„Ahol én vagyok, ott van Németország”

Német emigráció Kaliforniában

Sokan publikáltak fontos tudományos munkákat a német kultúra legjobbjainak kaliforniai életéről a II. Világháború alatt. A német írók és művészek ilyen különleges, egyszeri koncentrációja számos kutatót serkentett írásra. A monografikus művek mellett önéletrajzok és életrajzok, interjúk és megemlékezések, konferenciák kiadott anyaga, egy témába vágó kiállítás, sőt, lakhelyeiket bemutató turista-kalauz szaporították és gazdagítottak ennek a pár évre terjedő korszaknak az irodalmát.

Miután tehát az itt következő szövegben nem nyújthatom a téma átfogó és alapos elemzését, helyette a kor hangulatát, a német emigránsok egymással való kapcsolatát, a vendéglátó országhoz való viszonyukat próbálom röviden megvilágítani a magyar olvasó számára. Amikor 1957-ben Kaliforniába érkeztem, már – több mint egy évtizeddel – lekéstem arról, hogy személyes élményeim legyenek a német emigráció nagyjaival.

De szerencsémre később

 

megismerhettem Lion Feuchtwanger özvegyét,

Marthát, akivel azután haláláig barátság fűzött össze; Max Reinhardt fiát, aki szintén közeli barátom lett; valamint Arnold Schönberg fiát és családját. Santa Barbarában találkoztam Thomas Mann leányával, Elisabeth Mann Borgesével, aki ott volt ösztöndíjas kutató; Berkeleyben Michael Mannal, aki az ottani egyetemen tanított, de többször látogatott meg minket Los Angelesben is. (Golo Mannal is megismerkedtem, de az Németországban volt, egy kongresszuson.) Tőlük hallottam a szüleikről, néha megrázó, néha szomorúan kis-stílű történeteket.

Az emigránsok – mára részletesen feltérképezett – házaiból már sokat nem láthattam belülről, de kívülről persze megcsodáltam Thomas Mann és Bertolt Brecht lakhelyét. Az utóbbinak nem a Pacific Palisades-en, hanem Santa Monicában volt háza, amelyről mindenkinek elmondta, hogy kevésbé procc, mint ahol Thomas Mann és a Feuchtwanger lakik. Ezt Martha Feuchtwanger mesélte, az egyetlen közülük, akinek a villájába bejáratos voltam (most Villa Aurora néven ismert, ahova a német állam küld nemzetközi ösztöndíjasokat, akik a munkájukról nyilvános esteken nekünk is beszámolnak). Feuchtwanger pazar könyvtára, amely az ősnyomtatványok között két Gutenberg Bibliával is büszkélkedett, a University of Southern Californiához került. Az özvegy kívánságára Feuchtwanger titkárnőjét is alkalmazta az Egyetem.

Thomas Mann főleg Feuchtwangerrel volt kapcsolatban. Különleges fontosságuk tudatáról tanúskodik egyik könyvének Feuchtwangerhez írt dedikációja: „Von Schloss zu Schloss” (a „von Haus zu Haus” helyett). Noha Svédországban a Fischer Verlag továbbra is megjelentette Thomas Mann műveit németül, az amerikai piacon Feuchtwanger volt a népszerűbb író, akinek több művét fordították le és adták el, több pénzért, mint Thomas Mannét, sőt a hollywoodi filmgyártásba is bekerült. Franz Werfel ugyancsak nagyobb amerikai karriert csinált, mint Thomas Mann. Szent Bernadette-ről írt könyvéből (1942) óriási sikerű filmet készítettek. Elkülönültségük ellenére Thomas Mannt nagy hódolat övezte, ő pedig azt írta, hogy a kaliforniai sivatag nélkül másképpen írta volna meg a József tetralógiát.

Német kollégái közül sokan bírálták Feuchtwangert, amiért barátkozott a Szovjetunióval (sőt a Szovjet írók 1934-es kongresszusán elhangzott dicsérő szavaira sokan emlékeztek). Egyszer Martha asszony megmutatott egy zsinórral összekötött kis zsák pénzt, amit éppen Moszkvából küldtek neki. Akkor még nem volt copyright szerződésük a nyugattal, és a szovjetek önként, csodálatuk kifejezéseként küldtek időről időre tiszteletdíjat az özvegynek.

Ha egy mondatban kellene megírnom, hogy mit tartok a legérdekesebbnek a német emigrációról, az a következő lenne: elzárva éltek maguk között, egymással barátkoztak,

 

egymásnak olvasták fel a munkáikat

és ritkán közeledtek az itt élő amerikai írókhoz, művészekhez. Vagyis (Bertolt Brechten kívül) nem voltak hatással az amerikai irodalomra, és az sem hatott rajuk. Nem voltak széles körben olvasott írok és személyes jelenlétük nem bővítette amerikai olvasóik körét.

Ritkán volt kapcsolatuk a körülöttük lévő világgal. 1943-ban Thomas Mann Feuchtwangerrel együtt szerepelt egy konferencián, melyet az UCLA** rendezett, mozgósítandó a filmipart, a művészeket és újságírókat a nácik elleni harcra. A rossznyelvek szerint Thomas Mannról, erős német akcentusa miatt, a hallgatóságból többen azt hitték, hogy az anyanyelvén beszél hozzájuk.

Susan Sontag, aki középiskolás korában Los Angesben élt, mesélte (és meg is írta), hogy a Fairfax High*** tanulójaként, egy osztálytársnőjével egyetemben, naiv szemtelenséggel meginterjúvolta Thomas Mannt, aki kedvesen fogadta őket és hosszan, komolyan beszélgetett velük.

Ugyanakkor, Michael Mann (1919-1977) Thomas Mann legkisebb gyermeke mesélte nekem, hogy ő és testvérei mennyire rettegtek az apjuktól, még felnőtt korukban is. Michael már viola szólista volt, amikor neuropathia miatt fel kellett adnia a zenei karrierjét. Germanisztika szakra váltott és a Harvardon szerzett doktorátusa után a University of California Berkeley Campus-án tanított, de továbbra is foglalkozott zenével. Egy Los Angeles-i látogatása alkalmával, amikor együtt vacsoráztak, a levesnél az író, aki éppen a Dr. Faustus című nagy művén dolgozott, megjegyezte, hogy vacsora után szeretne pár apróbb zenei problémát megbeszélni Michaellel (mint tudjuk, a nagy koncepcióról Schönberggel és Adornoval értekezett).

Saját elbeszélése szerint, ettől a bejelentéstől Michael olyan gyomorgörcsöt kapott, hogy fel kellett állnia és otthagynia a vacsoraasztalt. Ez a félelem még apja halála után sem szűnt meg. Egyik évfordulóra Michael körutat tervezett, hogy apja munkásságáról beszéljen. Az első fellépésekor leesett a színpadról és a lábát törte. Nem sokkal később önkezével vetett véget az életének.

Thomas Mann naplói sokat elárulnak a család kaliforniai napi életéről is, amelyből kiderül, hogy nem volt könnyű abba a híres famíliába tartozni. A barátok számára is jól ismert volt a már ifjúságukban kialakult ellenségeskedés Thomas és idősebb testvére Heinrich között. Thomas Mann Los Angelesben sem felejtette el Heinrich korai sikereit, és örökösen kritizálta, ha nem őt, akkor a házastársát, társaságban is.

Az emigránsok közül, a fiatal generáció már jobban beleilleszkedett az amerikai életbe. Gottfried Reinhardt (Max fia) a hadseregben is szolgált, és ismert hollywoodi producer és rendező lett, ami apjának, a világhírű rendezőnek, sosem sikerült. A háború alatt Gottfried fordította Einstein beszédeit angolra, amit azután a hangsúlyok megjelölését is követve, Einstein felolvasott (pl. a rádióban). A század egyik géniusza szintén hadilábon állt az angollal. Gottfriednek főleg a “such” szó miatt panaszkodott. “Tudom, hogy ‘szöcs’-nek kell ejteni, mondta, de mindig ‘szúcs’ jön ki a számon” (mint tudjuk, a németek ‘löncsöltek’ és ‘römiztek.’).

Anna Mahler, Alma Mahler és Franz Werfel lánya ismert szobrász lett, és noha később Rómába költözött, több műve látható ma is a UCLA híres szoborparkjában. Ezek egyike, „Lót felesége” az egész emigrációt szimbolizálhatná. Kővé vált, mert nem előre nézett, hanem hátrafordult, vagyis a múltból élt, akárcsak sokan az itt menedéket keresők közül.

Noha legtöbbjüket különleges bevándorlási engedéllyel (vagyis a kvótát felfüggesztve) engedték be Amerikába, ez nem jelentette azt, hogy háború alatt – hiszen németek voltak, egy ellenséges ország polgárai – vagy később a MacCarthy időkben, ne nyomoztak volna utánuk. Az FBI adatait, többek között Erika Mannról Alexander Stephan, a korszak és a benne szereplők egyik legjobb ismerője dolgozta fel. Bertolt Brechtet, aki legfontosabb drámáit az emigrációban írta, 1947-ben az Amerika-ellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottság elé idéztek. Tanúvallomása után egy nappal visszatért Európába és Kelet Berlinben telepedett le. Úgy hírlett, Thomas Mann is az FBI zaklatásai miatt hagyta el Amerikát. Talán úgy érezte, hogy ő, aki egész Németország képviselője, sem Nyugat-, sem Kelet-Németországot nem választhatja lakhelyéül. Családjával Svájcba költözött, ahol 80 éves korában halt meg.

Mint ismeretes, a német emigráció számos tagja a háború után Svájcban élt és ott is van eltemetve. A politikai hovatartozáson kívül nyilván a híradókban mutatott, földig lerombolt német városok is elriasztották az emigránsokat. Ausztria még nem nyerte vissza függetlenségét, és a több részre felosztott Bécs sem vonzotta vissza az osztrákokat.

Azt hihetnénk, hogy azok, akiket az anyanyelvükből adódó bezártság kevésbe izolált, vagyis

 

a zeneszerzők, karmesterek

könnyebben találtak otthonra a pálmák alatt. Arnold Schönberg, Bruno Walter, vagy Otto Klemperer kaliforniai karrierje rácáfol erre. Már Bartók Béla is csalódott a Los Angeles-i publikumban, amikor, évekkel a német emigránsok előtt, itt hangversenyezett. Mondhatnánk, hogy a filmipar minden más művészeti ágat elnyomott ebben a városban, és a nagyközönség zenei igénye és műveltsége is csak a hatvanas években kezdett kibontakozni.

Otto Klemperer, 1933 és 1939 között volt a Los Angeles Philharmonic Orchestra karnagya (mert a keleti parton nem sikerült kinevezést szereznie). Először az ismert német zeneszerzők műveit mutatta be, hogy azokkal megbarátkoztassa a közönséget, mielőtt Schönberggel vagy a többi modernnel próbálkozott volna. William Andrew Clark, a program alapítója hívta meg Los Angelesbe. Érkezese után egy ideig az ő West Adams boulevardi házában lakott, amely most a UCLA egyik kiemelkedő kulturális központja, ahol a 17-ik és 18-ik századra specializált óriási könyvtár mellett koncerteket is rendez az egyetem.

Klemperer sosem tudott beleilleszkedni a Hollywoodra koncentráló világba, és gyakran panaszkodott arról, hogy az őt interjúvoló újságírók először azt kérdezik, hogy melyik a kedvenc filmje. De a keleti parton sem érezte otthon magát. Mint tudjuk, a háború után visszatért Európába. A magyarok azért is ismerik a nevét, mert 1947-50 között a Budapesti Filharmonikusok karmestere volt. Arnold Schönberg, aki a fent említett UCLA-n zenetanárkent működött, rövid szakmai pályafutása miatt havi 38 dollárral ment nyugdíjba. Az egyetem adminisztrátorai nem fogták fel, hogy kit volt szerencséjük a fakultás tagjai közé sorolni.

Anekdotaként hadd említsem még Martin Bernheimert, aki később hosszú éveken át a Los Angeles Times nagyszerű zenekritikusa volt, és aki szintén az emigráció második generációjához tartozik. Szülei nemzetközi hírnevű műkereskedők voltak Münchenben. (A Haus Bernheimer ma is ismert cég). Állítólag kisfiú korában Martha Feuchtwanger ölében szeretett üldögélni, mialatt a felnőttek beszélgettek. Ő is sokat mesélt a délutánokról és estékről, amikor az író családok összejöttek, felolvastak egymásnak a készülő műveikből, zenéltek, politizáltak. Nem jártak mindannyian egy társaságba, mert a politikai (balos vagy konzervatív) vélemények az emigrációban is jelentőséggel bírtak (erről sokat olvashatunk Thomas Mann napló köteteiben is).

A német emigráció Los Angeles-i hírességei közé tartozott

 

a berlini reform rabbi

Max Nussbaum (1907-1977) és gyönyörű felesége, Ruth (1912-2010), aki eredetileg szintén berlini volt, de a családja 1937-ben Amsterdamba költözött (ott is tartották a polgári esküvőjüket). 1940-ben szerezték meg az amerikai vízumot. Nussbaum Rabbi először Muskogee, Oklahomaban kapott állást, majd azt követte 1942-ben a Temple Israel of Hollywood-ba való kinevezése. Haláláig volt vezetője a templom kongregációjának és a Los Angeles-i modern zsidó közösségnek.

Mi, akik Magyarországról jöttünk, neológként sem láttunk még reform rabbit. Emlékszem a megdöbbenésemre, amikor a péntek esti istentiszteletről kijőve, rágyújtott a szivarjára, majd beleült az autójába és elhajtott. Remek társalgó és nagyon szellemes férfi volt. Ezzel szemben híres volt arról, hogy a bár micvóra készülőket nagy szigorúsággal tanította. Egyik barátunk (különben elég nagyszájú) fia úgy megijedt, amikor először lépett be Nussbaum Rabbi könyvekkel zsúfolt irodájába, hogy nem tudta a nevét megmondani, kirohant és csak napok múltával merészkedett vissza. Max Nussbaumot a Hillside Memorial Parkba temették el, ahova Ruth 98 éves korában követte. Los Angelesre jellemzően, a közelükben van Al Jolson (1886-1950) síremléke, aki az első hangosfilm (The Jazz Singer) főszereplője volt.

Valóban igazi otthonra a filmesek találtak Los Angelesben, mert csatlakoztak a már évtizedekkel ezelőtt itt dolgozó európai (német, magyar, és osztrák kollégáikhoz). Híres sztori Billy Wilderről, hogy egyszer rászólt a gyártásnál magyarul pletykázó csoportra: “Amerikában vagyunk, beszéljetek németül!”

(Pacific Palisades, California)