Aki már nem leszünk sosem

Írta: Krusovszky Dénes - Rovat: Irodalom, Kultúra-Művészetek

A folyosó végén, egy háromágyas szobában feküdt apám egyedül, valamiért arra készítettem magam, hogy borzalmas látványt fog nyújtani, kicsavarodott végtagokkal, csorgó nyállal és hasonlók, de nem, úgy feküdt ott, mint aki csak pihenni dőlt le egy kicsit.

Krusovszky Dénes

Részlet a Magvető Kiadónál megjelent regényből

Az arca mondjuk beesett volt, és az ágya mellé tolt műszerek is elég vészjóslóan villogtak, de ahhoz képest, hogy túl volt egy stroke-on, ez nem tűnt túlzásnak. Fehér V nyakú póló volt rajta, az ágya alatt otthoni bőrpapucs pihent, éjjeliszekrényén egy vizespohárban még pár szál virág is kókadozott. Biztos Réka hozta be ezeket, gondoltam, aztán eszembe jutott, hogy ha itt végeztem, fel kéne hívnom őt is.

– Jó napot, Lente úr – mondta az orvos, ahogy apám fölé hajolt, hangosan, precízen artikulálva a szavakat.

Apám összeszűkült, riadt szemmel nézett ránk, nem tudtam volna megmondani, hogy felismert-e, de lebiggyesztett ajka finoman remegni kezdett.

– Itt hagyom magukat, jó? – nézett rám az orvos, aztán halkabban hozzátette: – De egyelőre ne maradjon sokáig, és utána jöjjön be még egy pillanatra hozzám.

Odahúztam egy széket az apám ágyához, és a térdemre könyökölve néztem végig rajta. Ha elvonatkoztattam attól, hogy épp magatehetetlenül fekszik egy kórházi ágyban, egy viszonylag jó karban lévő, érett ötvenes férfinak nézett ki. Csak a riadtan forgó szeme és a furcsán reszkető ajka árulta el, hogy valami odabent nincs egészen rendben vele.

– Szia – suttogtam, aztán tenyeremet óvatosan rácsúsztattam a takarón fekvő kézfejére.

Halkan motyogni kezdett, de nem lehetett kivenni a szavait, pedig arcizmai rángásából látszott, hogy nagyon szeretne megszólalni. A szemembe nézett, mintha el is mosolyodott volna, de a hangokkal nem jutott dűlőre; „háipagy” valami ilyesmit ismételgetett, és közben hüvelykujjával a kézfejemet simogatta. „Háipagy, háipagy”, erőltette tovább, és mivel látta az arcomon, hogy lövésem sincs, ez mit jelent, egyre görcsösebben hajtogatta. Elöntötte a könny a szemét, nagyokat nyelt kínlódva, aztán feladta, és az ablak felé fordította a fejét.

Még alig múlt délután öt, de a téli naplemente kíméletlenül visszaszívta mindenhonnan a fényt. Jeges gomolygással telepedett a városra a korai sötétség, csak a közvilágítás gyenge fényfoltjai mutattak előle menekülőutat. Üldögéltem még egy kicsit apám halk zihálását hallgatva, aztán megköszörültem a torkomat, és felálltam.

– Akkor majd jövök nemsoká – dadogtam, de apám rám sem nézett.

Óvatos léptekkel indultam az ajtó felé, és már majdnem ki is surrantam, amikor ismét meghallottam a hangját; ezúttal lassan, szótagolva próbált megszólalni.

– H-há-át i-itt vvagy – mondta ki végre, és én vidáman fordultam vissza.

– Igen, itt vagyok!

– Zzz-oli…

Rögtön lefagyott az arcomról a mosoly, pedig apám kikerekedett szemmel, boldogan nézett rám. Miféle Zoli? Ezek szerint nem ismert fel, összekevert valakivel? Mindenesetre nem akartam elrontani hirtelen támadt jókedvét, biztatónak szánt mosollyal bólintottam, aztán kihátráltam a szobából.

Az orvost nem nagyon rendítette meg a dolog, amikor visszamentem hozzá, és beszámoltam neki. Azt mondta, ilyenkor gyakori a zavar még, elképzelhető, hogy nem ismert fel, mint ahogy az is, hogy felismert, csak az agya rossz nevet adott a szájába, ez normális, de huszonnégy vagy maximum negyvennyolc óra alatt általában kitisztul a hozzá hasonló könnyű esetek tudata. Aztán arról beszélt hosszan, hogy milyen utókezelésre lesz szükség, az várhatóan mennyi időt vesz majd igénybe, és milyen javulásra lehet számítani.

– Nekünk itt a városban remek rehabilitációs központunk van, nyugodtan rájuk bízhatja az édesapját – mondta, és közben koppantott párat tolla hegyével az asztalon.

– És akkor egy hét múlva akár már haza is mehet?

– Így van. Bár az aggaszt, hogy azt mondta, egyedül él.

– Igen.

– Tudja, az egy nehéz pillanat, amikor hazamehetnek. Sok beteg akkor fogja fel igazán, hogy min esett át, és hogy esetleg mi az, ami már sosem lesz ugyanolyan, mint előtte.

– Értem. Vagyis?

– Ha meg tudná oldani, hogy akkor mellette legyen egy ideig, az hatalmas segítség volna.

Az talán túlzás, hogy dühösen jöttem ki az orvos szobájából, annál is inkább, mert javarészt jó híreket hallottam tőle, mégis fortyogott valami bennem. Mintha igazságtalanság történt volna velem, holott nyilván tudtam, hogy ha valaki most ezt gondolhatja magáról, azért az nem én vagyok. Ami rám hárul az egész dologból, az legfeljebb kényelmetlenségnek nevezhető; de bárhogy is próbáltam magamban elfojtani ezt a hangot, valahonnan egyre csak duruzsolt a fülembe, hogy „bezzeg apád nem sok kényelmetlenséget vállalt érted az elmúlt tíz évben”. És ez igaz is volt, csak épp abban nem voltam biztos, hogy ez az igazság bármi önmagán túli dologra vonatkoztatható-e. Egyelőre abban segített legfeljebb, hogy minél gyorsabban szedjem a lábam; ki akartam jutni a kórházból, beszívni a fagyos, tiszta levegőt, hagyni, hadd járjon át, hűtsön le, mint valami túlhevült gépet.

támogatás