Aharon Appelfeld halálára

A 85 évesen elhunyt író Bukovina szülötte volt, mely megannyi nagy zsidó írót adott a világnak. A diaszpóra izraeli írója maradt, az utolsó zsidó író, ahogy nevezte önmagát.

1941-ben kilenc éves volt, amikor a romániai hadsereg visszafoglalta szülővárosát egy éves szovjet megszállás alól, és anyját meggyilkolták. Apjával Transznisztriába deportálták, megszökött, három évig bujkált, mielőtt a szovjet hadsereghez csatlakozott, ahol szakácsként dolgozott. A háború után európai hontalan-táborok lakója volt, bolyongásáról Egy élet története című önéletrajzában is vallott. Apjával később Izraelben újra találkozhatott, de a találkozás felzaklató élményét sosem tudta megörökíteni.

Anyanyelve német volt, de nem akart németül írni. Tudott jiddisül és sok más nyelven. Izraeli letelepedése után, tinédzser koráig nem tanult meg héberül, amikor azonban íróvá lett ezen a nyelven, a bibliai, misnai nyelvet, a rövid, szikár, sallangtalan, kevés jelzőt alkalmazó tőmondatokat tette meg művészete legfőbb eszközévé.

Olyan művekben örökítette meg élményeit, mint a vészkorszak idején játszódó Cili, a Badenheim 1939, vagy a bosszúvágyat fikcióban feloldó Vakvágányok, melyben az életét vonaton töltő, és az egykori gyilkosokkal leszámolni vágyó főhős hontalanságát, és missziója hiábavalóságát örökíti meg. Számos elismerés, köztük az Izrael Díj kitüntetettje volt.

Bizonyos értelemben hontalan európai zsidó író maradt Izraelben is, mert a vészkorszak nagy írói, elveszítve a világukat romba döntő khurbn, a pusztítás előtti létezést, nem találhatnak új hazára. Nem véletlen, hogy közelinek érezték egymást Kertész Imrével. Utóbbi halálakor az Élet és Irodalomban közzétett írásomban idéztem fel Kertésszel és Appelfelddel történt találkozásunkat:

2001 őszén Imre telefonon hívott. Aharon Appelfeld Magyarországra látogat, újságolta, hogy a The New Yorker-nek írjon a közép-európai zsidó életről, kultúráról. Megkérte őt, akivel baráti viszonyban állt, hogy hozza össze interjúalanyokkal. A Csernovicból származó, a vészkorszakot gyerekként, lágerből megszökve, bujkálva túlélő Appelfeld, aki a soát, és az abból következő európai és izraeli zsidó sorsot ábrázolja műveiben, „az utolsó zsidó író”-nak nevezte magát Izraelben. Megadhatja-e neki a számom, kérdezte Imre, s én örömmel vállalkoztam a beszélgetésre. A találkozó előtt még egyszer felhívott és megkérdezte, nem zavarna-e, ha ő is jelen lenne. Dehogy zavarna, feleltem, jöjjön csak. Megilletődötten fogadtam, hogy a kortárs zsidó irodalom két great old man-je társaságában tölthetem az estét.

Az Európa Kávéházban találkoztunk, s noha sok mindenről beszéltünk, a riportból utóbb nem lett semmi. Főként az olykor antiszemitizmusba hajló, aggasztó európai Izrael-ellenességről és ennek okairól váltottunk szót.

A kávéházban Karinthy Ferenc egy régi írása jutott eszembe Bernard Malamud budapesti látogatásáról, akit meglepetésként elvitt Zelk Zoltán kórházi betegágyához. Zelk elsírta magát a megtiszteltetéstől – nagyra tartotta Malamud írásait –, azután Malamud is sírva fakadt a meghatottságtól. Két öreg zsidó, fejezte be írását Karinthy.

Az Európa Kávéházban nem sírt senki; se Kertész, se Appelfeld nem volt sírós fajta. Épp ellenkezőleg: ők száraz szemmel, Petri György szavával, „el nem fordult tekintet”-tel rögzítették élményeiket. Egymás mellett láthattam a 20. századi zsidó sors és emberi sorstalanság két nagy írótanúját. A vészkorszakot követően eltérő életutakat jártak be, s ennek következtében eltérő módon fordították művekbe tapasztalataikat, ám kitörölhetetlenül beillesztették azt a 20. század irodalomtörténetébe.