„Akibe beleszerettem, még mindig belehalt”

Gergely Ágnes Az én száz versem (1959-2024) c. kötete kronologikus gyűjtemény, és az elején nem véletlenül idézi meg a misztikus romantikus Edgar Allan Poe Lee Annácska c. poémáját szerelemről és halálról, Szerb Antal 1944-ben összeállított Száz vers antológiáját és a Mikes Lajos szerkesztette Halhatatlan szerelem (1930) c. művészalbumot.

Az önéletrajzi fókusz jellemző a kötetre, melyben olyan (kortárs) versek szerepelnek, amelyek magukba forrasztották a klasszikus líra értékeit, formakincseit. Gergely Ágnes költészete sűrűn burjánzó szederinda. (Vers)világán tükröződik a műfordítói tapasztalat, tudás, és a végtelen műveltség. Verseit és műfordítói ízlését áthatotta az angolszász hagyomány, de a magyar költő és műfordító elődökre is hálával gondol. A Hálaadás-parafrázisban Weöres Sándort, Illyés Gyulát, Pilinszky Jánost, Nemes Nagy Ágnest, Vas Istvánt, és az ír William Butler Yeats-t emeli oltár híján is magasra.

A válogatásban korok, kulturális rétegek, hangulatok és improvizációk olvadnak fel sajátos zeneiséggel, és szürreális, látomásos képek álomszerűségben tobzódnak. Lírája az idő múltán vibráló horizonttá terebélyesedik; az örök száműzött pozíciójából, történelmi távlatból derengenek elő tájak, érzések, emlékek, káprázatok, titkok és jelenések. Versei képek, árnyrajzok és álmok egyszerre: mintha sajátos ikonográfia szabályozná a szimbólumait, rímekben úszó verskompozícióit erős vizualitás és absztrakció jellemzi.

Szerzői világa (magyar-zsidó kettős identitása) nem választható el az átélt traumáktól, az (otthonos) otthontalanság érzése a zsidó lét élménye.

A vészkorszak tapasztalata hagymahéjként öleli át a versek egy részét; itt a jelenvalóban élnek a holtak. A család, a szülőfalu (Endrőd) és a zalaegerszegi évek emlékképei visszatérőek.

Kulcsfigura a Mauthausenből sokáig várt, de soha haza nem térő apa, hiszen róla szól az első vers (Ajtófélfámon jel vagy), és az utolsó (Az ausztriai lépcsősor) nem lehet más, mint a mauthauseni halállépcső. A Fenyőtű az Anya emlékére íródott. Az Endrőd felé és az Egerszeg felé parafrázis verspárok a nagyanyának és az apának állítanak emléket, és a zsidó önazonosság kérdése is kihallható. A Körös-part, 1941 szelíd mezején az apa baritonja csendül fel.

A menni vagy maradni dilemmája oldódik fel egyfajta (táj)spiritualizmusban: A Pannon ég alatt faluja retrospektív történeti táj; átdereng az ősök alakja/árnya. A Temető Pannóniában utolsó sora rámutat: „Ne hidd, hogy jobb a semminél / egy puszta számadat. / Itt éltél. Több vagy holtan is / mint Kozma utca 6.”

Egyes verseit a holokauszt árnyékolja, A láthatatlan családot különösen. A Zrínyi Miklóshoz soraiban egyszerre feszül a népirtás és a magánéleti csalódás, az Őrizetlenül strófáiban a tettes és áldozata árnyképe tűnik elő. Az Újpest egy dal a kültelki házakról; tanár volt itt valaha.

Verseiben, mint egy panoptikumban, korok és művészek bukkannak fel. A Balkáni levélben Byront eleveníti meg ironikus mélabúval. A Joszif Brodszkij emlékére írt sajkadalban (Barcarola) Brodszkij kedvenc városa, Velence látomásként merül el Pétervárral. A Dylan Thomas kútja légiesen könnyed a nagykalapos költővel. Iróniája lényeglátó: „A Mediciek gyilkosok. / Mind művészetbarát” – állítja a Még egyszer Firenzében.

Az egyik legszebb, szimbolikus vers az Andrea di Bartolo sienai festő képére írt Joachim elhagyja a várost. A Rekviem egy mézmadárért c. költemény szürreális és filozofikus. Néhány versben kimondva (Viharkabát), vagy kimondatlanul, ott lélegzik a költő hajdani szerelmének és viharos kapcsolatuknak az emléke.

(Gergely Ágnes: Az én száz versem. Kalligram Kiadó, 2024, 176 oldal)