„Apám sírva fakadt” – interjú Jean Matternnel

Szeptember címmel jelent meg Jean Mattern (1965) francia író regénye a Jelenkor Kiadó gondozásában, Tótfalusi Ágnes fordításában, melyből részletet is közöltünk. A könyv az 1972-es müncheni olimpián, tizenegy izraeli áldozat életét követelő merénylet és egy férfiszerelem története. A magyar zsidó felmenőktől származó író a Sorbonne-on tanult összehasonlító irodalmat, irodalmi szerkesztőként dolgozik Párizsban, s ez a harmadik könyve magyarul. A Margó Fesztivál alkalmából Budapestre érkezett szerzővel nemcsak irodalomról, hanem homályba vesző családtörténetéről is beszélgettünk.

Jean Matternnel először a Jeruzsálemi Könyvvásáron találkoztam, miután Dorit Rabinyan izraeli írónő vezetett vele pódiumbeszélgetést. Mostani találkozásunk elején arról váltunk szót, hogy Rabinyan új könyve politikai vihart váltott ki, az izraeli oktatási miniszter hevesen tiltakozott ellene, hogy az arab-izraeli pár szerelméről szóló regény tananyaggá válhasson. Ezután térünk rá magyarul frissen megjelent könyvére, a Szeptemberre.

Korábbi könyveidben, a Király Fürdőben és a Tejjel mézzelben is fontos témaként szolgált a közép-európai háttér, a traumatizált családtörténet, a magyar zsidó családi kötelékek. A Szeptemberben, egy apró említésen kívül nem esik szó a magyar vonatkozásokról, de az európai zsidó létállapotról vastagon. Mondanál néhány szót családtörténetedről?

Apám temesvári zsidó családból származik. Anyám az osztrák-magyar határ mellől, Mosonszolnokból, egy kis faluból. Keveset tudok a történetükről. Egyikük sem beszélt a családjáról. Anyám apját Lángnak hívták, ami szintén zsidó név, és ő sem beszélt a család történetéről, nem tudott róla. Azt hiszem, a család katolizált, ahogy sok zsidó a környéken és Bécsben. Élete végén beszéltem nagyapámmal, rákérdezve, hol temették el a nagyszüleit. Meg akartam keresni őket, de azt mondta, nem tudja, amiről azt gondolom, nagyon különös. Normális esetben tudod, hol temették el a nagyszüleidet vagy a szüleidet, de ő azt mondta, tényleg nem tudja.

Jellemző magyar zsidó történet.

A zsidó névből, és hogy ő maga is érezte, valami nincs rendben azzal, hogy nem tudja, hol temették el a nagyszüleit, valószínűsíthető, hogy erről van szó. Amikor tizenhét évesen, roppant büszkén részt vettem egy csereprogramon Budapesten mint magyar ősökkel rendelkező srác, és büszkén mondtam a magyar nagyapám nevét, egy lány nagyon ellenségesen vetette oda, hogy a Láng nem is magyar, hanem zsidó név. Ekkor tudatosodott, hogy valószínűleg családom ezen ágán is zsidó vagyok, és némileg sokkolt, hogy a lány szerint magyar és zsidó szembeállítható egymással.

A késztetés, hogy írjak a müncheni olimpián történtekről, szintén a családtörténethez kapcsolódik. Hétéves kisfiú voltam 1972-ben, apám mérnökként dolgozott Németországban. Szeptember 6-án bekapcsolta a rádiót, és amikor meghallotta, hogy a tizenegy túszt kivégezték, sírva fakadt. Az eseményeknél talán jobban megviselt, ahogy őt láttam, s hogy képtelen volt szavakba foglalni, amit érez. Így szereztem tudomást zsidó származásáról és 1939-ben meghalt nagyanyámról is. Apám meghalt, később már nem tudtam őt kérdezni rejtegetett zsidóságáról és az őt elöntő érzésekről, így az izraeli-palesztin konfliktusról sem. Persze, nem lehetett ezt elmesélni egy hétéves gyereknek, vallást, Közel-Keletet, mindenesetre ide gyökerezik, hogy ezt a könyvet megírtam.

A törékeny identitás kérdései más regényeidben is centrális szerepet játszanak. Nemcsak a zsidóság, de a kamaszkor, a felnőtt lét, a szülői lét problémái a traumatizált gyermekkor következtében, és a szexuális identitás bizonytalansága. Érintetted a homoerotikus vágyakozást a Király Fürdőben, és ez az egyik központi motívuma a Szeptembernek is. Ebben a regényben ez nem állandó, hanem egy konkrét személyhez kapcsolódik. Összefügg-e, s ha igen, hogyan függ össze az identitások labilitása?

Minden összefügg. Az azonosságtudat nem állandó. Mindig változik, függ az adott személy körülményeitől, találkozásaitól, interakcióitól. Minden könyvem reflektál a gyerekkorra, amit te traumatizáltnak neveztél. Ennek leginkább azonban a csendhez van köze, amikor emberek nem beszélnek dolgokról.

Ami a szülők traumatizált gyerekkorához vezet…

Pontosan. Vagy ahhoz, hogy bizonyos helyzetekben egyszerűen képtelenek voltak beszélni érzéseikről, például apám a müncheni merényletnél. Ennek a kommunikáció-képtelenségnek sok köze van ahhoz, ahogy én konstruáltam meg a saját identitásom, illetve ahhoz, hogy íróként ezekhez az érzésekhez tértem vissza, hogy kitöltsem az űrt, a hiányokat.

Amikor 2012 tavaszán, a londoni olimpia előtt a Nemzetközi Olimpiai Bizottság újból elutasította, hogy megemlékezzenek a zsidó sportolók meggyilkolásáról, a hír sokkolt. Ez a személyes élmény meglehetősen konkrétan került a regénybe. Szerettem volna valahogy igazságot szolgáltatni az áldozatoknak az emlékállítással, bár a regény végül nem erre fut ki, inkább tudattalanul működött ez bennem. Dühített, hogy a Bizottság nem vállal felelősséget a történtekért, egy perces megemlékezést sem engedélyez, noha van felelősségük az eseményekben. Ez újabb kérdésekhez vezetett: hogy emlékezhetünk nyilvánosan, mi az emlékezés, és átengedtem magamon újra a gyerekkorom, mit jelentett kisfiúként szembesülni rádión, tévén keresztül a történtekkel, mit jelentett szembesülni apám gyengeségével, és mindez összekeveredett. Így kezdtem kutatni a témával kapcsolatban, hogy nagyon precízen rekonstruáljam az eseményeket, és írni a Szeptembert. Az áldozatok iránti tiszteletből akartam elsősorban nagyon pontos lenni.

Egy brit dokumentumfilmes és egy amerikai zsidó újságíró a főszereplők. Mintha elfelezted volna önmagad, egy labilis és egy tudatos identitású, illetve egy nem zsidó és egy zsidó karakterre.

Igen, ez valószínű. (Nevet). Kétfelé osztani és úgy átszűrni a történteket. És el akartam mondani egy másik történetet, ami kettejük között zajlik. Mert minden nagyobb történelmi esemény mögött, legyen az 9/11, legyen az ’56 Budapestje, fontos, hogy ne feledkezzünk meg, a köztörténet mellett zajlik a privát történelem. Néha úgy összefonódik, hogy a személyes átsöpör a másik fölött. Képmutató megfeledkezni a személyesről. A történelemkönyvek elrejtik azokat a nagy tabló mögé. Az ember megcsalja a feleségét, szerelembe esik, vagy boldog a feleségével, mindez hozzájárul ahhoz, hogy milyen szemüvegen át látja a valóságot. Regényíróként az a feladatunk, hogy ezt beépítsük a történetmondásba.

A halál, egy családtag elvesztése, a trauma mindig árnyat vet a történeteidre. A Király Fürdőben Gabriel a múlt árnyai miatt megszökik teherbe esett feleségétől, a Tejjel mézzelben a lánytestvér halála következik be autóbalesetben. A Szeptemberben Sebastian, a brit dokumentumfilmes beleszeret egy férfiba, majd elveszti szerelmét, később a lánya hal meg. Egy végzetes esemény, ami beárnyékolja az egész életet. A Szeptemberben úgy tűnik, hogy Sebastian lányának halála valamiféle büntetés a szerelemért, de itt nincs kifejtve ez a motívum.

Nem akartam itt ilyen mélyre visszamenni, mint a korábbi történetekben. De hogy ez valamiféle büntetés volna? Érdekes megközelítés. Ezt így sosem fogalmaztam meg magamnak. Az a tény, hogy Sebastian elveszítette a lányát, tökéletesen értelmetlenné teszi, hogy neki, a lányának írja a történetet. Ahogy a prológban fogalmaz: tartozom neki azzal, hogy elmondjam az igazságot. Néha a halott, a halál hoz abba a helyzetbe, hogy rákényszerítsen erre.

A Szeptemberben a két már említett férfifőhős személyes vonzalma az, ami érzékennyé teszi a nem zsidó szereplőt, Sebastiant, hogy átélje zsidó szerelme, Sam érzéseit a tizenegy izraeli sportoló meggyilkolása kapcsán. Az a benyomásom, hogy személyes kapcsolódás híján az emberek gyakran nem nagyon tudnak azonosulni zsidók és izraeliek nézőpontjával.

Ebben az esetben Sebastian Sam-en keresztül egy ajtót talál, hogy belépjen, és azonosulni tudjon álláspontjával. Van egy jelenet a könyvben, amikor mindketten együtt vannak a brit újságíró kollégákkal, és Sebastian érzékeli a határt, a törésvonalat a nem-zsidó perspektíva és a zsidó között. Ez egyfajta reveláció számára. Csak a megírás után tudatosodott bennem, hogy meg akartam mutatni ezt a törésvonalat: mit jelent mindez zsidóként. Meg akartam mutatni, milyen botrányos, hogy mindez német földön, 1972-ben, az olimpián megtörténhetett.

Amikor a kerettörténetben a 2012-es londoni megemlékezés hiányáról írsz, süt a szövegből a harag. Hogy látod ezzel összefüggésben az európai zsidók helyzetét ma?

A zsidók helyzete komplex. Franciaországban könnyű zsidónak lenni. Bármit tehetsz, nem élsz át diszkriminációt, de most, amikor zsinagógába mész, rendőr áll az épület előtt, és már a templomok előtt is. Ami nagyon bonyolult számomra, hogy az izraeli politika befolyásolja a zsidóságod, éles viták forrása zsidó identitásoddal kapcsolatban barátok között. A nyugati világ mind erőszakosabban konfrontálódik az izraeli politikai állásponttal. Ezért a zsidó közösségek helyzete Európában érzékenyebb, különlegesebb.

Elfogultnak érzed az európai politikát Izraellel szemben?

Csapdában érzem magam. Szeretném megtartani a szabadságom, hogy ne értsek egyet az izraeli kormány politikájával, és közben zsidó maradhassak. Izraelt kritizálni legitim dolog, de néhány országban az Izrael-kritika, az Izrael-ellenesség zsidóellenességbe fordul át, a határ elmosódik, és ez veszélyes. Nem kéne paranoiásnak lennünk, miközben elővigyázatosnak kell lennünk. Két hete beszéltem Párizsban Amosz Ozzal, akit barátomnak mondhatok. Irodalomról próbáltunk beszélni, mert az érdekesebb és kevésbé frusztráló, mint a politika, de ő felháborodott kritikusa az izraeli politikának baloldali perspektívából, sokkalta inkább, mint én. Szeretném megőrizni a jogom, hogy kritizálhassam az izraeli politikát, de manapság nagyon kell figyelni, hogyan fogalmazunk, mert visszaélhetnek vele, és ez csapdahelyzet.