Ágoston Vilmos halálhírére

Szégyenkezve írom: nem megy. Nem tudok Ágoston Vilkáról írni. A törött lábammal való vesződés csak a legkisebb ok. A nagyobb az, ami minket egymással gyakran vitába bonyolított, és mégis, szolidáris „kollégákká”, majdnem barátokká tett. Hogy egyetértettünk nagyon sok mindenben, miközben az irodalomban sosem értettünk egyet. Hogy mégsem voltunk igazán barátok.

Becsültem konok megnemalkuvásáért, és riasztott rugalmatlan makacssága szépirodalmi kérdésekben. Például a már Budapesten írt cikke Nemes Nagy Ágnesről, ennek a durvasága, ami NNÁ életének nem-ismeretéből, a polgári létforma megvetéséből, és a versirodalomhoz való viszonyának idegenségéből fakadt. Amikor tőlünk megtudta, hogy NNÁ a férjével, Lengyel Balázzsal együtt zsidókat mentett a háború alatt, és hogy mindkettejüknek emlékfája áll a Yad Vasemben, akkor őszintén megrendült. Ennek ellenére, makacs ember lévén, nem írt nyilvánosan egy sort sem, ami jóvátette volna igazságtalan és irodalmi süketségre valló NNÁ-cikkét.

Vilka ‒ a maiaknak: Ágoston Vilmos ‒ művelt, rendkívül sokat olvasó, érzékeny, puritán, sokat szenvedett és meghurcolt ember volt. A román titkosrendőrség többször bevitte. Méliusz József, a Bukarestben élő nagy öreg költő és író, akkoriban a Román Írószövetség alelnöke mentette meg a pertől és a börtöntől.

Az egyik házkutatáskor, amikor Vilka lakásában Hitler Mein Kampfját is megtalálták a könyvei között, (mert éppen egy, a fasizmus természetrajzáról készülő íráshoz gyűjtött anyagot), nos, akkor fasiszta szimpátiával gyanúsította meg az ordítozó nyomozótiszt. Fél óra múlva, amikor Ágoston Vilmos édesapjának munkaszolgálatos igazolványa is a kezükbe akadt ‒ akkor a nyomozó dühösen káromkodva húzta ki a fasizmus vádját a jegyzőkönyvből…

Buliztunk is egyszer Marosvásárhelyen, Vilka szüleinek a lakásán. Sütő András is benézett akkor oda, élénk vitába bonyolódtunk mindannyian. Hogy mennyi és milyenfajta kompromisszum árán lehet vagy szabad megvédenünk magunkat az elhallgattatástól, s ezzel a kisebbségi sorban fuldokló erdélyi magyar közösséget a cserbenhagyástól. Ahogy a román közmondás tartja: miképpen lehet „az eső két cseppje között szárazon átszaladni?…

Ágoston Vilka nem alkudott meg. Amikor politikai okokból, angol szakos nyelvtanárként már nem taníthatott, akkor Marosvásárhelyen egy rovar- és patkányirtással foglalkozó cégnél vállalt munkát. Semmit nem érzett lealacsonyítóbbnak, mint a romániai Ceauşescu-rezsimmel való kiegyezést.

1986-ban áttelepült Magyarországra. Itt újságíróskodott, majd néhány év múlva kiment lányához az Egyesült Államokbeli San Antonióba, ahol naponta több száz kilométert autózva, az unokáit fuvarozgatta az iskolába.

Ágoston Vilmos könyvei itt állnak a polcomon. (Humanizmus: ettől–eddig? Kriterion, 1977, Godir és Galanter,1998,  Noran-Palatinus, Lassú vírus, 2008, Noran)  Irodalom, filozófiai parabola, esszé…? Mindegyik és egyik sem. Forgatom őket, olvasom, sírok.

Nem voltunk barátok, csak eszme-társak, mindenfajta sovén diktatúra ellenében. Ágoston Vilkával és Molnár Gusztávval hallgattam „külsős”-ként, azaz zeneakadémistaként Szegő Katalin etikaóráit 1971-ben. Később ritkábban találkoztunk.

Barátom volt? Nem tudom. Tiszteltem a hajlíthatatlanságát. És bántott irodalmi merevsége.

Szerettem, persze. Ahogyan egy szent embertől fél, s ahogyan egy végig tiszta embert csodál egy halandó ifjú másik.

Fáj, hogy meghalt.

Hogy most már csak szeretni és az erkölcsi tisztaságát hiányolni tudom.

Budapest, 2022. január 5-én

 

Kapcsolódó cikk:

Ágoston Vilmos: A kérdések kérdése