Andrzej Wajda zsidó hősei

Az október 9-én, kilencven évesen elhunyt lengyel művész hatalmas életművet hagyott maga után: több mint 40 játékfilmjén kívül színházi rendezései meghatározó értékűek és irodalmi munkássága is számottevő.

Tematikájukat tekintve filmjei rendkívül szerteágazók. Wajda a történetmesélés nagy mestere. A lengyel történelem évszázadait ábrázolta a függetlenség elvesztésétől (Pan Tadeusz, A légió) a világháborúkon (Csatorna, Hamu és gyémánt, Katyń) és a kommunista rendszeren (Márványember, Vasember) keresztül, a posztindusztriális korszakkal (Senki kisasszony) bezárólag de – mivel művei többnyire irodalmi művek adaptációi – általános érvényű gondolatokat is megfogalmazott (Pilátus és a többiek, Danton, Ördögök). Az is ott van ezekben a filmekben, hogy az emberi sorsok hogyan kapcsolódnak ehhez a történelemhez. Filmjei a szülőföld, haza, nemzet, emberiség, továbbá az élet és halál nagy kérdései körül forogtak.

Wajdát a zsidóság sorsa is erősen foglalkoztatta. Munkásságában időről időre visszatér a témához: Sámson (1961), Tájkép csata után (1970), Az ígéret földje (1975), Korczak (1990), Nagyhét (1995). Szinte mindenütt a saját, lengyel nézőpont a domináns, nem véletlenül tartják Wajdát a lengyelek lelkiismeretének.

Az ígéret földje három fiatalember története

– 1885-ben játszódik Łódż városában, a rohamosan fejlődő textilipari központban. Karol Borowiecki (Daniel Olbrychski) lengyel nemesi család sarja, Moryc Welt (Wojciech Pszoniak) zsidó, míg Maks Baum (Andrzej Seweryn) német származású. Jóbarátok ők, akiket a gyors meggazdagodás reménye és célja hoz össze. Textilgyárat szeretnének közösen alapítani, és az alaptőke megteremtése szempontjából az üzleti információkkal rendelkező, roppant ügyes Welt tőzsdézése éppolyan kulcsfontosságú, mint Borowiecki érdekházassága. A vállalkozás végül kudarcba fullad, és a várost benépesítő három nemzetiség együttéléséről szóló monumentális pannó súlyos társadalomkritikával szolgál. Wladyslaw Stanislaw Reymont alapanyagul szolgáló regénye meglehetősen zsidóellenes, de ebből szinte semmi sem marad Wajdánál, bár a mellékszereplők kétségtelenül pénzéhesek (férfiak), illetve túlfűtötten erotikusak (nők). Erkölcsi szempontból viszont a lengyelek vagy németek jottányival sem értékesebbek. A filmet Oscar-díjra jelölték, de Hollywoodban antiszemitának minősítették, sőt az USÁ-ban be sem mutatták. Ezzel szemben sokan minden idők legjobb lengyel filmalkotásának tartják.

A Stanislaw Wyspianski drámája alapján forgatott és 1972-ben bemutatott Menyegzőben falusi környezetben tűnnek föl zsidók, ugyancsak a századfordulón.

A zsidó témához a rendező pályája kezdetén nyúlt először,

a Kazimierz Brandys novellájából készült Sámson megrendezésével. Ez egy zsidó fiú, Jakob Gold (Serge Merlin) felnőtté válásának története. A középiskola udvarán az őt alázó zsidózás tettlegességig fajul, és Jakob egy véletlen mozdulattal osztálytársának halálát okozza. Ez közvetlenül a háborút megelőzően történik, és Jakob a fiatalkorúak börtönébe kerül. A német megszállás idején a varsói gettóban a halottak összegyűjtésében és elszállításában segédkezik. Szerencsés körülmények között sikerül átjutni a magas fal túloldalára, de hősünk a szabadságot is fogságnak érzi, és visszatér „övéihez”. Mint sok egyéb motívum a filmben (az arctalan tömeg mozgatása, a fiú halott anyja), ez a fal egyszerre része a feszült légkörű szimbolizmusnak és a részletekbe menő realista ábrázolásmódnak. Végzetesen elválasztja a bentieket (zsidók) a kintiektől (lengyelek). A gettó az emberi lét teljes ellehetetlenüléséről szól. A kritikusok kiemelik a kemény, szinte brutális hangvételt, minden szentimentalizmus elkerülését. Amikor Jakob a földön fekszik, barátja így bíztatja: „Aki ilyen csapásokat kibír, az újra fel tud állni” – amivel Wajda a zsidó történelem pozitív fordulópontjaira céloz.

1968 tavaszán Varsóban antiszemita zavargások voltak,

amit az akkori kommunista vezetés is szított. Ennek eredményeként mintegy 30 ezer ember kivándorlásával lezajlott az ország zsidótlanítása. Tadeusz Borowski holokauszt túlélő (a lágerirodalom emblematikus szerzője) novellaciklusából (Hölgyeim és Uraim, parancsoljanak a gázba fáradni) készült Tájkép csata után c. filmmel Wajda erre az eseményre szándékozott reagálni, és kifejezni felháborodását. Borowski ukrajnai lengyel volt, szülei tíz éves korában a gulágra kerültek, ő pedig bátyjával kalandos úton Varsóba, ahol elvégezte a középiskolát. A megszállást követően csatlakozott az ellenállási mozgalomhoz, majd 1943-ban a nácik letartóztatták, és megjárta Auschwitzot (azt is látta, hogy mi játszódik le a rámpán) és Dachaut. A filmbeli főhős, a költő Tadeusz (Daniel Olbrychski) nevét tehát szándékosan választották. A pszichológiai dráma a felszabadulással és a hontalanok táborával kezdődik, amikor a fiút szerelme, a zsidó Nina arról igyekszik meggyőzni, hogy menjenek nyugatra, ő viszont vonakodik. Amikor a lányt egy amerikai katona véletlenül lelövi, a költő – akiből a náci brutalitás bizonyos időre minden érzelmet kiölt – hosszú idő után először képes sírva fakadni, és a művészi alkotáshoz is visszatér. Kertész Imre nagyra értékelte Borowski életművét, aki rövid pályája során csak a holokauszt idején átéltekről írt, prózában és versben, és mindig csak saját magáról. Wajda a náci megszállás alatti lengyel-zsidó sorsközösséget igyekezett bemutatni.

A 80-as évek végéről ezt írja a rendező önéletrajzában:

„A cenzúra végre megszűnt. Hozzákezdhettem a lengyel-zsidó sorsot feldolgozó legtisztességesebb regények filmre viteléhez”.

A rendszerváltozás lényegében lezajlott Lengyelországban, amikor Wajda – saját forgatókönyve alapján készült – Korczak c. filmjét bemutatták. Sokak szerint  ebben állít emléket az 1943-ban megsemmisített lengyel zsidóságnak. A címszereplőt eredetileg Henryk Goldszmit néven anyakönyvezték 1878-ban, volt elemi iskolai tanító, majd harminc évesen vehette át az orvosi diplomát. Ettől kezdve életét és munkásságát a gyermekek nevelésének szentelte – az elméletben és a gyakorlatban egyaránt. 1912-ben zsidó árvaházat alapított Varsóban. Könyveket írt, felnőtteknek a nevelésről, aminek központjába a gyermekek egyéniségként történő kezelését állította; a kicsiknek pedig mesekönyvet. Ekkor használta először a Janusz Korczak álnevet.

A róla szóló film a harmincas évek végén indul: a rádióban tart ismeretterjesztő előadást német nyelven. Az akkor már hivatalos lengyel állami antiszemitizmus elparancsolja onnan. A német megszállás alatt az árvaház a gettó falai között működött; a gyerekek rajongva szerették igazgatójukat. A film hitelesen mutatja be Korczak (Wojciech Pszoniak) erőfeszítéseit, a hazai rendfenntartók atrocitását, a zsidótanács ellentmondásos tevékenységét, a könnyedén érvényesülő üzletelőket. Azután megérkezik a parancs, hogy a gettót kiürítik, és Korczak a gyermekekkel együtt vonuljon a vasútállomásra. Beszállnak a marhavagonokba, és a vonat elindul. És ekkor következik a befejezés, ami sokak számára elfogadhatatlan volt: az utolsó vagon lekapcsolódik, a gyereksereg nagy boldogan egy virágos rétre fut, lobog a Dávid-csillagos zöld zászló, Korczak is mosolyog, és a kép kifehéredik, majd megjelenik a felirat arról, hogy Korczak a gyerekekkel együtt a treblinkai gázkamrában pusztult el 1942-ben. Egy nyilatkozatában Wajda azt fejtegette, hogy a borzalmak képi bemutatása ellenére volt, bár azt elismeri, hogy ez egy valóban szürrealista befejezés, de a szomorú valóság igenis szerepel, még ha felirat formájában is. Ismét kitört a botrány, Wajdát – nem először és nem is utoljára – antiszemitának minősítették. Az öt évvel későbbi Nagyhét c. film kapcsán a római katolikus egyház tiltakozott, mert Wajda olyan jelenetet akart felvenni egy templomban, amit ők oda nem illőnek ítéltek.

Az irodalmi alapanyagot Jerzy Andrzejewski 1943-ban a gettófelkelést követően írt, de csak 1945-ben megjelent Éjszaka c. novellája szolgáltatta. (A varsói gettófelkelés 1943-ban, pészahkor bontakozott ki, és egy hónapos küzdelem után bukott el.) Wajda már 1968-ban neki kezdett a forgatókönyv megírásának, de – mint említettük – a zsidó téma akkoriban tabunak számított.

„A második világháború tapasztalatai elvették tőlünk az ember jobbik felébe vetett hitet”

– írja Wajda, és ez a Nagyhét cselekményének legfontosabb szála. A filmbeli Irena neves zsidó professzor lánya, aki elől szülei sokáig rejtegették származását. A csillagot nem viselte, gettóba nem vonult, az őt letartóztató gestapósokat megvesztegette, úgy sétál a város utcáin, és találkozik régi szerelmével Jannal. Ő felajánlja, hogy elrejti külvárosi lakásán. Mélyen hívő katolikus felesége megértéssel viseltetik, a szomszédban élők viszonya azonban különböző – az önzetlen segítségtől a közömbösségen keresztül az aljas ellenségeskedésig. Az egyik szomszéd végül feljelenti Irenát a házbizalminál.

Furcsa, és jellemző az utóbbi húsz év filmforgalmazására, hogy ez a film először 2013-ban került vetítésre a Politikatudományi Intézetben.

A Schindler bárkája c. könyv Wajda érdeklődését is fölkeltette, de tudomásul kellett vennie, hogy a filmet mások fogják leforgatni. Az előmunkálatok során Krakkóban találkozott Steven Spielberggel, és beszélgetésüknek szerepe lehetett abban, hogy a film fekete-fehérben készült. „Azt mondtam: ha úgy döntött, hogy az európai zsidók tragédiájáról fog filmet forgatni, akkor ennek a filmnek különböznie kell minden korábbi munkájától.”

Érthető, hogy lengyel filmrendezők közül a zsidó származásúak (voltak) érzékenyek a témára. Kawalerowicz haszidokról készítette a Fogadót (1982), majd az új évezredben a holokauszt és antiszemitizmus ismét előtérbe került Polanski A zongorista (2002), Pawlikowski Ida (2013) c. filmje kapcsán. Wajda filmjeiben a közös tragédia, utóbbiban a lengyelek felelőssége kap hangsúlyt, nem kisebb vihart kavarva.