Anne Frank: Mesék és történetek a Hátsó traktusból

Anne Frank a rejtekhelyén elbeszéléseket és meséket is írt, sőt Cady élete címen még egy regénybe is belekezdett.

Hollandia német megszállása alatt Anne Frank két évig bujkált egy raktár hátsó traktusában, itt vezette naplóját is. Az azonban kevésbé ismert, hogy Anne a hátsó traktusban elbeszéléseket és meséket is írt, sőt Cady élete címen még egy regénybe is belekezdett. Ezeket a rejtekhelyről szóló történeteket, visszaemlékezéseket és kitalált meséket a legnagyobb gondossággal másolta át piszkozatból egy pénztárkönyvbe, még tartalomjegyzéket is készített hozzá. Tudatosan készült naplójának és elbeszéléskötetének megjelentetésére.

Anne Frank meséi és rövid történetei most először jelennek meg magyarul. A kötet négy tanulmánnyal zárul Anne Frank életéről, családjának történetéről és írásainak történelmi hátteréről.

 

1943. december 22., szerda

Paula szökése

Régen, amikor kicsi voltam, Pim mindig a „Der bösen Pauláról”[1] mesélt nekem, széles választéka volt ezeknek a meséknek, és én imádtam valamennyit. Manapság, ha éjszaka olykor Pimnél alszom, néha újra mesélni kezd Pauláról, én pedig lejegyeztem ide a legutolsó mesét.

Első fejezet

Paula fejében már réges-régen megérett a terv, hogy egyszer közelebbről is megnéz egy repülőgépet. A papája egy ideje a Berlin melletti repülőtéren dolgozott, ahová vele költözött Paula és a mamája is.

Egy szép napon, mikor a repülőtéren meglehetős nyugalom volt, Paula fogta magát, és bemászott a legelső repülőgépbe, ami az útjába akadt. A legnagyobb lelki nyugalommal vette szemügyre az összes sarkot és rést, végül kíváncsian lehorgonyzott a pilótafülke előtt. Épp az ajtó gombjára tette volna a kezét, amikor, leírhatatlan rémületére, hangos beszédet hallott odakintről.

Gyorsan bebújt az egyik ülés alá, és reszketve várta, mi történik.

A hangok egyre közeledtek, s nemsokára meglátta, ahogy két férfi lép be a gépbe, fel-alá járkáltak odabenn, s majdnem nekimentek az ülésnek, ami alatt Paula feküdt. A Paula mögötti üléseken foglaltak helyet, és olyan nyelvjárásban kezdtek beszélni, hogy Paula egy árva kukkot sem értett az egészből. Bő negyedóra múltán felálltak, az egyikük elment, közben a másik eltűnt a pilótafülkében, hogy aztán tetőtől talpig pilótának öltözve jöjjön vissza. Ekkor visszatért a társa is, akit még 6 másik férfi követett, mindannyian beléptek a repülőgépbe, Paula pedig remegve hallgatta, ahogy beindul a motor és a propellerek forogni kezdenek.

Második fejezet

Merészsége ellenére gyakran nagyon gyáva volt és félős, olykor meg egyszerre csak igen bátor, így hát nem lehetett megjósolni, hogy ezen ellentétes tulajdonságok közül most melyik fog felülkerekedni.

Ezúttal azonban különösen bátor volt, mert miután már egy ideje repkedtek a levegőben, a személyzet legnagyobb elképedésére egyszerre csak előbújt az ülés alól, bemutatkozott és elmagyarázta, hogy került oda.

A legénység meghányta-vetette, mihez kezdjen Paulával, majd úgy döntött, maradhat, hiszen más választásuk nemigen volt. Paula a legénységtől megtudta, hogy Oroszország felé repülnek, hogy bombát dobjanak a frontvonalakra.

Sóhajtva huppant le az egyik ülésre, és azonnal elaludt. Bumm, bumm, bumm… Paula hirtelen felegyenesedett és tágra nyílt szemmel bámult a legénységre. Senki nem ért rá vele foglalkozni, mert az oroszok dühödten lőtték az ellenséges gépet. Paula hirtelen felsikoltott, az ülések meginogtak, az ablakok zörögtek, néhány gránát a repülőgépbe csapódott, s egy zuhanórepülés után a gép kényszerleszállásba kezdett.

Az oroszok máris ott termettek és bilincsbe verték az egész legénységet. Elképzelhető, milyen furcsa arcot vágtak ezek az idegenek, amikor egyszeriben egy 13 év körüli kislány állt előttük. A németek és az oroszok egy kukkot sem értettek egymás beszédéből, ezért egy fiatal orosz kézen fogta Paulát, így lépkedtek együtt a legénység mögött a fogolytábor felé. A tábor vezetője szívből felkacagott, amikor Paula bátran elébe állt; nem akarta, hogy a többiekkel együtt ezt a kislányt is fogságba vessék, és elhatározta, majd érdeklődik, nincsenek-e olyan egyszerű emberek a front mögött, akik a háború után magukhoz vennék.

Harmadik fejezet

A táborparancsnok irodájában töltött egy hét után Paulát egy esős reggelen egy nagy autóra ültették, arra, amellyel egyébként különféle kórházakba szállították a sebesült katonákat. Öt órán keresztül zötykölődött az autó a köves utakon megállás nélkül, odakinn sűrű esőfátyolba burkolózott a táj. A kihalt utat csak néha szegélyezte egy-egy kisebb ház, de úgy tűnt, egyikben sincs emberi élet. Az út elején, a távolban folyamatos ágyúlövéseket lehetett hallani, lassanként azonban elhalkultak, végül egészen elültek.

Az út egyszerre csak emberekkel telt meg, elhajtottak néhány autó mellett is, mígnem a sajátjuk egy fehér, tetőtől talpig vörös keresztekkel telefestett épület előtt megállt. A sebesülteket kiemelték és bevitték az épületbe, ahol barátságos ápolónők fogadták őket.

Amikor mindnyájan kiszálltak, a sofőr egyetlen szó nélkül elhajtott. Ismét eltelt egy teljes óra, amikor újból megálltak, s egy meglehetősen tágas tanya körvonalai derengtek fel a fák között. A sofőr a ház felé intett, amiből Paula megértette, hogy ki kell szállnia.

Miközben az utcán várta, hogy a sofőr is kiszálljon, az autó, még mielőtt Paula felocsúdott volna, eltűnt, ő maga pedig ott maradt egyedül az elhagyatott úton. „Furcsa szerzetek ezek az oroszok; sorsomra hagynak ebben az idegen országban. Biztos vagyok benne, hogy a németek

hasonló esetben másképp cselekednének!”, gondolta magában Paula. (Ne felejtsük el, hogy Paula német kislány volt.) Hirtelen eszébe jutott, hogy a sofőr a ház felé mutatott. Így hát átvágott az úton, kinyitotta a kerítést, és egy elkerített legelőn találta magát. A ház előtt egy asszonyt pillantott meg, aki mosott, egy kislány pedig egy kötélre teregette a ruhát.

Kinyújtott karral ment oda az asszonyhoz, és csak annyit mondott: „Paula Müller”. Az asszony felpillantott, kezét előbb beletörölte nedves kötényébe, aztán ő is kezet nyújtott, és azt mondta „jusztihijarreja kolowjna”. Paula azt hitte, ez a neve, de a nő csak annyit mondott: „isten hozott nálunk”. 

Negyedik fejezet

Kantawoska asszony (ez volt a neve) férjével és 3 gyermekével lakott a tanyán. Ezenkívül volt még egy cseléd és két szolgálólány. Három nappal korábban kapta az értesítést, hogy az elkövetkezendő napok valamelyikén egy 13 év körüli kislány érkezik a tanyára. Ez mentesíteni fogja minden további beszállásolástól.

Kantawoska asszony boldogan beleegyezett a dologba, s most feltételezte, hogy a szóban forgó kislány érkezett meg. Kantawoskáéknak nagyon nehéz volt bármit is megértetniük Paulával. A kislány a lehető legnagyobb jóindulattal sem fogta fel, mit kívánnak tőle ezek az emberek. Az első 14 napban még az is rendkívüli nehézséget okozott, hogy bármilyen ételt lenyeljen, de mivel az éhség nagy úr, és a nyers babot is édessé varázsolja, Paula ehhez is hozzászokott, s lassanként, a többiek példáját követve, ő is segíteni kezdett a mosásban és a varrásban.

Így éldegélt Paula, s egy fél év múlva már elég sok mindent megértett oroszul. Amikor még egyszer ennyi idő eltelt, már szinte mindent értett, s bár nehezen, de olykor a száját is kinyitotta. Kantawoskáék semmit nem vettek észre Paula csintalanságából, ehhez amúgy is túlságosan éles eszű volt; semmi kedve nem volt ahhoz, hogy még itt is megkeserítse magának az életet. Elvégezte a feladatát, és mivel egyáltalán nem volt olyan ügyetlen, mint amilyennek otthon tettette magát, lassanként családtaggá vált.

Ötödik fejezet

2 évvel azután, hogy Kantawoskáékhoz megérkezett, Paulának felajánlották, tanuljon meg egyet s mást az orosz olvasás és írás művészetéből. Boldogan elfogadta az ajánlatot, s ettől kezdve a szomszéd kislánnyal együtt háromszor egy héten olvasási és írásleckéket vett a közelben. Gyorsan haladt, és körülbelül 12 hét után már tudott oroszul olvasni. A szomszéd kislánnyal együtt táncórára is járhatott, s az emberek hamarosan viszontláthatták a szórakozóhelyeken, ahol néhány kopejkáért esténként polkát és mazurkát adott elő. Az ilyen estéken megkeresett pénz felét Kantawoska asszonynak adta; a másik felét pedig félretette magának, mert már régen foglalkoztatta a gondolat, vajon hogyan tudna kijutni abból az országból.

A háború közben véget ért, de a szüleiről soha többet nem hallott semmit.

Hatodik fejezet

 16 éves volt már, nem tanult sokat, s tudta jól, hogy nyugati mértékkel mérve meglehetősen tudatlannak számíthat. Ezért aztán szorgalmasan táncolt, s nem telt bele hosszú idő, míg össze tudott spórolni annyi pénzt, hogy kifizesse magának a vonatutat Minszkből (Minszk környékén lakott ugyanis) Varsóba. „Ha egyszer eljutok Varsóba”, gondolta magában, „a Vöröskereszt majd továbbszállít.”

Így is történt, egy reggel, amikor úgymond órára kellett mennie, egy batyuba kötötte minden, addig megszerzett motyóját, és se szó, se beszéd, eltűnt.

Ahogy előre látta, nem volt olyan egyszerű dolog eljutni a Kantawoska-tanyáról Minszkbe. Egy darabon elvitte ugyan egy sofőr, de az út többi részét gyalog kellett megtennie, s ez jó néhány órába beletellett.

Amikor estefelé halálos fáradtan megérkezett Minszkbe, azonnal folytatta útját a pályaudvarig, ahol felvilágosítást kért a Varsóba tartó vonatokkal kapcsolatban. Legnagyobb rémületére azt hallotta, hogy a legelső vonat csak másnap 12 órakor indul. Sürgősen kérte, hadd beszélhessen az állomásfőnökkel, s amikor ott állt előtte, könyörgésre fogta a dolgot, hadd tölthesse az éjszakát a váróteremben. Kérését teljesítették, ő pedig a nagy kimerültségtől hamarosan elaludt. Pirkadatkor arra ébredt, hogy minden tagja elzsibbadt, s csodálkozva azon töprengett, ugyan hol lehet. Tudata azonban hamar a segítségére sietett, mert a gyomra kíméletlenül korgott. Ezzel a nehézséggel Paula bizony nem számolt.

A várótermi büfében egy nagyon kedves lány dolgozott, s miután Paula őszintén feltárta helyzetét, szívesen adott neki egy igazi orosz szendvicset, és még fizetnie sem kellett érte. A kiszolgáló kisasszonnyal jóízű beszélgetésbe merülve telt a délelőtt, 12 órakor pedig egészen felélénkülve, igazán jókedvűen szállt fel a varsói vonatra.

Hetedik fejezet

Amikor megérkezett, az állomásfőnök tanácsára azonnal felkereste a Vöröskereszt ápolónőinek házát. Itt aztán tovább maradt, mint tervezte, mert az ápolónők közül egyik sem tudta, mihez kezdjen vele. Lakcím vagy bármi más, ami alapján általában fel szokták kutatni az embereket, nem állt rendelkezésükre, s mivel Paulának egy vasa sem volt, az ápolónők nem tehették fel a vonatra, de ki se éheztethették. Egy idő múlva azonban úgy döntöttek, hogy, ám legyen, mégiscsak kifizetik a kislány útját Berlinbe, mert Paula azt mondta nekik, ha egyszer Berlinben lesz, hazatalál a szülői házba.

Az ápolónők szívélyes búcsút vettek tőle, s Paula ismét vonatra szállt. A legközelebbi állomáson egy kedves fiatalember lépett be a kupéjába, s kisvártatva beszédbe elegyedett az igencsak riasztó külsejű kislánnyal. Paulát az egész út alatt a csinos, fiatal katona társaságában lehetett látni, s amikor Berlinben kiszálltak, meg is beszélték, hogy hamarosan viszontlátják egymást.

Paula szedte a lábát, s rövid időn belül meg is érkezett a szülei házához, ott azonban minden üres és kihalt volt. Még soha nem gondolt rá, hogy a szülei időközben elköltözhettek. Most mit tegyen? Ismét felkereste a Vöröskeresztet, s tört németséggel elmondta a történetét. Ismét befogadták és gondját viselték, de 14 napnál hosszabb ideig nem maradhatott.

Az egyetlen hír, amit a szüleiről megtudott, hogy az édesanyja elhagyta Berlint, hogy valahol máshol keressen munkát, az édesapja pedig a háború utolsó évében behívót kapott, s valahol sebesülten fekszik egy kórházban.

Ezek után cselédlányként talált munkát magának, s miután elhelyezkedett, Erichhez, a nyalka fiatalemberhez sietett, aki hozzásegítette, hogy egy héten három este fellépjen egy kabaréban. Így az orosz táncok megint csak kapóra jöttek számára.

 Nyolcadik fejezet

Paula már jó ideje dolgozott a kabaréban, amikor egyik este kihirdették, hogy 14 nap múlva nagy táncelőadást rendeznek, de csak azoknak a már lábadozó katonáknak, akiket nemrég bocsátottak el a különböző kórházakból.

Erre a nevezetes estére készülve Paula igencsak kivette a részét az előadásból. Rengeteget kellett próbálnia, s ha késő éjjel hazament, annyira fáradt volt, hogy reggel 7-kor alig bírt kikelni az ágyból. Ezekben az időkben Erich volt egyetlen vigasza. Barátságuk egyre szorosabbá vált, s Paula tényleg nem tudta, mihez is kezdene nélküle. Amikor eljött a szóban forgó este, Paulának életében először lámpaláza volt, kimondottan kínosnak érezte, hogy csupa férfi előtt kell táncolnia. De nem volt más hátra, mégiscsak ki akarta próbálni a lehetőséget, s legfőképpen az hajtotta, hogy legalább megint kap egy kis pénzt.

Az este rendben lezajlott, s a végén Paula azonnal belépett a terembe, hogy minél hamarabb Erichhel lehessen. Hirtelen mintha földbe gyökerezett volna a lába, nem messze tőle ott állt a saját édesapja, épp egy másik katonával beszélgetett. Örömében felsikoltva odarohant hozzá, és a nyakába ugrott.

A megöregedett férfi elképedve kapta fel a fejét, mert sem a színpadon, sem pedig most nem ismerte fel a kislányát. Paulának szó szerint be kellett mutatkoznia!

Kilencedik fejezet

Egy héttel később Paulát apjába karolva lehetett látni, ahogy megérkezik a Frankfurt am Main-i pályaudvarra. Mélyen megrendült édesanyja fogadta őket, aki egész idő alatt hiába reménykedett kislánya visszatértében.

Miután Paula az édesanyjának is töviről hegyire elmesélte az egész történetet, édesapja tréfálkozva megkérdezte tőle, nem akar-e felszállni a közelben várakozó repülőgépre, hogy visszarepüljön Oroszországba!

Nem szabad elfelejteni, hogy ez a történet az 1914–1918-as háborúban játszódik, amikor a németek győzelmet arattak az oroszok elleni harcban.

 Gera Judit fordítása

[1]           A rossz Paula. (német)

 

Anne Frank: Mesék és történetek a Hátsó traktusból, fordította: Gera Judit. Park Kiadó, 2014. 288 oldal, 3500 forint