte a Locarnói Nemzetközi Filmfesztivál – Kritikusok Hete – nagydíját és a Szarajevó Filmfesztivál emberi jogi díját is. A szeptemberi mozibemutató kapcsán beszélgettem Fahidi Évával és Szabó Rékával, aki az előadás és egyben a dokumentumfilm rendezője is.

Amikor Szabó Réka felkérte, hogy táncoljon a Sóvirág című előadásban, nem ijedt meg?

Nem vagyok ijedős kislány. Én minden ilyesmit nem kihívásnak, inkább felhívásnak érzek. Valamire felkértek, akkor azt teljesítenem kell. Nagyon tetszett az elképzelés, mert egész életemben, bár nem hivatásos módon, de táncoltam. A tánc és a mozgás iránti imádat egyidős velem. Én mindig a magam örömére táncoltam. Ahogy a Kazantzakisz könyvéből készült Zorba című filmben elhangzik: én mindent ki tudok táncolni magamból. Nemcsak gyermek, de felnőtt koromban is táncoltam, még a lágerben is.

Miért volt fontos Önnek, hogy létrejöjjön a Sóvirág című előadás?

Számomra nagyon fontos, hogy autentikus helyről lehessen hallani a holokausztról. Eddig két ilyen filmet ismerek, remélem az enyém lesz a harmadik. Az egyik a Saul fia, amiről nem tudom, hogyan lehetett így elkészíteni. Nyilván, akik csinálták nem voltak ott, mégis pontosan ugyanolyan minden, mint Auschwitzban volt, de legfőképpen szellemében. Sikerült érzékeltetni a teljes nihilt, hogy nincs semmi más, mint az út, amely oda vezet, hogy az emberek meghaljanak, illetve, hogy a világon nincs semminek semmi értelme. A másik az 1945 című film. Nem győzöm eléggé dicsérni ezt a két filmet. Számomra az a fontos, hogy minden eszközzel, ami a kezembe akad, szóval, tollal, mozdulattal csak a holokausztról akarok beszélni és hitelesen.

Ezért nevezi önmagát holokauszt aktivistának?

Azt gondolom, azért maradtam életben, hogy ennek szenteljem az életemet. Talán van ebben némi túlértékelt hivatástudat is, de ezt én őszintén így érzem. Az egész úgy kezdődött, hogy önszántamból visszamentem Auschwitzba. Úgy szerveztem meg az utazást, hogy július 1-én érkezzek meg, pontosan akkor, amikor eredetileg odahurcoltak bennünket a családommal.

Találkozott már olyan emberrel, aki kerek-perec a szemébe mondta, hogy a holokauszt nem történt meg?

Egyelőre még nem. De ha bármikor is találkoznék ilyennel, pontosan tudom, az ember egyetlen dologgal nem tud mit kezdeni, azzal, ha nevetségessé teszik: biztosan valami olyasmit mondanék neki, hogy mindenki rajta röhögjön.

Nem volt kellemetlen a kamera jelenléte a próbákon?

Valahogy szükségesnek éreztem. Egyébként is az a rögeszmém, hogy rajtam kívül kevesen tudják elmondani, mi volt a lágerben és ehhez nekem szükségem volt a kamerára is.

Mit gondol, aki látta már a Sóvirágot, az vajon kíváncsi lesz a filmre is?

A színházi előadásnak megvan az a varázsa, hogy a nézők előtt történik. Az, estéről estére varázslat, ahogyan megszületnek a dolgok. A film remekül van megcsinálva, ráadásul több dolgot lehetett elmondani benne. A lényeg azonban számomra mindkét esetben ugyanaz: tessék rám figyelni, mert igazat mondok.

Kinek szánná a filmet?

A célközönség szerintem a 16-17 évesektől kezdve úgy 25-30 évesekig. Nagy örömmel láttam, hogy a film első nyilvános bemutatóján nagyjából éppen ez a korosztály ült a nézőtéren. Egyébként azt tapasztalom, mivel sokszor járok különböző helyekre beszélgetni, hogy ez a korosztály nagyon nyitott. Utólag nemegyszer visszahallom, azt mondják, miért nem mondta ezt eddig nekünk senki.

Mivel igen sűrűn jár Németországban, pontosan látja, mi történik ott és itthon. Van-e különbség a németek és a magyarok között, ami a történelmi szembenézést illeti?

Óriási a különbség. Németországban a 20 és 40 év közöttiek rettenetesen és őszintén szégyellik magukat. Képzelje, Németországban odajött hozzám egy fiatalember, a kezében egy csokival és azt mondta: nagyon szégyellem magam, hogy az őseim annyi fájdalmat okoztak Önnek és szemlesütve odanyújtotta a csokoládét. Annyira emberi és megható pillanat volt. A különbség tehát az, hogy Németországban minimum nagyon szégyellik magukat, itthon azonban még senki nem jött oda hozzám azzal, szégyellem magam, mert otthon a szekrény tetején áll egy meisseni váza, ami a zsidó szomszédunké volt.

Mi a véleménye, miért van ez így?

Ezen senki nem akad fenn, mert szinte „természetes”. A gyűlölet természetrajzához tartozik, hogy ha hivatalos helyről nem tesznek ellene semmit, akkor magától elburjánzik. És még valami: ma azt próbálják meg elhitetni, nem is sikertelenül, hogy a Horthy-korszak volt az aranykor Magyarországon. Ugyan már!

A Szabó Rékával készült interjú itt olvasható.