Andó bácsi rövidáruboltja

Gyerekkor Szegeden

Nem nehéz megmondani, mit jelentett számomra zsidónak lenni gyerekkoromban. Apukám világosan elmagyarázta többször is, mi történt a második világháborúban, mi történt velünk, a zsidókkal, mi történt a családunkkal. Megölték őket a nácik, Auschwitz, és kábé ennyi.

Csak mínusz volt számomra, veszteség, valaminek a hiányát jelentette számomra, nem volt plusz, nem tudtam, mi is az, amit vesztettem.

Nem volt ott a család, nagyszülők, nagynénik és nagybácsik, akik néha vendégségbe jönnek, vagy akikhez mi megyünk vendégségbe, családi alkalmakkor, akik elnézően somolyognak valami turpisság láttán, unokatestvérek, akikkel játszani lehet, megosztani élményeket, érdeklődést, melyik könyvet olvastad, én azt még nem, nekem is tetszett, én utálom azt a zenét,  satöbbi.

Nem volt ott a tágabb közösség, a zsidó közösség, ami vallás is, de nép is, életmód is, vagy szemlélet, vagy valami körülhatárolhatalan, igazán olyan, mint egy tágabb család, néha támasz, néha pedig teher. Elmenni a zsinagógába szombatfogadásra vagy kiddusra, elmenni ünnepekkor, ros hasanára, jom kippurkor a böjt végére, hanukai gyertyagyújtásra, purimi zsibongásra, peszachkor együtt fintorogni a maceszre, sávuotra virágot vinni, vagy csak beugrani egy-egy péntek estén körbepuszilni a lányokat, elénekelni  a Lechá Dodit meg az Adon Olámot, aztán bencsoláskor sorra keríteni a Sir Hamaalotot is, ami a Hatikva szövegével ma már Izrael állam himnusza.

Vagy egyszerűen csak néha gyertyát gyújtani péntek esténként otthon.

Nem volt ott.

Nem volt Talmud Tóra, ahol rajzolhatnak a gyerekek, egy menórát vagy hanukiát, egy Dávid-csillagot, megtanulnak pár gyerekdalt és néhány héber szót. Mondani és írni is, olvasni héberül, megszokni már egész kicsi korban, hogy ez egy másik ábécé, más betűkkel, máshogy írjuk, máshogy olvassuk. Megtanuljuk először énekelve, hogy: álef, bet, gimel, dáled, hé… És, hogy az árie azt jelenti, hogy oroszlán, és a bevákásá meg azt, hogy légy szíves.

Nem voltak gyerekek, akik zsidók voltak, mint én, és nem is tudtam, hogy ez jelent bármit is.

Jelentené azt, hogy nem vagy egyedül.

Hogy valamilyen vagy, ami nem pont olyan, mint mások körülötted. Nem tudod, hogy hogyan, de mások. Nagyszájúbb vagy, mint a többiek, a véleményed mellett makacsul kitartasz, és nem furcsa, ha ezt mások is így teszik. Sőt, az dob fel, ha mások is elmondják, mit gondolnak, az se baj, ha hangosabban a megszokottnál. Jogod van az érzéseidhez is, jogod van vidámnak lenni vagy szomorúnak, és ezzel mások is így vannak.

Van egy álmom. Éber-álom vagy csak vágyakozás? A Jósika utca sarkán találkozunk a nagyapámmal, a sarkon tábla: Margit utca. Tömötten göndör a haja, mint az enyém, de már nem fekete, csupa ősz. Kicsi vagyok még, jóval magasabb nálam. Megfogja a kezem, elindulunk a Margit utcán, odaérünk a 12-es szám elé, a Közgazdasági középiskolával szemben.

–Látod itt ezt az ablakot? – mutat a függőleges rácsozatra. – Ide szorult be jóapád, amikor kiskorában kidugta a fejét a rácsokon. Alig tudtuk kiszabadítani, szegény nagyon megijedt.

Nézem a rácsokat, elképzelem apukámat, aki nagy-nagy ember, milyen lehetett kisfiúnak.

–Akkor még Margit utcának hívták, tudod.

Felnézek a falra, és látom az utcatáblát: Gutenberg utca.

–Itt a környéken szinte minden utcát átneveztek. A Bolyai volt régen Bús Páter, a Bartók tér Valéria tér volt, a Hajnóczy meg Korona utca. Mindig szerettem itt a környéken sétálni – folytatja nagyapám. – Itt a zsinagóga, a hitközség, ha intézni kell valamit, és valahogy nyugodtabb itt minden, csendesebb. Pedig a belváros csak egy ugrásra van.

Kiérünk a Tisza Lajos sugárútra és balra indulunk, át a túloldalra, a Kígyó utcán tovább a Tisza felé. Meleg van, száraz nyári nap, egymás után húznak el mellettünk az autók. A magas épületek tövében hűvös árnyék húzódik meg.

– Szántóék ott laktak a Dugonics tér sarkán, itt balra Boca néniék, nagyanyád a Kárász utcában lakott, mielőtt összeházasodtunk.

–És a Virág cukrászda? – kérdezem reménykedve, mert ha már andalgunk itt az emlékezés sétányán, nem létezik, hogy nem ejtjük útba azt a helyet, ahol a sütemények laknak.

– Igen, igen, a Virág cukrászda mindenképpen sorra kerül – nevetett Sanyi papa. – Sőt, ha úgy alakul, délután elmehetünk moziba, úgy láttam, a Fáklyában vetítenek valami jót.

Átsétálunk a Klauzál téren, és az egyezséghez híven beülünk a Virágba. Persze, kint a teraszon. Fakók már ezek a műanyag fonott székek, de valamiért szeretem ezeket is, a napernyők alatt nincs meleg. Csokikrémet akarok, de Sanyi papa rábeszél a grillázskosárra.

–Mi az a grillázs? – kérdezem gyanakvóan.

Sanyi papa nevet.

– Nem verlek át, megnyugodhatsz. Itt nincs kelkáposzta-főzelék meg spenót.

Amikor a pincérnő elém teszi a kistányért, mégis csalódott vagyok, olyan picike ez a grillázskosár! Nem is tudom, hogy egyem, körbecsavarodik a barnán csillogó fészkecske, közepében csokoládékrém tekercs. Nem tétovázom, megfogom az apró fehér desszertpapírt és az édességbe harapok. Nem ér csalódás, csodálatos ízkavalkád omlik szét a számban, megértem azt is, hogy nemhiába olyan picike ez a kosárka, a sütemény nagyon tömény. Mostantól a grillázs szó bevonul nálam a legszebb szavak gyűjteményébe.

– Tudod mit, ugorjunk be Andó bácsihoz egy pillanatra – mondja nagyapám, és már ott is vagyunk a Széchenyi téren, ahol a Pollák testvérek rövidáruboltjában meg is találjuk Andó bácsit, nagymamám öccsét, aki éppen a megrendeléseket nézi át.

–Szevasztok, na gyertek csak be – invitál bennünket. – Most akartam kávézni, van a hűtőben krémes is.

–Jaj, ez nem igazság – sóhajtom lemondóan.

Andó bácsi csak néz, felhúzott szemöldökkel.

–Nem ilyennek ismertelek, Juditkám, mint aki nemet mond egy jó krémesre.

–Sajnos, ez ma már nem fog menni – Sanyi papa az ajtó felé int.  – Most jövünk a Virágból.

Összenéznek mosolyogva, a családban mindenki édesszájú.

–Viszont megyünk le az úszóházra, ha neked nem kell, leviszem Zsuzsáéknak – folytatja Sanyi papa.

–Nana, nem azt mondtam, hogy meg akarok tőle szabadulni, csak udvarias próbáltam lenni – Andó bácsi mosolyogva megigazítja pocakján a nadrágot. – Egy óra múlva végzek, aztán megyek én is utánatok.

Elköszönünk, és kilépünk a Széchenyi térre. Öt perc múlva már a Tisza-parton vagyunk, és elindulunk a Szabadság úszóházra befelé, lépteink döngenek a kis hajóhídon.

Ez a család nemhivatalos rezidenciája, előbb-utóbb mindannyian összetalálkozunk itt, a deszkákból ácsolt faépületben. A napozók inkább fent vannak a kabinok tetejére épített körépítményen, lent a büfénél, a hullámos műanyag alatti árnyékban kártyacsaták zajlanak, mi gyerekek meg alig várjuk, hogy beleugorhassunk a folyó hideg vizébe.

De ma nem. Sanyi papa meg én odasétálunk az egyik asztalhoz, ahol Zsuzsa mama, a nagymamám kártyázik a barátnőivel. Mindenki lelkesen üdvözöl, puszikkal árasztanak el, a papám odahúz egy széket a mamám mellé, én az ölébe ülök, és bekapcsolódunk a partiba.

Itt vannak az unokatesóim is, Ella, Pali és Ágika, Andó bácsi unokái, ők is Szegeden laknak. Gyuri családja Pesten él, velük kicsit ritkábban találkozunk, de hétvégén majd ők is jönnek. Sanyi papa szülinapjára hivatalos az egész család, jó sokan leszünk…

Melegen süt a nap, felnézek a Tisza-partot szegélyező fákra. Aranyszínben táncolnak a lombok az enyhe nyári szélben. Csodálatos békesség van bennem, valami puha, otthonos érzés, elbambultam talán itt a padon? Aztán betolakszik a valóság a szívembe, emlékszem már, hát nincs itt Sanyi papa, és nincs itt Andó bácsi, ők soha nem őszültek meg, soha nem lett pocakjuk, sosem láttam őket, nem tértek haza 1944 után. Andó bácsinak még nem volt előtte, és nem is lett családja. A Pollák testvérek rövidáruboltja is már rég elenyészett az időben.

Volt gyerekkorom, de nem ilyen, nem volt rossz, de ott egy nagy-nagy üres tér, egy betöltetlen tér, ami a lelkem fele. Kapargatom, ásogatom, próbálok ültetgetni, de nem az igazi.

Ott nem nő semmi.