Andris, Pécs, judentitás

Márta néni szavai csengenek a fülemben: „Andris az egyetemen kísérletezik”.

A szüleimmel voltunk látogatóban Márta néninél, Andris anyukájának, Klári néninek a testvérénél – az Alkotmány utcai általános iskola szeretetreméltó pedagógusánál –, akik amúgy egyetlen saroknyira laktak egymástól: Márta néni a Rákóczi úton, Klári néni és Tibi bácsi néhány méterrel arrébb a Koller utcában. Ez a látogatás ötvenegynehány évvel ezelőtt történt, amikor hat, vagy hét éves lehettem. Andris tehát nem volt ott, mert kísérletezett. E bűvös szó hallatán még inkább felnéztem rá, bár fogalmam sem volt arról, hogy mit csinálhatott valójában kísérletezés közben. A kísérletezesről legfeljebb annyi elképzelésem volt akkoriban, amennyit egy általam kedvelt fekete-fehér rajzfilmsorozatban láthattam. Az egyik epizódban Peti, a mindenre kíváncsi, ennélfogva a legkülönfélébb kalandokba keveredő főhős tett-vett valamit egy laboratóriumban lombikok és kémcsövek sokasága között. A rajzfilmből nagyjából ennyi maradt meg. Szóval Andrist is egy nagyobbacska Petiként képzeltem el, amint fehér köpenyben sürög-forog a pécsi orvostudományi egyetem egyik laboratóriumában. Ez volt tehát az első emlékem Andrisról.

A köztünk lévő korkülönbség miatt még hosszabb időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy rátaláljunk a közös témákra. Addig távolabbról követtem az Andris körüli eseményeket, fejleményeket. Azt persze tudtam, hogy Andris és Vera összeházasodtak. Hogyne tudtam volna, amikor apukám adta össze őket a pécsi zsinagógában! Az ifjú párt megörökítő fénykép most is megvan szüleim családi-baráti fotói között. Azt is tudtam, hogy Vera szülei – Bözsi néni és Károly bácsi – Körmendről Pécsre költöztek. Az istentiszteleteken gyakorta találkozhattam is velük. Andrisék és a Pécsett tanuló zsidó egyetemisták és főiskolások eljártak a hitközség rendezvényeire – főként Purim, Pészach és Chanuka alkalmával –, de közülük többen jöttek baráti tereferére a szüleim lakására is. Kisfiúként nagyon szerettem a felnőttek között lenni – a zsinagógában is, és odahaza is –, még ha ez alkalmanként zavaró lehetett a számukra. Andrisról ugyanakkor azt is tudtam, hogy az egyetem elvégzése után pszichiáterként kezdett el dolgozni. Arról viszont fogalmam sem volt, hogy mit is csinál valójában egy pszichiáter. Vele akkoriban ritkábban, szüleivel és Márta nénivel azonban gyakrabban találkoztam a péntek esti és a nagyünnepi istentiszteletek alkalmával. Andris szülei akkoriban még aktívak voltak: Klári néni a Városháza épülettömbjében működő, a Széchenyi tér felől és a Király utca felől egyaránt megközelíthető Centrum Áruházban, Tibi bácsi a Király utcai Nemzeti Színházzal átellenben lévő textilboltban dolgozott. Sajnos azóta az emblematikus Centrum Áruház és a forgalmas textilbolt is megszűnt. A Centrum Áruház vevőszolgálata – Klári néni birodalma – a Király utcai oldalbejáratánál, az édességpulttal (a játékosztály mellett másik kedvenc helyemmel) szemközt volt. Szinte most is látom magam előtt Klári nénit, amint a mikrofon fölé hajolva valamit közhírré tesz a hangosbemondóban.

*

A Stark-család legendáriuma szerint Andris volt az első újszülött zsidó kisfiú, akit édesapám pécsi főrabbivá történt kinevezése után – Mojse ben Avrohom néven – vettek fel Ábrahám szövetségébe. Úgy hiszem, ez a körülmény utóbb még bensőségsebbé tette Andris és édesapám – kezdetben „Rabbi bácsi”, majd tegezve „Jóska bácsi” – kapcsolatát. Jól emlékszem, hogy gyakori találkozásaik alkalmával az obligát kézfogás után meghitten át is ölelték egymást. Utóbb ezt a szokást Andris velem szemben is meghonosította, amit a „befogadás” jeleként értelmeztem. Hosszú életútja során édesapámat több születésnapi Festschrifttel is meglepték a pályatársai, tanítványai és barátai. Andris két alkalommal közölt személyes emlékeket is felelevenítő írásokat ezekben a kötetekben. Ezek a publikációk persze nemcsak édesapámról, hanem Andrisról, az egykori Talmud Tóra növendékről, a zsidó identitás alapkérdéseire – a szépirodalom, a filozófiatörténet és a filmművészet területein is – szenvedélyesen választ kereső pszichoterapeutáról is szóltak.

Úgy hiszem, a közép-kelet-európai zsidó önazonosság egyediségére sikerült rátapintania a frappáns – Andris által is idézőjelek közé tett – „judentitás” terminus megalkotásával. Andrisnál megannyi szállal fonódott össze személyes és szakmai identitása. A kettőt talán nem is lehetett volna elválasztani egymástól. Írásait olvasva válik számomra újra és újra egyértelművé, hogy a pszichoterapeuta empátiája és segíteni akarása mennyire mélyen gyökerezett nála a biblikus és talmudi, illetve az ezeken alapuló zsidó szellemi és spirituális hagyomány megismerésében és megélésében. Andris szavait idézve: „A pszichoterapeutát zsidó identitása fogékonyabbá teheti az egyetemes emberi létélményt jelentő kiszolgáltatottság, megalázottság helyzetének átéléséhez. (…) A terapeuta vezetővé is válhat a Törvény kapujánál, segítheti annak megértését, hogy mindannyiunknak a csak számunkra adott – kijelölt? – kapun kell átjutnia.” A másikra figyelés szép példáját személyesen is tapasztalhattam. Hosszú évekkel ezelőtt kiskamasz fiainkkal együtt látogattuk meg Andriséket Balatonfüreden, ahol hármasban nyaraltak Klári nénivel. Egy idő után azt vettem észre, hogy Andris egyre intenzívebben csevegett a fiainkkal, Andrással és Péterrel. Hagyta őket beszélni, kíváncsi volt a gondolataikra, véleményükre. A későbbiekben többször is emlegette, mennyire élvezte a fiúkkal folytatott beszélgetést.

Édesapámat 70. születésnapja alkalmából köszöntő bensőséges hangvételű írásában Andris édesanyámról, „Ági néniről”, és Judit nővéremről is nagyon kedvesen írt. Édesanyám nyugodt hátteret biztosító rabbifeleségként – miként fogalmazott – a tegeződés kölcsönösségével és a barátság egyenrangúságával ajándékozta meg a hitközségi fiatalokat. Mindenre nyitott és fogékony nővérem szemei pedig Barbra Streisand szemeire emlékeztették Andrist. Ebben az írásban jó emberismerőként Andris ráadásként azt is pontosan látta, hogy a későn érő típusú fiúk közé tartozom. Egy szépirodalmi párhuzammal is megtisztelt, amennyiben a tragikus sorsú orosz-zsidó író, Iszaak Babel „A rabbi fia” című novellájának főhősére emlékeztettem. A hasonlat megható volt, de titkon azóta is abban reménykedem, hogy sorsom szerencsésebben fog alakulni Ilja, a zsitomiri rabbi fia sorsánál.

Miután családunk Budapestre költözött, már a fővárosban kezdtem meg jogi tanulmányaimat. Kapcsolatom Péccsel, a szülővárosommal természetesen nem szakadt meg. A város – az urbs – vonzereje engem is rabul ejtett. Pécsett maradó nagyszüleimtől és nagy-nagynénikéimtől lassanként sajnos örök búcsút kellett vennünk, de a tágabb családot jelentő pécsi zsidó hitközséghez azóta is vissza-visszatérek. A Fürdő utcában és különösen a Kossuth téri zsinagógában változatlanul otthon érzem magam. Úgy hiszem, a régi barátságok mellett új barátságokat is sikerült kötnöm. Az Andris és köztem lévő korkülönbség „számszakilag” az idő múlásával nem változott, de a távolság valahogy mégis csökkent. Kapcsolatunkban – közös témaként – a „pécsiség” és a „zsidóság”, illetve a kettő sajátos szintézisét jelentő „pécsi zsidóság” vált meghatározóvá. Mi másról is beszélgethettünk volna találkozásaink alkalmával, mint a pécsi zsidóság múltjáról és jelenéről, valamint a hazai zsidó közösséget érintő aktuális kérdésekről! Néha bizony morogtunk is, ha nem találtuk kielégítőnek egy-egy vallási, vagy világi vezető aktivitását. Duzzogás idején egy kicsit olyanok lehettünk, mint a Muppet Show színházi páholyában ülő, mindent kritizáló öregurak. Ezt persze nem mondtam Andrisnak, pedig lehet, hogy mosolygott volna a párhuzamon.

A Pécsi Zsidó Hitközség alelnöki tisztét betöltő Andris nevéhez több közösségépítő és közösségmegtartó kezdeményezés is fűződött. Ezek közé tartozott a napjainkban is működő Pécsi Zsidó Szabadegyetem megalakítása. Nagyon örültem, amikor 2015. májusában a hitközség Fürdő utcai székházában előadást tarthattam a szabadegyetem egyik rendezvényén Arató Jenő, egy szenvedélyes pécsi naplóíró zsidóságra vonatkozó feljegyzéseiről.

A pécsi zsidóság második világháború alatti deportálására minden év júliusának első vasárnapján emlékeztünk meg a zsinagógában, továbbá a jeruzsálemi siratófalra emlékeztető Mártírok Emlékfalánál a temetőben, valamint a gettósítás és elhurcolás szimbolikus városi helyszínein. A kerek évfordulókhoz kísérő rendezvények is kapcsolódtak. Andrist mindig a kezdeményezők és a szervezők között találhattuk. A bizalom jelének éreztem, hogy már az 1994-es – ötven éves – évforduló alkalmából lehetőséget kaptam, hogy felszólaljak a tudományos konferencián. A tavasz folyamán Andrisék lakásán egyeztettünk a nyári rendezvényről. Vera gondoskodott a finom – a kóserság igényeit is kielégítő – falatokról. A meghívottak között volt Ormos Mária professzor is, akinek a jelenlétében szinte alig mertem megszólalni. A konferencia utóbb persze rendben lezajlott. A Jelenkor Kiadó jóvoltából pedig Andris és Vargha Dezső szerkesztésében emlékkötet is megjelent. A Soá 70. évfordulóját többnapos rendezvénysorozat – konferencia, koncert, kiállítás, gyermekrajzpályázat – tette emlékezetessé. A szervezőbizottság lelkeként Andris rengeteget fáradozott, hogy a rendezvénysorozatnak a hitközségen és a városon egyaránt túlmutató jelentősége és üzenete legyen.

*

A váratlan, késő esti telefonoktól általában összerezzenek. Ösztönösen valami rosszat sejtek. Tamás barátom hívása azonban nem keltett gyanút bennem. Előfordult máskor is, hogy az esti órákban beszélgettünk. Köszönés után egyetlen – három szóból álló – mondatot hallottam csupán: „Meghalt a Stark.” A szavak jelentését először fel sem fogtam. Tamásnak tagoltabban kellett megismételnie a mondatot. Amikor a szavak rémes jelentése nyilvánvalóvá vált, le kellett tennem a telefont. Andris halála váratlan, előjelek nélküli volt. A döbbenetet Tamás emlékező sorai fejezték ki számomra a legérzékletesebben. „Közhelyszerű a párhuzam, de igaz. Az hagyta őt cserben, ami legfőbb támasza volt a szabálytalanul személyes életében: a szíve.” Néhány nappal később édesanyámmal és Judit nővéremmel hármasban érkeztünk Andris temetésére. Óriási részvét mellett kísérték Andrist utolsó útjára. A koporsó sírba tételét a tömeg miatt nem láthattuk, csak a koporsóra hulló földgöröngyök tompa puffanását hallottuk még egy ideig.

Magas életkora miatt Klári néni nem tudott részt venni a gyászszertartáson. A családtagok és a hitközség vezetőségének néhány tagja a temetés után otthonában kereste fel Klári nénit. Kérésükre mi is velük tartottunk. Megrendítő volt a viszontlátás. A hitközség főrabbija, Schönberger András egy zsoltárt mondott el, majd engem kért meg, hogy mondjam el a Kaddist. Rémálmomban sem gondoltam, hogy egyszer majd nekem kell elmondanom Andris emlékére – ráadásul édesanyja jelenlétében – a tradicionális zsidó gyászimát.

*

Úgy hiszem, Andris kedvelte Martin Buber, a zsidó filozófus írásait. Buber haszid történeteinek egyikében, a hanipoli Zuszja rabbi (1718-1800) így szólalt meg a halála előtt: „Az eljövendő világban nem azt fogják tőlem kérdezni, hogy ’Miért nem voltál Mózes?’, hanem azt: ’Miért nem voltál Zuszja?’” Andris – Mojse ben Avrohom – esetében ennek a kérdésnek a feltétele szükségtelen lett volna, hiszen mindvégig arra törekedett, hogy zsinagógai nevéhez méltó legyen: törődő és gondoskodó volt, aki felelős hitközségi tisztségét is a közösség szolgálataként élte meg.

 

A STARK. Emlékkötet Stark András születésének 75. évfordulójára (Szerk.: Árkovits Amaryl Eszter – Goldmann Tamás – Schweitzer Gábor,  Pécs, Pécsi Zsidó Hitközség, 2023.) című kötetet, melyből a fenti írás származik, május 4-én mutatják be Pécsen: