„…amit a zsidók fotóztak és amit a gójok”

Szeptember 12-én meghalt William Klein, a XX. századi amerikai és nemzetközi fotográfia egyik meghatározó alakja. 2017 tavaszán, a Luxembourg kertre néző párizsi lakásában beszélgettem vele. Kilencvenedik évében járt, és bár szűken bánt a szavakkal, semmi kétséget nem hagyott afelől, hogy humora és humanista gondolkodása változatlan.

Sok mindennel foglalkozik, filmeket készít, fotózik, egy időben festett is, és maga tervezi a könyveit, ráadásul mindezt magas színvonalon. Több évtizede Párizsban él. Azt hinné az ember, hogy egy fotográfus, főleg ha amerikai, New Yorkban könnyebben érvényesül. Miért választotta mégis Párizst?

Régi álmom volt, hogy Párizsban legyek festő. Sok könyvet olvastam az úgynevezett “elveszett nemzedék” íróitól, főleg Hemingway-től, és általuk született meg bennem a vágy, hogy egyszer Párizsban élhessek. Paris est une fête! (Párizs egy ünnep! – A szerk.) 1946-ban behívtak katonai szolgálatra, és Berlinbe kerültem. Amikor a rákövetkező évben két hét szabadságot kaptam, eljöttem Párizsba. Kerékpáron elindultam várost nézni, felkeresni azokat a helyeket, amikről a könyvekben olvastam, és a második napon egyszer csak szembe jött velem a világ legszebb lánya. Rögtön megálltam, és megszólítottam: ”Kisasszony meg tudná mondani, merre van az École des Beaux-Arts?” Aztán elkezdtünk beszélgetni, és a végén megkérdeztem tőle, hogy mit csinál ma este? Nem érek rá, válaszolta. És holnap ? Holnap igen, mondta. Ő lett a feleségem. Jeanne-nal több, mint ötven évig éltünk együtt. Sajnos néhány évvel ezelőtt egyedül hagyott. Ezeket a képeket itt a falon ő festette.

Álmainak egyik fele valóra vált, a másik viszont, hogy festő legyen, nem. Pedig Léger személyében nem is akárki volt a mestere. Hogyan lett fotográfus?

A véletlennek köszönhetően, de a festést sem hagytam abba, párhuzamosan foglalkoztam mind a kettővel. Geometrikus absztrakt képeket festettem, a figurális ábrázolást pedig a fotókban éltem ki. Nagy hatással voltak rám az orosz konstruktivisták, a Bauhausban pedig annak sokoldalúsága fogott meg. 1954-ben megismerkedtem Alex Libermannal, az amerikai Vogue divatlap művészeti igazgatójával, aki, miután látta egy kiállításomat Párizsban, megkérdezte, lenne-e kedvem a Vogue-nak dolgozni. És mit fogok ott csinálni, kérdeztem tőle? Majd kitaláljuk, válaszolta. Pár évig New Yorkban éltem. Divatfotókat készítettem a lap számára, mégpedig a magam elgondolása szerint, ahogy egyébként más témájú fotóimnál is tettem. Egyébként a mai napig épp annyira érthetetlen képeket készítek, mint maga az élet.

Nem hagyományos módon stúdióban fotóztam, hanem külső környezetben, nagy látószöggel, belefoglalva a képmezőbe mindazt, ami a modellt körülvette, és ez újdonságnak számított. A divatfotózás nemcsak megélhetést biztosított, de lehetőséget adott arra is, hogy egy addig ismeretlen miliőbe kerüljek. A divat maga nem érdekelt, de az a világ igen.

Mielőtt más munkájáról is szó esne, szeretném, ha beszélne New Yorkról, a gyerekkoráról.

Mint tudja, részben magyar származású vagyok. A nagyanyám egy szót sem tanított meg nekem magyarul, viszont magyar ételeket és süteményeket, így például beiglit készített.

Arról van-e valami információja, hogy a nagyszülei Magyarország melyik részéről kerültek New Yorkba?

Amikor Budapesten jártam egy fotófesztiválon, kérdeztem az egyik, még ott élő családtagomat, de ő sem tudta megmondani. Pedig érdekes lenne kideríteni.

Milyennek találta Budapestet?

Nem láttam eleget, hogy véleményt tudjak mondani. A Hiltonban laktam, az nem Budapest. Jártam egy éjszakai szórakozóhelyeken, ott nagyon jó popzenét hallottam.

Folytassuk New Yorkkal.

Jó kis amerikai voltam, baseball, futball, sportoltunk, játszottunk. A gyerekkorom olyan volt, mint minden amerikai gyereké, némi különbséggel. Nagyapámnak jól menő ruhaüzlete volt New Yorkban, vett egy autót, amivel azután halálos baleset érte. Nagyanyám akkor azt mondta, hogy soha nem lesz többé autó a családunkban. Az üzletet apám örökölte, de 1929-ben csődbe ment. Egyébként a magyar zsidó bevándorlók közül nagyon sokan ügyvédek, tanult emberek lettek, szép karriert csináltak, a lengyelek sokkal lejjebb voltak a társadalmi ranglétrán. Amerikában amerikainak kell lenni, ha nyugodtan akarsz élni. Amerika nagyon antiszemita és rasszista ország. Magyarországon van antiszemitizmus?

Igen.

Sebaj! Tudja, hogy Robert Capa is magyar zsidó volt? Friedmannak hívták. Nagy ember volt. Magyarországon hősnek tartják?

Szélesebb körben csak az utóbbi években kezdték felfedezni.

Franciaországban épp most jelent meg róla egy képregény.

Gondolkodott-e már azon, mivel magyarázható a zsidók feltűnően nagy aránya a fotográfusok között, ami különösen a két világháború közötti időszakra volt érvényes?

Számomra kétfajta fotográfia létezik, az egyik, amit zsidók fotóztak, a másik, amit gójok. New York nagy fotósai zsidók voltak, de úgyis mondhatjuk, hogy az igazán nagy amerikai fotósok a városi fotósok voltak. Itt van például Ansel Adams, ő szép erdőket, holdfényt és hasonlókat fotózott, a zsidó fotósokat viszont nem ez érdekelte, hanem a városi táj, és a benne élő emberek.

Tíz éven keresztül kísérte figyelemmel és filmezte Muhammad Alit, az akkori nehézsúlyú világbajnok, Sonny Liston elleni, sporttörténeti jelentőségű győzelmétől (1964) 1974-ig. Róla készített dokumentumfilmjét Ali The Greatest címmel 1975-ben mutatták be. Mi az, ami Aliban annyira megragadta ?

Az ok gyerekkoromba nyúlik vissza, amikor a saját bőrömön is megtapasztaltam az antiszemitizmust. Valahányszor a zsinagógába mentünk tanulni, az ír gyerekek már lestek ránk, és megtámadtak. Az iskolában azt tanították, hogy Amerika a szabadság és az igazságosság országa, de a valóságban ez nem igaz. A feketékkel is hasonló igazságtalanságok történtek, megérintett a sorsuk. Közel éreztem magam hozzájuk, és úgy gondoltam, hogy a film a leginkább alkalmas mindannak a közvetítésére, amit az amerikai életről el akartam mondani. Ali azt mondta, hogy “Én vagyok a legnagyobb”, és ez szerintem igaz is volt. Csodáltam a bátorságát, akkor is, amikor a vietnami háború ellen tiltakozott. Bátran viselkedett. Ali amerikai hős volt. Az Egyesült Államok rasszista ország és erről a fotóimmal is tudok “beszélni”, mint például a New York könyvemben, és több, feketékről szóló albumomban is.

Ez a New Yorkról készült, nemcsak humoros és lírai felvételeket tartalmazó, de valóságot is könyörtelen hűséggel bemutató könyve, akárcsak más társadalmi kritikát kifejező munkája nem mindig talált kedvező fogadtatásra. Mi adta az erőt a folytatáshoz a sok csalódás, visszautasítás, cenzúra, negatív kritika után ?

Semmi, vagyis nem tudom. Ahogy Frank Sinatra énekli, „My way, I did it my way…”A művésznek van ereje harcolni azért, amiben hisz, ahogyan lát.

Napjainkban viszont már csak igen magas áron vásárolható meg a New Yorkról, akárcsak más városokról, Moszkváról, Rómáról, Tokióról készített könyvei.

Moszkvában nagyon szerettem fényképezni. Amikor fotót készítettem könyv vagy kiállítás céljából, akár Moszkvában, akár Tokióban vagy más városban, mindig azt akartam megismerni, hogyan élnek ott az emberek. Mindig úgy szerettem menni, mint fotós, nem mint turista, és a hétköznapokat fotóztam. A fotózás mindig jó mentség az utazásra.

Ön készítette Serge Gainsbourg egyik legismertebb lemezborítóját. Személyesen ismerték egymást?

Nagyon jó barátságban voltunk. Sok közös dolog kötött bennünket össze. Mind a ketten bevándorlók gyerekei voltunk. Értettük egymást, közel éreztük magunkat egymáshoz. Abban az időszakban egy kicsit elveszítette a népszerűségét, és az új lemezzel szeretett volna visszatérni. Arra kért, hogy készítsek róla egy olyan fotót a borítóhoz, ami travesztitának látszik. De szép legyek!- mondta. Sokat kellett dolgoznom rajta (nagyot nevet), de sikerült. Ez lesz a come back-em – mondta Serge.

Most is minden érdekli, mint korábban?

Néha még fotózom, de inkább csak könyveken dolgozom, kiállításokra készülök. Kevesebbet dolgozom, de dolgozom.

Hogyan látta Európát és a világot?

Mint mindig, semmi sem változott. Semmi nem változik.

Beleegyezik, hogy a magyar származású fotográfusokról készülő könyvemben szerepeljen?

Természetesen!