Apák, fiúk, nővérek a mai izraeli filmekben

Izraeli filmhét, 2013. november 20-27.

Az elmúlt tíz évben az izraeli filmek sokszor feltűntek a nemzetközi mezőnyben, minden évben készült egy-két olyan darab, amely körbejárja a világot. A filmek témája univerzálisabb, a politka háttérbe szorult, a társadalmat érzékenyen érintő témák, az asszimiláció, a vallás, a drogfogyasztás, a feminizmus, a homoszexualitás kérdései kerültek előtérbe. Az Izraeli Filmalap, amely a filmeket a forgatókönyvtől kezdődően finanszírozza, mintegy 300 forgatókönyvet támogat, és ebből elkészül évente 16-20 játékfilm – annyi, mint nálunk korábban, a Magyar Mozgókép Alapítvány idején. Az izraeli filmalap a költségeknek általában kétharmadát fedezi, és az alkotók a legteljesebb szabadságot élvezhetik. Az olyan nemzetközi sikerű műveket, mint a Szíriai menyasszony (Eran Riklis), a Jossi és Jagger (Eitan Fox), A zenekar látogatása (Eran Kolirin), a Beaufort (Joseph Cedar) és a Libanoni keringő (Ari Folman), számos országban vásárolták meg forgalmazásra. Ezeket Budapesten is lehetett látni, igaz csak egy-egy filmhét alkalmából. Sajnos a magyar forgalmazók még mindig nem látnak elég fantáziát az izraeli filmekben.

A 2013-as izraeli filmhéten vetített műveket (többségében 2011 és 2012-ben készült filmeket) a Puskinban, a Művészben, a Corvinban és a Toldiban láthatta a közönség. Talán nem volt szerencsés ennyi moziban teríteni a programot, mert szétszórta a nézőket. Egy nemzet filmmustrája (a magyar közönség számára ismeretlen rendezők, ismeretlen filmcímekkel) maximum egy mozit tölt meg, négyet biztos nem. A sok fáradtsággal, pénzzel szervezett esemény több nézőt érdemelt volna.

Kilenc játékfilmet mutattak be idén, a legkülönbözőbb témákban, a helyszín rendszerint Tel Aviv volt. Megszületett az első ultra-ortodox női rendező filmje, a Töltsd be az űrt (r: Rama Bursthein, 2012). Készült már film ebben a közegben, Amos Gitai sokat díjazott Kadosh (1999) című filmje, amelyből megismerhettük, miként kerülnek előnybe a szigorú vallási parancsokat az érzelmekkel szemben. A Töltsd be az űrt is ultra-ortodox közegben játszódik, de ennek rendezője maga is ortodox, férjével és gyerekeivel együtt Tel Avivban él. A forgatókönyv saját tapasztalatai nyomán készült, nem bírál, hanem bemutat. Külföldi kritikák a filmet Jane Austen női történeteihez hasonlították. A film középpontjában a 18 éves Shira áll. Nővére szülés közben meghal és a család azt várja tőle, hogy nővére helyett anyja legyen a bébinek, álljon be nővére helyére, „töltse be az űrt” és legyen felesége a nővére férjének. Shira vonakodik teljesíteni a közös akaratot, de választania kell érzelmei és a vallás parancsa között. Idővel a lány megbékél a gondolattal, és hozzámegy sógorához, ám a nászéjszakán, a hálószoba derengő homályában, egymástól távol, félénken és tanácstalanul álldogálnak… A folytatást a nézőre bízta a rendező. A film érzékelteti a közösségben élők visszafogott gesztusrendszerét, ami a kívülállóknak olykor nevetségesen nehézkesnek tűnhet. „Egy ismeretlen, rejtőzködő világ történetét akartam elmesélni és mivel magam a zsidóság mindkét ágát képviselem, a szekuláris és vallásos csoportét is, képes vagyok hidat képezni közöttük.”

A Restaurálás (2011), Yossi Madmony filmje nosztalgikus, lírai alkotás, a kis üzletek, zegzugos utcák világának siratása, amelyet elnyeltek a hatalmas üvegpaloták, ultramodern építmények. Fiedelman úr a régi Tel Aviv polgára, társával együtt egész életében antik bútorokat javított, az enyvszagú, törött bútorokkal teli műhely volt az élete. Sasson Gabai tökéletesen alakítja Fiedelman drámai szerepét, aki idegennek érzi magát az új világban. A dráma ott kezdődik, amikor Fiedelman társa váratlanul meghal és anyagi gondok miatt veszélybe kerül a műhely. Fia pénzt akar csinálni a műhelyből, ami végső kétségbeesésbe hajtja Fiedelmant, ám ekkor a műhely eldugott sarkából előkerül egy értékes Melnik zongora, ami megmentheti a helyzetet. Fiedelman heroikus munkával, egy segéddel elkezdi restaurálni a zongorát, de mire befejezik, Fiedelman élete megváltozik, unokája lesz. Úgy tűnik, hogy az eddig fontosnak tartott értékek jelentőségüket vesztik és átrendeződnek. A megoldás szimbolikus, miként a rendező utalt arra, hogy filmjének két főszereplője van: Fiedelman és a zongora. „A film témáját saját életemből merítettem. Miként a filmben, apámmal nekünk is konfliktusos volt a viszonyunk. Ő vallásos volt, én pedig csak a magam módján. Hét évig írtam az egyfajta terápiaként is szolgáló forgatókönyvet” – nyilatkozta Yossi Madmony (Jewish Daily) amikor Karlovy Varyban megkapta a fődíjat.

A 43 éves Joseph Cedar egyike a legelismertebb rendezőknek Izraelben. Korábbi műveit (Tábortűz, 2004, Beaufort, 2007) nagyon jól fogadták otthon és számos nemzetközi fesztiválon. A már tavaly is bemutatott Lábjegyzet (2011) is a régi és a modern világ összecsapását ábrázolja. Az apa, Eliezer (Shlomo Bar Aba) és fia, Uriel (Lior Askenazi) egymás vetélytársai, mindketten a Jeruzsálemi Héber Egyetemen Talmud kutatói. Habitusuk teljesen különböző, az apa egész életében szorgalmasan tanulmányozta a szent szövegeket, miközben soha senki nem vette észre, nem méltányolta, életének legnagyobb sikere, hogy mentora tanulmányában megemlíti nevét egy lábjegyzetben. Fia gyökeresen más karakter, az egyetem egyik legsikeresebb professzora, magabiztos előadó, diákjai imádják. Egy tévedés folytán véletlenül az apának jelzik, hogy megkapta a legnagyobb elismerést, az Izrael-díjat. Nemsokára azonban kiderül: a díjat nem az apa, hanem a fia kapta, csak a névazonosság összezavarta a titkárnőt. A fiú kínos választási helyzet elé kerül. Ha megmondja az igazat, összeomlik apja élete, ha nem, akkor magától vonja el a dicsőséget. A kérdés nem dől el, de az apa saját, mikrofilológiai módszerével kideríti az igazságot. A lélektanilag igen árnyalt kapcsolatot bemutató filmet az Oscar-díj versenyében az év legjobb öt alkotása közé sorolták.

Eran Riklist Ralph Klein élete inspirálta Playoff című filmjének elkészítésére. Ralph Kleint a filmben Max Stollernek hívják, valójában a film története hűen követi Ralph Klein életét. A Berlinben született sportoló családjával Budapestre települt a háború kitörése előtt. Apját Auschwitzban megölték, a család többi tagja Raul Wallenberg svéd menlevelének köszönhette az életét. Klein édesanyjával együtt 1951-ben ment Izraelbe Budapestről, ahol zsidóként nem érezték biztonságban magukat. Klein sportlegendává vált, mint a Maccabi kosárlabda játékosa, majd edzője. Hívei számára a drámai fordulat 1983-ban következett be, amikor felkérték a nyugatnémet nemzeti kosárlabdacsapat edzőjének és ő elvállata a feladatot. Az izraeli közvélemény árulásnak tartotta a két évig tartó német megbízatást. Ezt követően Izraelben további edzői munkát végzett, ekkor már népszerűsége töretlen volt. Rudolph Klein 2006-ban kapta meg az Izrael díjat, és 2008-ban halt meg – hatalmas gyászoló tömeg kísérte temetését Tel Avivban. Az izgalmas élettörténet feszültségét sajnos a film nem adja vissza, sokszor túl lassú, és nem ad választ arra a lényeges kérdésre, hogy vajon miért megy egy holokauszt-túlélő vissza Németországba, hogy felkészítse az ottani kosárlabdasportot. Mindez érdekesebb lett volna egy dokumentumfilmben, korabeli archív filmidézetekkel.

Lélektani filmnek szánta May Kenig, elsőfilmes rendezőnő az Elég a kegyes hazugságokból (2011) című vígjátékát, amelynek forgatókönyve sok kérdőjelet hagy maga után. A tinédzser lányt anyja apjához küldi Amerikából Izraelbe, valamikor a libanoni háború idején. Az anyáról több információt nem kapunk. Az apa hajléktalan bohém, kicsit esetlen és naiv, sok esetben lányának kell róla és megélhetésükről gondoskodni. Az sem derül ki, hogy az anya miért küldi a nevelésre alkalmatlan apához lányukat, hogy az apa, miért él így, hogy a múltban miből élt, mi a foglalkozása. Jobb híján apa és lánya északról jövő menekülteknek adják ki magukat, így fogadja be őket egy jószívű házaspár, ám a lány őszinteségi rohamában elmondja, hogy az egészet kitalálták. Persze kidobják őket, mindennek ellenére apa és lánya kezdi jól érteni egymást, legalább is ezt sugallja a film, csak a néző valahogy nem hiszi el az egészet.

Meow (Anat Klausner) a neve a gyönyörű fiatal nőnek, aki elveszetten bolyong Tel Aviv utcáin, üres, eladó lakásokban húzza meg magát éjszakára, a Fagyos napok (r: Danny Lerner) című, thrillernek nevezett filmben. Egy este a lány chatelés közben vakrandira hív egy Alex nevű férfit. Egy éjszakai klub bejáratánál beszélik meg a randevút, de egy öngyilkos bombamerénylet miatt nem találnak egymásra. A nő ezután beköltözik Alex lakásába és Alexnek hívja magát, miközben az igazi Alex kórházban fekszik kómában, talpig gézben és gipszben. A lány látogatja, beszélget vele, de aztán türelmét vesztve vadul tépni kezdi a bepólyázott testről a gézt, s alatta önmagát találja, leégett arcbőrrel. A minimalista történetvezetésben, ismerős megoldásokban néhol Bergmant, Polanskit vagy éppen Hitchcock redőnyös fény-árnyék világítását véljük felfedezni. A mű erőltetett és mesterkélt ál-filmnoir. Anat Klausner nevét viszont érdemes megjegyezni, noha az ő nagyszerű játéka sem menti meg a filmet.

Lengyel betelepülőkről szól Ami Drozd Az én Ausztráliám című filmje, ami életrajzi elemekre épült. Lengyelország, a hatvanas évek: Tadek a tízéves fiú bátyjával együtt csatlakozik egy neonáci csoporthoz, akik rendszeresen verik a zsidó gyerekeket. Amikor letartóztatják őket, az anya kihozza a fiúkat, de nem halogathatja tovább a felvilágosítást: ő valójában zsidó és holokauszt túlélő, és nem Ausztráliába készülnek kivándorolni, hanem Izraelbe. A fiúknak nemcsak az új országhoz kell alkalmazkodni, hanem az új identitáshoz is. Tadek, a kisebb fiú pillanatok alatt berendezi új világát, csak elképedve figyeli „milyen furcsa, itt senki sem szégyelli, hogy zsidó!”.