„Átéltem a családon belüli hallgatást” – Interjú Fullajtár Andreával

„Anyu nekem azt mesélte, hogy ő annyira szorongott mindattól, amin az ő anyja keresztül ment, hogy nem nagyon kérdezgette. Én viszont nagyon kíváncsi voltam.” Fullajtár Andrea színésznővel beszélget Várnai Pál.

– Az EMIH és Gárdos Péter rendező ismert embereket kért fel, hogy meséljenek a zsidósággal kapcsolatos élményeikről. A Zsidó Mesék elnevezésű programban Ön is részt vállalt.

– Korábban se hallgattam el, nem a Zsidó Mesékben beszéltem először a származásomról. Péter felkért engem is, mint másokat, nem zsidókat is, hogy mondjanak valamit arról, hogy kötődnek a zsidósághoz.

– Nagymamája, Galló Olga Auschwitzban, majd az azt követő szökés és menekülés közepette naplót vezetett, amelyet csak a hetvenes évek végén jelentetett meg Tíz hónap Babilon címmel. Ön a Zsidó Mesék sorozatban a nagymamájáról vall, akivel gyerekkorában sokat beszélgetett, s aki valami olyasfélét is mondott, hogy „ne mondogasd másnak”. Említi, hogy a nagymama az unokájának mesélt, de a lányának nem.

– Nehéz volt ezekről az élményekről és a meggyilkoltakról beszélni. Én is átéltem gyermekkoromban ezt a családon belüli hallgatást és, úgymond, kölcsönös tapintatot.

Anyu nekem azt mesélte, hogy ő annyira szorongott mindattól, amin az ő anyja keresztül ment, hogy nem nagyon kérdezgette. Én viszont nagyon kíváncsi voltam. Tőlem már távolabb voltak ezek a szörnyű élmények és nem hagytam békén nagyanyámat, kérdezgettem és így, bár vonakodva, egyre többet mesélt. A rendszerváltás környékén még lelkes gimnazista voltam, örvendeztem, hogy itt van már a szabadság, az új világ, mindenki egyenlő és végre eltörlődik a sok múltbéli probléma. Nagymamám, aki már a harmadik rendszerváltást élte át, bölcsebb volt és azt mondta, hogy ez nem így van, ennél sokkal előrelátóbbnak kell lenni, és nem kell hivalkodni a családi múltunkkal.

– Hogyan hatott a könyv és a nagymama meséi az Ön fejlődésére?

– Ami megjelent, csak a töredéke volt annak, amit ő írt. A könyv komoly cenzúrán ment át, a pozitív színben feltűnő német és a negatív színben feltűnő orosz katonán át sok mindent kellett kihúzni, de én az egészet olvastam. Unokaként és gyerekfejjel nagyon nehéz volt elképzelni, hogy annak az idős néninek, akit én ismerek, s aki a vállamig ért, ennyire regényes élete volt. Nehéz volt a kettőt összekötni. Kicsi koromat körbelengték a tárgyi emlékek, például az auschwitzi ceruzacsonkok, amelyekkel a naplóját írta, s amelyekkel megengedte, hogy játsszak. Az egész olyan mesebeli volt, hogy ő olyan nagy dolgokat csinált, amikor én még nem is éltem. Csak később fogtam fel, hogy ezek mögött a történetek mögött mennyi szörnyűség rejtőzik. Azt hiszem, ha csak a negyedét kellene végigcsinálnom, nem bírnám. Gyerekként sokkal inkább a vadregényessége és a meseszerűsége fogott meg. Nagymama maga is igyekezett azokat az elemeket használni belőle, amelyek egy gyerek számára izgalmasak.

– A család teljesen asszimilált volt?

– Abszolút. Nagymamám nem volt vallásgyakorló, az ő édesanyja még igen. A nyilas időkben meg kommunista ellenálló is volt.

– Családja jó része elpusztult s alig ismerte a rokonait. A második vagy harmadik generációnak hasonló traumát jelenthet az, amin felmenői keresztülmentek, netán bűntudata is van…

– Rengetegen kutatják, hogy az auschwitzi háttérrel rendelkező családokban, a harmadik vagy negyedik generációban tovább él, szinte öröklődik egyfajta szorongás, mindenféle olyan helyzetekben, ahol valakit bántanak, vagy fizikai atrocitásnak tesznek ki. S hát a másik oldalon is a későbbi generációkban éled fel a tettvágy, hogy rendbe hozzák, amit az őseik műveltek.

– Mindaz, amit a történtekről megtudott, mekkora szerepet játszik abban, hogy kiálljon ügyekért, képes legyen szolidaritásra, empátiára?

– Biztosan van szerepe. Még elsőosztályos koromban pártját fogtam egy osztálytársamnak, akit az egész osztály csúfolt, mert más volt a bőre. Azt mondtam, hogy aki őt bántja, engem is bánt. Onnantól kezdve a többiek is elfogadták, és a szülei évekig hálásak voltak nekem. Felnőttként is rosszul viseltem, ha valakit bántanak. Rosszul érint az is, ha egy embercsoportot vagy az ahhoz tartozókat bántják, megaláznak embereket. Ugyanez vonatkozik a gyereknevelésre. Nemrég egy áruházban közbeléptem, amikor egy anya megütötte egy gyermekét. A másik két gyerek úgy nézett rám, mint akik megértették, hogy ez nem természetes.

– Szerepei közül rám legnagyobb hatással a Csendet akarok című monológ (Csalog Zsolt drámája) volt. Ebből értettem meg igazából, hogy mit is jelent koldulni, hajléktalannak lenni.

– Annak idején bejött Zsámbéki Gábor az osztályba és három lánynak ajánlotta ezt a szerepet, amit végül én kaptam meg. Persze, egy harmadéves főiskolásnak ez óriási kihívás volt: monodráma az ország egyik vezető színházában! Azt mondják, hogy hitelesen játszottam el a szerepet, mai azért is érdekes volt, mert egy nálam húsz évvel idősebb nő gondolatvilágába kellett beleélnem magam. Ma már ez sajnos tömeges probléma, így a hajléktalanságra is másképp tekintenek az emberek, mint abban az időben. Egyre-másra döbbenünk rá, hogy a lakosságnak egy nagy része bármelyik pillanatban erre a sorsra juthat. Ami a darabban egyedülálló, hogy Csalog Zsolt képes volt egyszerre megmutatni egy szociális problémát a maga nyers valóságában, és nyelvi leleményeinek segítségével ebből költészetet csinálni. Ezt a hányattatott életet úgy dramatizálta, hogy egyik percben nevetünk, a másikban sírunk, az egészből mégis egy szerethető, világképpel rendelkező emberi lény alakja rajzolódik ki. Ezt a szerepet nagyon jó játszani, mert aki elolvassa, vagy végighallgatja a történetet, az alaposan megismer belőle egy embert.

– Az ország egyik vezető színházában játszik. Miért szereti a Katonát?

– Említettem már Zsámbékit, aki harminc évig igazgatta a színházat, s egyben az én osztályfőnököm is volt. Amikor meghívott, nem volt kérdés, hogy idejöjjek, s ma sem az, hogy hol legyek. Minden évad megerősít abban, hogy, bár nagyon fontos máshol is játszani, de alapvetően itt van a szellemi közösség, amelyhez tartozom.

– Kiemelkedő drámai szerepei közül én a Médeára emlékszem leginkább: „döbbenetes erő”, „nagy tragika” – írták a kritikusok.

– A drámai szerepekkel csak egy baj van: a negatív szerepekhez sok energia kell, míg ha az ember pozitív szerepet játszik, akkor feltöltődik. Ha egy évadban két-három olyan szerepet kell eljátszani, ami az embert nagyon leszívja, akkor nagyon hálás lesz, ha kap egy másfajta szerepet. Ha megkérdeznek, azt szoktam mondani, hogy szerepálmom nincs. Azt játszom el, amit kiosztanak a számomra.

– Egyik interjújában azt mondta, a színész keresgéli a különböző személyiségeit és végül önmagához jut el. A játék tehát segít az önismeretben?

– Ha a színész többféle karaktert játszik el, úgy érzi, hogy szakmailag arányos leterhelésben van része. Ami az önismeretet illeti, ez a színészet alappillére. Ahhoz, hogy egy színész különböző személyiségeket képes legyen megmutatni, elsősorban magát, a saját viselkedési mechanizmusát kell ismernie. A színészet egy szakma, amelyben a saját személyiségjegyeinket használjuk, vagy azokon keresztül mutatunk meg egy-egy figurát.

– A Nem tudhatom című előadásban Mácsai Pállal együtt lép fel. Valamikor én is nagyon szerettem ezt a szép, fontos és háború ellenes verset. Mégis azt gondolom, hogy a Nem tudhatom mintha túlságosan gyakran hangoznék  el, más, nem kevésbé gyönyörű vers rovására. (Csupán, mint érdekességként említem, hogy a verset a költő néhány barátja, így Major Tamás is, aggályosnak találta.) Engem bánt, hogy Radnóti mellett feledésbe merül több száz kiváló, mártír sorsú zsidó művész. Közülük talán csak az igen népszerű Rejtő Jenő él még az emberek emlékezetében. Így a többiek helyett is Radnóti költészete emlékeztet bennünket a borzalmakra.

– Nem értek egyet. Szerintem a Nem tudhatom egy iszonyúan fontos vers, ami a mi előadásunkban egy új értelmezést kap. Ezt az előadást már játsszuk egy éve, a Müpában, vidéken, nagyon nagy sikerrel. Igenis, húsbavágóan aktuális vers. Egyébként Gyarmati Fanni most megjelent naplója adja a gerincét az egésznek.

– Annak a Fanninak, megjegyzem, akinek a halálát meglehetős csendben fogadta a magyar hivatalosság, holott nem kis szerepe volt Radnóti halhatatlanságában.

– Számomra nagy élmény volt, hogy öt nappal karácsony előtt ajándéknak akartam megvenni a naplót és sehol nem lehetett kapni. Ez azt is mutatja, hogy egy ilyen értékes művet még a mai helyzetben is számon tartanak és értékének megfelelően becsülnek. Mi, Palival, Radnóti és Fanni levelezéséből válogattunk és a Dés apa-fiú páros csinálja hozzá a zenét. Egészen különleges vállalkozás ez. Több olyan vers hangzik el, amelyeket ma tanítanak az iskolában, de a Nem tudhatom itt teljesen mást jelent, mint ahogy azt irodalomórákon tanítják. Ahol eddig fiatalok előtt játszottunk, ők azt mondták, most először került igazán közel hozzájuk Radnóti. Ezt az előadást sok fiatalnak kellene megnézni. Attól, hogy bizonyos pontokon párhuzamba vannak állítva a mai magyarországi helyzettel, döbbenetesen felelnek egymásra a sorai.