Akasztófahumor és társadalmi üzenet 

Guthi Soma pályája és a Homoszexuális szerelem című bűnügyi regény.*

„Kedves Inczém, íme: viszontagságos pályafutásomnak egy új állomására jutottam… Voltam újságíró, lapszerkesztő, ügyvéd, kodifikátor… Írtam humoros karcolatot, bűnügyi novellát, népszínművet, életképet, drámát, vígjátékot… Mint védő szónokoltam a barreau-n, mint képviselőjelölt (!) asztalokon, hordókon, most pedig – humoros előadásokat tartok a színházi közönség előtt…” A fenti sorokat 1918-ban írta Guthi Soma a Színházi Élet főszerkesztőjének, Incze Sándornak, és szavaiból kirajzolódnak szerteágazó tevékenységei és tehetségei, amelyek ugyanakkor át is fedik egymást. Az ügyvédi, törvényszéki tudósítói, újságírói, tárca-, bohózat- és krimiírói készségek nem állnak egészen távol egymástól, sőt, erősítik egymást. Az utóbbi műfajban pedig Guthi az összes többi képességét is érvényre juttathatta. A Guthi-féle bűnügyi történetek sajátos műfajkeveredést mutatnak; fikciójában társadalomrajz, sőt, tudatos társadalomkritika is benne foglaltatik. 

Ami tehát a műfajon túl különlegessé teszi Guthi szövegeit, az a szerző társadalmi missziója; a műveket progresszív társadalmi nézeteinek fórumaként is használja – többek között a halálbüntetés eltörlése, a homoszexualitás dekriminalizálása mellett, vagy épp a rendőrség működésének bírálatához. Guthi a társadalmat és a jogot aktuálisan foglalkoztató témákban komoly szakmai értekezéseket is közölt, egyebek mellett a polgári házasságról, a tiszaeszlári vérvádról és a sajtójogról.

Mit tudunk Guthi Soma életéről és pályájáról? Az életrajz hézagos és némileg anekdotisztikus, de a különféle (nagyrészt korabeli sajtó-)forrásokból, ha töredékesen is, de kirajzolódik Guthi életútja és személyisége. 1866-ban született zsidó családban, Guttman Szimche néven, a Zemplén vármegyei Tállyán. Nevét 1886-ban magyarosította Guthira. A budapesti egyetem jogi karának elvégzése után 1891-től ügyvédi irodát nyitott, és büntetőjogi ügyvédként dolgozott. 1899-től 1905-ig szerkesztette a Törvényszéki és Rendőri Ujság című hetilapot, az 1910-es évek végéig pedig a Pesti Hírlap és a Pesti Napló rendszeres szerzője volt. Leginkább humoros törvényszéki karcolatokat írt, ezeket a Pesti Naplóban saját nevén („Tuzár följegyzései nyomán”), a Pesti Hírlapban Gutius álnéven közölte. Másik kedvelt műfaja a vígjáték, amelyben szintén rendkívül termékeny volt. Műveiből több némafilmet, moziszkeccset is adaptáltak.

A tudósítói munka és az abból kinövő írás részben megélhetési kényszerből indult. „Finom és szellemes törvényszéki karcolatai azonban, amelyeket Gutius néven írt, csakhamar mindenfelé ismertté tették a nevét: humoros tárcáit sokáig Mikszáth híres képviselőházi karcolataival együtt emlegették. Újságírói sikerei után Rákosi Viktor társaságában írta meg első darabjait a Vígszínház számára, majd önálló darabokkal lépett fel” – írták a halála alkalmából megjelent egyik újságcikkben.

Az irodalmi társasélet és az ezzel összefonódó budapesti kávéházi és klubélet jellegzetes alakja, szellemes riposztjaiból anekdoták kerekedtek. Életformája nem a szabályos polgáré, hanem – egyre inkább – a bohém újságíró-művészé, s ez családja életét is meglehetősen zaklatottá teszi. Lánya, Devecseriné Guthi Erzsébet műfordító, Búvópatak című memoárjában így idézi fel a mindennapok hangulatát: „Lárma, izgalom, idegesség. Nyolctagú család, sok pénz kéne […]. Mindez egyetlen ember változó keresetéből; bizonytalan a jövedelem, egyszer hopp, másszor kopp. Egyszer nincs pénz villanyszámlára, házbérre, irkákra, máskor meg beüt valamelyik vígjáték vagy bohózat – és szüleim utaznak a Riviérára.”

Az 1920-as évektől Guthi egyre inkább visszavonult az írástól, nem egészen körvonalazott, de feltehetőleg elsősorban pszichés eredetű betegsége miatt. 1930. január 5-én hunyt el. Utolsó éveiről homályos információk érhetők el, amelyekben visszatérő elem a súlyos betegség, a lehangoltság, a visszavonultság és a megrendült idegek, sőt elmezavar.

Homosexuális szerelem című 1908-as bűnügyi regénye a téma minden jel szerint legkorábbi magyar szépirodalmi feldolgozása. Beszédes, hogy a krimi műfajában íródott – a témával akkor (és még elég sokáig) leginkább bűnügyi kontextusban találkozhatott a nyilvánosság. A könyv felütésében Guthi utal „egy világraszóló bűnpör”-re, mely aktualitást ad a témának. Az ún. Harden–Eulenburg afférként elhíresült közéleti botrány és bírósági ügy, melyről a magyar sajtó is rendszeresen tudósított, 1906 és 1909 között zajlott a Német Császárságban: Maximilian Harden újságíró homoszexualitással vádolta meg II. Vilmos tanácsadóját, Philip Eulenburg-Hertefeld herceget és Kuno von Moltke altábornagyot, akiket a császár el is távolított posztjukról. Az elhúzódó persorozatot végül Eulenburg herceg egészségügyi állapota miatt leállították, de az utolsó menetben az újságírót ítélték el rágalmazás miatt, és Moltkét rehabilitálták.

Az Ország-Világ egykorú könyvismertetése szintén a berlini perhez kapcsolja a téma időszerűségét, melyet Guthi úgymond „meglovagolt”. A lap így foglalja össze a regény cselekményét: „A világraszóló berlini bűnpör révén a homosexuális szerelem ma a legnagyobb aktualitás. Gúthi Soma, a Fekete Könyvek eleven tollú írója, ez az aktualitás iránt oly ritka érzékkel bíró kriminálista természetesen nem hagyja kiaknázatlanul a berlini világszenzációt sem. A bűnügyi regény tárgya egy asszonygyilkosság, melyet egy féltékeny urning követ el barátja fiatal nején, hogy »szeretőjét« visszahódítsa magának. Miként tudódik ki a rejtelmes bűnügy, miképpen hajszolja Gúthinak Scherlock [sic] Holmesével vetekedő népszerűségű detektívje: Tuzár mester az előkelő gyilkost egészen Bécsig; miként kerül hurokra a szerencsétlen eltévelyedett, aki hogy megmeneküljön, előbb már egy másik detektívet is kénytelen volt eltenni láb alól – ezek a regény izgalmas epizódjai, melyek a Gúthit jellemző elevenséggel s ahol a tárgy megengedi, jóízű humorral is vannak elmondva. Természetesen, éles megfigyelés, pompás lélektani elemzések és frappáns jellemzések is gazdagon találkoznak a kitűnő detektívregényben.”

A regény végső soron lélektanilag megalapozott gyilkosságként állítja be a tettet, a detektív-narrátor tulajdonképpen felmenti az elkövetőt, és miután a történet (kettős öngyilkossági) tragédiába torkollik, az olvasót is afelé hangolja, hogy a szereplők sokszorosan megbűnhődtek tettükért.

Az ellentmondásos karaktereket mozgató bűnügyi történet kísérőszövegeiben Guthi a homoszexualitás büntetésének eltörlése mellett érvel. Azt mutatja fel, hogy az azonos nemű vonzalom megváltoztathatatlan és ártalmatlan állapot, amely viszont más, valóban antiszociális tettekbe hajszolhatja az érintetteket. Ez a meggyőződés minden bizonnyal saját büntetőügyvédi tapasztalataiból is táplálkozik. A regényt az „Elöljáró beszéd” és a „Záróbeszéd” című fejezetek keretezik, melyekben a szerző esszészerű, edukatív módon a saját személyes álláspontját fejti ki a témában. Az „Ismeretlen világ” című fejezet a narrátor/Tuzár/szerző-alteregó hangján vezet be a korabeli melegek lelki életébe és a velük kapcsolatos pszichiáteri vélekedésekbe, és a detektív egy-egy bekezdés erejéig másutt is „kibeszél” a szövegből.

A dekriminalizálást sürgetőknél, így Guthinál is kardinális érv, hogy az érintettek nem tehetnek állapotukról, így születtek. A kriminalizálás ellenében a korszakban a patologizálás képviseli a liberálisabb álláspontot. A 19. század második fele és a 20. századelő pszichiáterei, szexológusai és jogászai Richard von Krafft-Ebingtől, Havelock Ellisen, Magnus Hirschfelden, Ferenczi Sándor pszichoanalitikuson és Fischer Ignác törvényszéki orvosszakértőn át Karl Heinrich Ulrichsig jellemzően amellett érvelnek, hogy a homoszexuális vonzalom, noha rendellenes, egyszersmind „a természet akarata”, nem elfojtható ösztön. Ez az érvelés köszön vissza a regényben is. Guthi bőségesen idéz a homoszexualitást veleszületett betegségnek tartó, de azt elismerő-elfogadó (és a „terápiával” kapcsolatban is többnyire szkeptikus) pszichiátereket, nagyfokú tájékozottságról téve bizonyságot.

A magyar származású újságíró-műfordító Kertbeny Károly (Karl Maria von Benkert), a homoszexuális (és heteroszexuális) fogalmak megalkotójának modern emberi jogi érvelése már az 1860-as években arra mutatott rá, hogy a jogi megközelítés szempontjából nem központi kérdés, hogy a homoszexualitás veleszületett-e vagy sem. A genetikus eredet szerinte kétélű érv a kisebbség társadalmi elfogadtatása mellett – hiszen például a pirománia is öröklött hajlam, de ettől még nem akceptálja a társadalom. A releváns érvelésnek azt kell hangsúlyoznia, hogy az államnak nincs, nem lehet beleszólása abba, hogy két felnőtt ember kölcsönös megegyezéssel mit művel egymással a hálószobában. Nem valószínű, hogy Guthi ismerte Kertbeny ezirányú munkásságát, de a kérdést ő is árnyaltabban látja; bár magát a homoszexualitást biológiai eredetűnek tartja, ugyanakkor az ehhez gyakran társuló neurotikus tüneteket az üldözés és társadalmi megbélyegzés következményének tulajdonítja. Guthi szavai meggyőzően ecsetelik, hogy mindenekelőtt a félelem, a rejtőzködés az, ami rombolja a személyiséget, és kiszolgáltatottá tesz.

A kiszolgáltatottság, a lelepleződéstől való félelem következménye, hogy a téma többnyire a kriminalitás vonzáskörében jelenik meg, és ez még jó ideig jellemző marad – még az 1961-es dekriminalizálást követően is erős a társadalmi megbélyegzés, ennek következtében pedig a zsarolhatóság, a bűnügyi érintettség vagy állambiztonsági érdekeltség. A melegek rendőrségi „listázásának” elsődleges célja nem annyira az üldözés vagy a büntetés (erre viszonylag ritkán volt példa), mint inkább a számon tartás és felügyelet, a városi szexualitás kriminalitással érintkező formáinak „menedzselése”, ezen keresztül pedig részben a zsarolóktól való védelem is. A BTK homoszexuálisokra vonatkozó részét már csak azért is igen ritkán kellett alkalmazni, mert (Guthi szavaival) „akár a társadalom, akár a törvény ítélőszéke” olyan megfélemlítő erővel bírt, ami a rejtőzködést tartotta fenn a melegek körében.

A bécsi „réunion” fejezet betekintést nyújt a melegek találkozóhelyeinek és egymás közti érintkezéseinek világába. A korabeli valóság nehezen elválasztható a kliséktől: a szövegben nőies vagy magukat kifejezetten nőként prezentáló és férfias (sokszor egyenruhás) férfiak jelennek meg párban, mintha ők maguk is csak a heteroszexuális viszonyok reprodukálásával tudnák elképzelni a kapcsolódást (nőknél ennek feleltek meg „butch/femme” párok). De ez lehet a szerző fantáziája vagy stilizált ábrázolásmódja is. A (pozitív) klisékhez tartozik az is, hogy a melegek különlegesen intelligensek, műveltek, és a magasabb társadalmi osztályokban nagyobb számban találhatók. (Ennek a torzításnak talán az lehet az oka, hogy ezekben a rétegekben a meleg férfiak jobban szem előtt vannak, és a meglévő határok közt talán jobban is merik vállalni magukat – miközben a homoszexualitás éppenséggel a társadalmi osztályok közti keveredés egyik csatornája is.)

A „Záróbeszéd” nyomatékosan cáfolja a közvélemény elítélő vélekedését, és leszögezi: bár a homoszexualitás az átlagtól eltérő jelenség, „anomália”, azonban a személyiség értékét semmilyen módon nem befolyásolja: „A közfelfogásban a homosexualitás erkölcsben, jellemben való fogyatékosságot jelent, noha a homosexuális tulajdonság épp oly kevéssé szennyezi be a jellem tisztaságát, mint ahogy testi hibával is lehet az ember épelméjű, becsületes és hasznos tagja a társadalomnak.”

A könyv egyik utolsó mondata – „és én mégsem dobtam félre a témát; sőt megvallom: szeretettel foglalkoztam vele; mert jól tudom, hogy az urning természetellenes hajlamától eltekintve normális ember, akinek egy hosszú életen át csak keserűség és pokoli gyötrelem az osztályrésze” – a szerzői empátia szép megnyilvánulása, noha kissé talán túlságosan is sötétre festi „boldogtalan felebarátaink” életét, akik ebbe a véres és drámai tükörbe nézve nem lettek feltétlenül boldogabbak. De a közvélemény megértő viszonyulásához a regény remélhetőleg valóban hozzájárult.

(A regény, melyből részletet is közlünk, rövidesen ismét megjelenik a Quadmon Kiadó gondozásában.)