Anyaportré – felejtésben és emlékezésben

A demensgondozás és otthonápolás problémája sokakat érint, mégis hallgatunk róla, szinte tabu. Holott nincs is embert próbálóbb feladat, mint fényéveken át demens hozzátartozót ápolni; ez egy olyan folyamat, amelyben mindenki felőrlődik.

Minden demens betegnek története van és egyénisége. Más a személyiségük és a múltjuk. A jövő kifürkészhetetlen. Ez a könyv nemcsak a demenciáról és az otthonápolásról szól, hanem arról, hogy hogyan lehet párhuzamosan felejteni és emlékezni. A beteg megmaradt tudása a világról csupasz váz, ő maga mégsem üres visszhang, még ha körülötte elmosódtak is a tájékozódási pontok. Egy demens anya hanyatló árny finom reflexekkel, kontúrokkal és feltörő emlékekkel.

Szűcs Teri évek óta dokumentálta esszészerű feljegyzéseit, naplójegyzeteit édesanyja demenciájáról, arról, hogyan csúszott át depresszióból a demenciába, miért nem kapott időben pontos diagnózist, és mit állítottak (vagy nem állítottak) a specialisták. Az immár kötetként megjelenő Visszatért hozzám az emlékezet árnyalt mű, jóval több személyes (kór)történetnél.

Az anya portréja a betegség ellenére is rekonstruálható. A betegség leírása mellett a finom jellemábrázolás a feltűnő. Látjuk, hogy a beteg emlékezete nem hunyt ki, pislákol, sőt időnként ragyogó fénnyel fellángol.

A könyv címének ötletadója, a kötet főhőse, az anya, az évtizedek óta Magyarországon élő orosz zsidó Rája; aki valaha szép volt, imádta a színházat, színésznői ambícióikat dédelgetett, majd koncertszervező lett a Szovjetunióban. Amikor néhányszor az éjszaka csendjében visszatért hozzá az emlékezete, őszintén és felszabadultan mesélt, (ön)cenzúra sem korlátozhatta.

A kötetre mindvégig jellemző a naplóforma töredékessége, vázlatszerűsége. Mi ez? Segítő könyv? Érdekes címke ez egy szépirodalmi művön, bár biztos, hogy terápiás célból is íródott. Ez az esszéfüzér, amit hihetetlen empátia mozgat, nemcsak a saját történetére fókuszál, hanem minden hasonló történetre, a demenseket ápolók, gondozók sorsközösségére. Felhívja a figyelmet arra, hogy milyen rendszerszintű anomáliák feszülnek az egészségügyi ellátórendszerben. Rámutat a demens betegek emberi méltóságára, az őket illető megértésre, az alapvető betegjogokra, az otthonápoló családok anyagi terheire, a betegek és ápolók kiszolgáltatottságára.

Az anya betegségében, sőt, kétnyelvűségében stabil fogódzó az anyanyelve, az orosz. Az emlékezetből kihulló szavak és fogalmak szétszóratásában megmarad az orosz nyelv zamata, és lássuk be, anya, nyelv és anyanyelv elválaszthatatlan fogalmak.

Az emlékezés éjszakáin újraéled Rája leningrádi ifjúsága. A rokonság, a barátok, a múlt homályába vesző szeretők, a színházi élet, a különböző ételreceptek és más mámoros emlékek között végre megtalálja idáig elhallgatott (megtagadott) zsidóságát. Magyarországon talán nem is akart zsidó lenni, a Szovjetunióban nem is lehetett, most demensként örömmel lesz zsidó.

A Szovjetuniót az intézményesített antiszemitizmus határozta meg, Magyarországon mindez ösztönszerűen tört fel, ő meg élni akart, legfőképpen túlélni. Miután férjhez ment Magyarországon, egy ideig még hazajárt Leningrádba, aztán nem akart többé visszanézni. Leningrádra, erre a beszürkült, majd „lemosott” városra, és a zsidóságra úgy borul rá a távoli nosztalgia, mint egy üvegbura. Elhallgatások, kényszerű felejtések, torzítások tarkították a szovjet történelmet és társadalmat, és fontossá vált, hogy 70 év után előkerült Rája apjának a sírja, és a gyászmunka végre elkezdődhetett.

Részletekbe menően olvashatunk a beteggel töltött minden mozdulat, a tétova lépések, a közös tevékenységek összhangjáról vagy diszharmóniájáról, arról, hogy mit jelent egy-egy lépés, a járás a bizonytalanul billegő térben, mit jelent eljutni ágytól-asztaltól a mosdóig. Arról, hogy mit jelentenek az otthonápolás mindennapi (rutinszerű) szertartásai (ne szépítsük: kínjai), ahogy felborul a mindennapi élet rutinja, és másfajta rutin váltja fel; mit jelent az elcsigázottság, kialvatlanság és fáradtság. A demencia a„szorongó ismétlések világa” ez a világ mégsem annyira nyomasztó. A könyvben műfajok és hangulatok keverednek, esszék a szabadversekkel és dokumentumszerű, életszerű epizódokkal.

Boldogan állapíthatjuk meg, hogy a szerző édesanyja már nem vádolható homofóbiával: elfogadja azt, amit előtte elutasított: lánya másságát, és Maját, az élettársat, akit eredetileg nem akart megismerni. A beteggondozást a társadalom a nőkre hárítja, láthatatlan munkaként. Az se baj, ha a nő nem heteroszexuális. A szerző apja viszont fantasztikus, teljes gőzzel háztartást vezet, beteg feleséget ápol, kertjei pompáznak és gyümölcsöktől roskadoznak.

Rája falta a szépirodalmat, Ljudmila Ulickaja történeteivel nem tud betelni. A hajdani szovjet-orosz kultúra világából a 60-as 70-es évek szovjet filmjei, dalbetétek és sanzonok idézik azt a szellemi miliőt, ahonnan érkezett. Esténként szovjet sanzonokat énekel, a dalok ellenálltak a felejtésnek, és az irodalom, a színház és a filmek művészetterápiás szerepet töltenek be.

Így múlik el az élet betegápolással, nyári forróságban a levendulabokornál, télen pedig szakadozó füstben – valahol Kelet-Magyarországon.

(Szűcs Teri: Visszatért hozzám az emlékezet – Demencia és Óperencia, Magvető Kiadó, Budapest, 2024, 168 oldal)