Alámerülés – Lehet-e múlt időben beszélni a holokausztról?

Lehet-e múlt időben beszélni a holokausztról? Milyen rombolást végez a következő nemzedékek személyes életében a túlélő szülők, nagyszülők sorslenyomata? Hogyan, miért és meddig él tovább? Seres László kisregénye, a Láger sztornó a második generáció öröklött Auschwitz-élményét dolgozza fel, egyfajta terápiaként – és hogy ez megdöbbentően működik is, azt az olvasó hamar megtapasztalja.

Mert a szerző úgy húzza be egy pokolbéli utazásnak a valóság és a fikció határán egyensúlyozó részleteibe, hogy minden rezdülésével ráhangolódik, holott sohasem tudja biztosan, hol jár éppen: egy csomagként kapott, súlyos traumát hordozó lélek vízionárius képeiben, vagy a mai Európát jól ismerő újságíró-publicista hosszú évek alatt összegyűjtött tényanyagban.

Seres szépíróként is azt teszi, amit közíróként – gyűjt, osztályoz, rendszerez és következtetéseket von le. Ezúttal azonban nem kívül keres témát, hanem legbelül. Egy meghatározhatatlan korú férfi, András Auschwitzba utazik, és egy látogatócsoporttal együtt végigjárja az egykori haláltábort. Másnap újra ott van. Nem véletlenül választotta ezt az időpontot: a tábort hosszabb időre lezárják egy nagyobb felújítás miatt. Ő viszont ott maradt egyedül, beköltözik a haláltáborba, néhány napra – vagy hétre? – ez lesz az otthona. A 10-es blokkban húzza meg magát, majd praktikusan feltérképezi a kórházat, az edzőtermet, a kávéautomatát, a krematóriumot, az ajándékboltot, a tetoválószalont, végigböngészi a kiállításokat és a legkülönfélébb nyelveken kiadott prospektusokat, befekszik a priccsekre, megtapogatja a gázkamra falait. Ám mindebből az olvasó csak szaggatott benyomásokat kap, mert a közvetlen élményt egyre hosszabb szakaszokon felülírják az emlékek.

A tábor fizikai környezete előhívja mindazt, amiért a főszereplő ott van: a kudarcos anya-gyerek kapcsolatot, a leküzdhetetlen depressziót, a gyerekkori kórházi élményben megtapasztalt totális kiszolgáltatottságot, a nyári táborok nevelőinek hatalmi visszaéléseit, az iskolai verések áldozat-bűnös szerepeit, a párkapcsolati problémákban elszenvedett tehetetlenséget. Rendkívüli részletességgel bontja ki a késő kádári időszakban megélt kísérleteket a kívülállásra, a szembeszegülésre, az akkor hősiesnek érzett vállalkozásokat, amelyekről hamar kiderült, hogy szánalmas próbálkozások voltak a rendszerrel való szakításra – a saját sors megszerzésére, a Kertész Imre által sorstalanságként definiált, véget nem érőnek tűnő állapot felszámolására.

András nem is felfejteni próbálja a saját életproblémáit, csupán megérteni, miért érzi magát szüntelenül a lágerben, mi az, ami örökre odaköti, amiért neki reménytelen kiszabadulni Auschwitzból, aki nem volt részese, de még a szülei sem. A mintákat keresi, rendszer és egyén viszonyát, a szabadulás lehetőségét, éppen az origónál, azon a helyen, ahol az utókor már csak dark turistaként lehet jelen. Ezért is fontos, hogy a regény a táborlátogatás mai körülményei, mai kínálata felől indít, a giccsszónoklatok, az „élményközpontú” emlékezetpolitika abszurditásai mindennapos normává nőtt közegéből. Nem véletlen, hogy a táborban vagy a vasútállomáson dolgozó nők Seresnél az egykori haláltáborok neveit kapták.

Ki lehet-e szabadulni valaha Auschwitzból? A regény egyre mélyebb rétegekben töri föl a személyiség kérgét, egyre fájdalmasabb emlékek hívódnak elő, mégsem szakad el a józanésztől, a megfigyelés pozíciójától. András nem meghalni jön a halál színhelyére, hanem az életét keresi, azt a lehetséges, másik önmagát, aki nem retteg az egyedülléttől és a politikai szónoklatoktól, aki nem bizonytalan abban, hogy áldozat-e vagy bűnös, aki képes csoportban működni. A lágerben egyszerre veszi magára a terapeuta és a páciens szerepét, az érzelmeket a „Tíz Perc Önsajnálat” napi kötelező programpontra hárítja, és nem csupán saját tüneteit veszi sorra, hanem a világállapotból gyűjtött példákat is. Mindent, ami az évek alatt kialakított „Auschwitz-szűrőjén” fennakadt: az embercsempészek kamionjában megfulladt menekülteket, a videóra vett és social media oldalakon ezrével lájkolt kegyetlenkedéseket, a következmény nélkül maradt iraki és ruandai mészárlásokat. Az évszázadokon át működő emberi normák elenyészését. Látszólag semmi közük a holokauszthoz, de valóban így van? Nem lehet, hogy ez másik „norma”: egy határ átlépése adott szabad utat annak, hogy emberek élete értéktelen árucikké, egy logisztikai lánc közömbös elemévé vált?

Seres regényének az a legnagyobb értéke, hogy nem választ keres, hanem átpozicionál: kiemeli a holokausztot a történelemből, és felmutatja annak folyamatos, mindenütt gyökeret vert jelenét, a személyes szinttől a nagypolitikáig. A mindent átjáró irónia távol tartja a giccstől, nem engedi, hogy a témát feldolgozó szépirodalomban megszokott tévútra menjen, zavaros lélektani bizonyítgatásokba fogjon. Nem igyekszik igazságot szolgáltatni, mindvégig józan marad: a főszereplő ott töltött napjaiban a wifi-elérés és az antidepresszáns tabletta, a zenehallgatás és a még mindig működő kávéautomata a létezés sarokkövei. A precíz helyszínleírás mellett az idő bizonytalan marad, az olvasó – bár időnként részletes beszámolót kap a főszereplő reggeleiről, éjszakáiról – egyre nehezebben igazodik el a napok múlásában. Majd a regény végén szinte észrevétlenül lépünk át a valóságszerű fikcióból a fikciószerű belső valóságba: a hírekben látott, utolsó élő auschwitzi toronyőrrel folytatott beszélgetés a gázkamrában már egy másik szférába tartozik. Megismétlődik az ősi toposz, a halállal való sakkjáték, Bergman filmjének, A hetedik pecsétnek kulcsjelenete. Nem hoz megoldást vagy megkönnyebbülést, de segít kimondani a saját élet és a kapott Auschwitz-csomag különállását. Visszaköveteli a személyes sorsot, ami nem is kevés.

(Seres László: Láger sztornó, Scolar Kiadó, Budapest, 2022, 184 oldal)