Áchád Há’ám, a cionizmus töprengő tanítója

Írta: Veszprémy László Bernát - Rovat: Kultúra-Művészetek, Történelem

Időszerű-e ma is a kulturális cionizmus 90 éve elhunyt atyja?

90 éve egy apró tel-avivi utcában, mindössze néhány házra a neves Herzlia Gimnáziumtól, a város hatóságai leszerelték azt a közlekedés-gátló láncot, mely más esetekben sábbátkor tartja távol a járműveket a vallásos negyedekben. Ez a lánc azonban nem az ortodoxia igényeit volt hivatott kielégíteni, hanem egy Aser Cvi Ginszberg néven Oroszországban született, majd később Áchád Há’ám („Egy a népből”) néven híressé vált héber író nyugalmát szolgálta. A nekrológok „illusztris íróként” méltatták, ám abban is igaza lehetett a kolozsvári Új Keletnek, hogy Há’ám nehezen volt érthető kortársai számára: „A fiatalok – ezt mindenképpen leszögezhetjük – nem szerették… Túl »magas« volt nekik… Elvont volt. Filozófus”.[1]

Ennek dacára létezett – elsősorban orosz származású – cionisták egy befolyásos köre, mely személyét mély áhítattal követte. Arthur Hertzberg történész „agnosztikus rabbinak” nevezte Há’ámot, „egy szekuláris haszid rebbének”.[2] Há’ám sosem töltött be tisztséget a cionista mozgalomban, és irodalmárnak sem tartotta magát, mindössze egzisztenciális okokból vállalta el egy héber folyóirat szerkesztését oroszországi évei alatt. Legelső témába vágó írásában már rögtön szembekerült a politikai cionizmus irányvonalával: Nem ez az út (Lo ze há’derech) című írásában arról beszélt, hogy Erec Jiszrael, vagyis az akkori Palesztina nem lesz képes befogadni a világ összes zsidóját. Há’ám ezért

a szellemi országépítésre,

egyfajta spirituális nemzeti ébredésre helyezte a hangsúlyt, ahol a mennyiség helyett a „zsidó minőség” dominál: „Nem erővel, hanem lélekkel”, nem a tömegeknek, hanem a héber kultúrának akart országot építeni.[3]

Érdekes – és ma is aktuális – kérdést vet fel utolsó nagy vitája a politikai cionizmus budapesti születésű atyjával, Herzl Tivadarral. Egy évvel Herzl halála előtt Há’ám éles hangú recenziót közölt annak Ősújország (Altneuland) című könyvéről, mely az elképzelt, jövőbeli zsidó államot írta le egy utazó szemével. A könyv erősen tükrözte Herzl egyéniségét és világnézetét is: a politikai cionizmus atyja sok szempontból világfi, kozmopolita ember volt, egy héberül alig tudó, Palesztinát akár Argentinára is felcserélő politikus, aki francia és német szalonokban otthonosabban mozgott, mint a zsinagógában.[4] Há’ám tudatosan igyekezett leválasztani a politikai cionizmus oroszországi, „keleti” zsidóságát Herzl „nyugatias” blokkjáról, és a törésvonalat, melyet hangsúlyozni kívánt, abban látta, hogy Herzlből hiányzik a jiddiskájt, a zsidó tradícióba való beágyazottság.

Herzl, az Ősújország szerzője

Há’ám utólag azt állította, hogy a kirobbanó vita megdöbbentette őt, pedig valószínű, hogy direkt időzítette támadását egy olyan időszakra – Herzl saját mozgalmával való legnagyobb vitáinak időszakára –, amikor azzal a legnagyobb politikai kárt okozhatta a mozgalom atyjának.[5] Há’ám kritikájában azt bírálta, hogy a Herzl által leírt Ősújországban semmilyen „zsidós jelleget” nem vélt felfedezni: az egy országot írt le a zsidók számára, de nem egy minőségében is zsidó országot. „Európaiak, európai szokások, európai találmányok.

De semmi egyedi zsidóság”

– summázta a herzli zsidó államról kapott képét Há’ám, hozzátéve, hogy az egyetlen zsidós dolog, amit felfedezni az Ősújországban, annak „zsidós középszerűsége” volt.[6]

Mindez pedig egy újabb, és Izraelben gyakorta felmerülő kérdés elé állít minket: hogyan viszonyulnának a cionizmus egykori nagyjai a mai zsidó államhoz?

Ezt az érdekes dilemmát vizsgálta Ámosz Oz lánya, Fániá Oz történész is, aki egy esszéjében elképzelte Herzl és Há’ám modern Izraelben tett látogatását. (Útikalauzuknak, csak hogy még érdekesebb legyen a forgatókönyv, a jobboldali cionizmus kiváló alakját, Vlagyimir Ze’év Zsabotyinszkijt tette meg). Fania Oz Herzl-figurája sok szempontból úgy viselkedik, mint egy nyugati turista: nehezen emészti meg a hummuszt, és elsősorban Izrael technológiai fejlettsége nyűgözi le. A történet Áchád Há’ámját viszont ugyan zavarja az, amit a szerző „az utca individualizmusának” nevez, viszont úgy érzi, saját emlékét még Tel-Avivban is jobban ápolják, mint Herzlét, s így egykori konfliktusukból haláluk után is Áchád Há’ám kerül ki győztesen.[7]

Mások azonban vitatják Oz feltételezését, hogy Há’ám elégedett lenne emlékének ápolásával – főleg Tel-Avivban. „Gyanítom – mivel Há’ám szokásához híven mindig is nyughatatlan kritikus volt -, hogy inkább a pohár üres felére figyelne” – írja Oz soraira reflektálva Allan Arkush amerikai zsidóságkutató professzor.[8] Ennek illusztrálására felhozta Há’ám alijázása előtti, 1912-es tel-avivi látogatását, melynek során bár elégedetten nyugtázta a zsidó nemzeti kultúra ápolását, ám méltató szavait követően hosszas panaszcikket írt arról, hogy a Herzlia Gimnázium egy diákja nem emlékezett egy bizonyos próféta szavaira, mikor Há’ám faggatni kezdte őt. S noha Há’ám egyetlen írásában sem vette a fáradtságot, hogy igazán definiálja, mit is ért „nemzeti szellem” alatt – ahogyan az gyakran megesik olyan írókkal, akik alapvető téziseiket maguktól értetődőnek tekintik -, azt többször kifejtette, hogy mit nem ért alatta: ahogyan az Ősújországot elítélő írásában is tisztázta,

Herzl utópisztikus „burzsoá paradicsoma”

volt az, amit garantáltan nem akart látni Erec Jiszraelben. Talán nem merész feltételezés, hogy hasonló ítéletet mondana napjaink Tel-Avivja felett is, tekintve, hogy a város azon könyv héber fordításának címéről kapta nevét, melyet ugyanilyen hevesen elvetett 1902-ben.

Az Achad Ha’am utca

Oz Áchád Há’ámja egy izraeli egyetemi kampuszra is ellátogat, ahol a kritikai elmélet híveivel és poszt-cionistákkal találkozik. Hosszasan időzik közöttük, sok jegyzetet is készít, „de hogy mit mondott nekik, azt nem hallottam, és nincs jogom megmondani” – teszi hozzá az író. Ám talán jogos Arkush feltevése, miszerint nem sok közös pont akadhatott a poszt-cionisták és Há’ám között, elvégre utóbbi gondolkodásának központja az egyedi és megőrizendő nemzeti karakter és szellem – olyan szavak, melyekre a kulturális kritika hívei talán csak legyintenének, mint „reakciós badarságra”.

Szintúgy érdemes észben tartani, hogy Há’ám – noha írásainak kutatói szerint maga nem foglalt állást Isten létének vagy nemlétének kérdésében – sosem kerülte a tradicionalistákkal való együttműködést.[9] S noha Oz szavait továbbfűzi, Arkush is arra jut, hogy Há’ám a vallásos-nemzeti fiatalsággal találná meg a közös hangot – ők elvégre még vallják gondolkodásának néhány alapvető tételét, mint például a nemzeti lét és szellem fontosságát.

Há’ám munkásságában magyar vonatkozást keresve is alig találni. Az Új Kelet hasábjain így summázta egy publicista a „zsidó eposz bölcs fejedelmével” való egyetlen, röpke találkozását:

„Egyszer voltam a házában. Interjút akartam tőle kapni. Nem adott. Mint egy bölcs – úgy utasított el. Fölényesen és bosszantóan. Két szót nem beszélt velem, mert úgy érezte, hogy nincs mit mondania, és ha mondana is valamit, nem érne semmit . . . Hallgatása többet mondott nekem, mint sok fecsegő, akik oldalakat diktáltak blokkomba”.[10]

Achad Ha’am (ülő alak balra) és Bialik héber költő a Haaretz alapkővének letételénél (fotó: Beit Bialik Archive)

Egy másik magyar zsidó újságíró hasonlóan számolt be Áchád Há’ámmal való beszélgetéséről – mely mindössze egy kézfogásból, és egy halkan váltott „sálómból” állt -, ám a cikkíró sorai rávilágítanak arra, hogy mi is igazán Áchád Há’ám öröksége, s miben is járt sikerrel az általa vallott „szellemi cionizmus” programja:

„Boldog volt, hogy Tel-Aviv utcáján járhat,

boldog volt, hogy háza ott volt a Herzlia közelében, hogy egyedüli lárma, ami hozzá elhatolt, annak a gyermekseregnek kiabálása volt, amelynek anyanyelve: a héber. Megtörtént, hogy ez a gyermeksereg körülvette Áchád Há’ámot és vad hórába kezdett körülötte. Mivel is tudták volna szebben kifejezni nagy szeretetüket, mint a héber énekkel és a zsidó tánccal?”[11]

Herzl Tivadar Zsidó államában még úgy képzelte el, hogy Izrael hivatalos nyelve a német lesz.[12] S ha igaz is Arkush nézete, hogy az idén 90 éve elhunyt hebraista elkeseredne a poszt-cionizmus még létező jelei láttán, ilyen szempontból mégis egyértelmű, hogy Áchád Há’ám „nyert”.

[1] Ben Ami: Találkozásom Achad Haammal, Új Kelet, 1927. január 6., 2.

[2] Arthur Hertzberg: The Zionist Idea. A Historical Analysis and Reader (New York: Athenaeum, 1981), 250-251.

[3] Ahad Ha’am: This is Not the Way (1888). In: Leon Simon (ford.): Selected Essays by Ahad Ha’am (Philadelphia: JPSA, 1912), 52-60., itt 60.

[4] Herzl életéhez lásd Novák Attila kiváló életrajzát: Theodor Herzl (Budapest: Vince, 2002).

[5] Steven J. Zipperstein: Elusive Prophet: Ahad Ha’am and the Origins of Zionism (Berkeley: University of California Press, 1993), 149. Há’ám sorait a témában lásd: Achad Ha-am: The Jewish State and the Jewish Problem (1897). In: Hertzberg: Zionist Idea, i. m., 266.

[6] Achad Haam: Altneuland, Ost und West, III. köt. (1903), 227-243., itt 241. A cikk héber eredetije a Ha’siloa folyóiratban jelent meg az előző év decemberében. A folyóirathoz lásd a YIVO online enciklopédiájának szócikkét: http://www.yivoencyclopedia.org/article.aspx/Shiloah_Ha-

[7] Sorait idézi: Allan Arkush: What Would Achad Ha’am Think about Israel Today?, Mosaic Magazine, 2016/10.

[8] Uo.

[9] Vonatkozó sorait lásd: Achad Ha-am: On Nationalism and Religion (1910). In: Hertzberg: Zionist Idea, i. m., 262.

[10] Ben Ami: Találkozásom Achad Haammal, i. m.

[11] sz. b.: Utolsó találkozásom Achad Haammal, Zsidó Szemle, 1927. február 1., 8.

[12] Raphael Patai (ford.): The Complete Diaries of Theodore Herzl (New York: Herzl Press, 1960), I. köt., 171. 1895. június 15-ei bejegyzés.

támogatás

Címkék:Achad Ha'am